A hosszúhadjárat (1443-1444) nem az időtartalmáról sokkal inkább a megtett útról kapta a nevét. Kétezer kilométer ellenséges területen oda és vissza páratlan teljesítmény egy harmincötezres sereggel még a napjainkban is. A Magyar Királyság és Hunyadi János volt az, aki sorozatos és megrendítő vereségeket mért a folyamatosan gyarapodó és növekvő Török Birodalomra. De az ő hadműveletéinél, hírnevénél, és kardjánál is veszélyesebb volt a szultán számara a remény, amit elültetett a leigázott balkáni népek szívében. A remény, hogy van miért harcolni és a török is verhető.
„Ha nem kínálnak békét méltányos feltételek mellett, akkor erős lélekkel kell elviselnünk a ránk nehezedő külső és belső bajokat, és ezerszer inkább vállalni kell a külső veszélyt, minthogy az ország méltatlan békefeltételekkel megcsonkíttassék, kisebbíttessék. Sem örökre, sem átmenetileg a haza testéből elszakítani egy darabot sem engedünk. Nem tűrjük, hogy az az ország, amelyet meglehetős hatalomban vettünk át dicső őseinktől, méltánytalan békefeltételek miatt csonkíttatást szenvedjék. Nem létezik nagyobb gyalázat számunkra, mintha azt az országot, amelyet elődeink példája szerint gyarapítanunk kellene, nemtörődömségből és kishitűségből napról napra gyengítünk. A háború folytatása tehát a békének több reményével biztat, mint az olyan béke melyet ilyen drágán, az ország részeinek elszakítása árán kellene megvásárolnunk. Ilyen béke nekünk nem kell! Erőnk, fegyvereink, és minden tudásunk révén igazságosabb, méltányosabb békét fogunk kiharcolni magunknak.” Hunyadi János leve Ulászló magyar királynak 1442 Kisasszony (augusztus) havában
Magyarországot szinte minden irányból veszély fenyegette ezekben az időkben. Kívülről és belülről egyaránt. Hiába Hunyadi János sorozatos győzelmei a törökök felett a déli végeken, hazánk ekkor is a pártoskodás helyszíne volt. Zsigmond császár leánya, Habsburg Albert király özvegye Erzsébet, és a magyar rendek egy része által támogatott és megválasztott Ulászló király még mindig háborúban állt egymással az ország nyugati északi részein. A korona immár két éve III. Frigyes birtokában volt, csakúgy, mint a vele megkoronázott kiskorú, V. László is. (Frigyes volt a kisded gyámja) 1442 nyarán a Cesarini bíboros vezette pápai küldöttség közvetítő szerepet vállalt a belviszályba sodródott országban. A terv önmagában sokkal többről szólt, mint Ulászló és Erzsébet kibékítése. (Ami sikeresen meg is történt Győr városában az év decemberében, majd Erzsébet rejtélyes körülmények között pár nappal később meghalt.) IV. Jenő pápa már egy Európai összefogásra, egy hamarosan a kontinens minden királya és fejedelme által támogatott keresztes hadjárat tervére gondolt. 1443. január elsején kiadott bullájában Hunyadi győzelmeit a török felett isteni csodának minősítette, de felhívta a figyelmet a “muzulmán” veszélyre. Felszólította a keresztény vezéreket, hogy béküljenek ki egymással, és forduljanak közösen az ellenség ellen. Megígérte, hogy ütőképes hajóhadat fog felszerelni, és erre a szent célra leköti a pápai kamara éves bevételének az ötödét, és a világ összes egyházi bevételének a tizedét. Szép ígéretek közepette pedig olyan hírek érkeznek Magyarországra, hogy Ibrahim karamán emír szövetséget javasol Ulászlónak és a segítségét kéri a török elnyomás ellen. Így hirdetett tanácskozást a király áprilisban Budára az országnagyok részvételével. Határozatot hoztak a nyáron indítandó háborúról, és rendkívüli hadiadót vetettek ki telkenként fél aranyforint értékben, amit a későbbiekben egy aranyforintra emeltek.
Természetesen Hunyadi sem tétlenkedett ez idő alatt. Kölcsönöket vett fel, és a saját vagyonából harminckétezer aranyat költött katonák toborzására, annak ellenére, hogy Cesarini bíboros levelezéseiből kiderült, hogy őszentsége sokkal többet ígért nekünk, mint amit majd teljesíteni tud. Nyár közepére viszont néhány dolog felgyorsult, néhány pedig lelassult. Az országgyűlés június kilencedikén döntött a török ellenes támadásról. Velence különösképpen tartózkodott a törökök elleni háborútól remek kereskedelmi kapcsolatai miatt, és a pápai megrendelésre leadott tíz hadigálya közül is csak hatot volt hajlandó saját költségén felszerelni. Ezeknek a gályáknak az lett volna a feladatuk, hogy a szárazföldi támadással egy időben elzárják a Boszporuszt, és megakadályozzák az anatóliai sereg átkelését az európai földrészre. Habsburg Frigyes azzal mentette ki magát, hogy minden erejét lekötik a cseh ügyek, ezért nem tud részt venni a hadjáratban. A hadiadó is csak csordogált a kincstárba.
Ulászló Július 22-én elindult Budáról a seregei élén, a magyar, cseh és lengyel hadakkal, Hunyadi Erdélyben gyülekeztette a hadinépét. A lassan felvonuló és egyesülő sereg október közepén kelt át a Dunán, valószínűleg Keve és Nándorfehérvár között. Itt csatlakozott a Brankovics György által vezetett szerb sereg. György despota remek helyismerettel rendelkező katonái lettek a felderítők és a kalauzok, aminek a későbbiekben döntő szerepe lesz.
Ugyancsak itt csatlakozott a hadművelethez, a havasalföldi segédcsapat is, hogy kinek a vezetésével, az bizonytalan. Mivel a magyarbarát II. Dan Basarabot török segítséggel elűzte Vlad Dracul, nem valószínű, hogy ő vezette volna a kétezer lovast. (Bár a későbbiekben járt a magyar táborban mielőbbi menekülést javasolva Ulászlónak és a főurainak.) A csapatok létszámát illetően megoszlanak a vélemények. Körülbelül harmincötezer katonáról és háromezer szekérről lehetett szó.
Ellenséges területen
Pár nappal a dunai átkelés után már harcba is bocsátkozott a Hunyadi vezette előőrs Jagodina környékén. Ezeket a török csapatokat gyorsan szétkergettük, majd megütköztünk Szinán bég seregével. Az elsöprő keresztes diadal után leromboltuk Krusevác erődjét, és tovább indultunk dél, Nis városa felé. Itt alakult ki az a harci rend, amely a hadjárat kulcsát jelentette. Mégpedig az, hogy a felderítők mögött az előőrsöt Hunyadi és Újlaki dandárárjai mintegy tizenkétezer fővel adták. (Újlaki Miklós betegségre hivatkozva csak november utolsó napjaiban csatlakozott a hadjárathoz.) Mögöttük két nappal lemaradva követte őket a fősereg, aminek a parancsnoka pedig természetesen Ulászló király volt. Nis városát minden különösebb gond nélkül sikerült elfoglalni, kifosztani, és felgyújtani a keresztényeknek. Itt értesültünk róla a villámgyors felderítőink által, hogy három török hadoszlop közeledik a magyar sereg felé a hegyeken túlról. Északról Iszhák szendrői bég tízezer fős serege, keletről Khászim beglerbég harmincezer fős serege, és délről Turakhán bég húszezer fős csapata. Itt és most volt igazán szükség a huszita harci szekerekre a wagenburgokra! A gyalogság ezeknek a fedezékében tartotta az állásait, a Hadak Villáma pedig egy pillanatig se habozott. Észak felé indulva meglepetésszerűen megtámadta és szétverte előbb Iszhák bég csapatait, majd menetből rárontott a szófiai úton közeledő Khászim csapataira is, és végül a lendületét megtartva Turakhán csapatait is megverte. Ezután pedig értesült arról, hogy valószínűleg a szétkergetett csapatok újra rendeződtek, és egy harmincezer fős sereg ékelődött közé és Ulászló főserege közé, amelyik egyenesen a király felé tart. Hunyadi villámgyorsan visszafordult és Nisava folyó torkolatánál kemény harcban ezeket is megverte. Gondoljunk csak bele milyen teljesítmény ez keresztény katonáktól! Négy kemény ütközet ellenséges területen, körülbelül kétszeres túlerő ellen, és négy győzelem alig két nap alatt. Páratlan katonai tett. Két fontos momentum ugyanezekben a napokban:- II. Murád szultán békét köt a karamán emírrel, és megindul a Balkán felé szorongatott csapatai megsegítésére. Rohamléptekben átkel a Boszporuszon és hamarosan el is éri hágókat. Szintén ezekben a napokban az egyik török táborból háromszáz honfitársával megszökik egy kilenc éves kora óta töröknek nevelt tiszt, aki később egy nemzet hőse lesz. Iskender bég ( Kasztrióta György) hazatér atyja Kruja várába és csellel visszaveszi azt a török helyőrségtől, és azonnal felkelést szervez a tartományban.
A királyi haditanács dönt a hadművelet folytatásáról, és a menet megindul Szófia felé. A magyar sereg december elsején vonult be a kiürített városba. Ekkor úgy tűnik, hogy hat-nyolc napon belül elérhető Edirne (Drinápoly) a török főváros! Ám az idő minden tekintetben a keresztény sereg ellen dolgozott. Murád hamarabb érte el a Zlatica-hágót a Balkán-hegységben és azonnal hozzáfogott annak megerősítéséhez. A patakokat eltorlaszolták, gátakat építettek, az erdőket bevágatják a szorosba, a hegygerincet és az utakat vízzel locsolják. A kemény tél a hideg és éhség tizedelte ekkor már a támadó hadat, és volt itt még egy érdekesség. A Zlatica a hegység egyik északi átjárója. Szófia elfoglalása után erre fordult a magyar had, és nem délre a Marica folyó folyását követve. Murád tudta, hogy arra fogunk menni. (Merész következtetés azt állítani, hogy a rác felderítők szándékosan vittek minket erre. Bár azt meg kell jegyeznünk, hogy Mara Brankovics a despota lánya, a szultán első felesége volt, a fiai Grigor és Stefán pedig túszok Drinápolyban a szultáni udvarban – Ny.Gy.)
December tízedik napján Hunyadi elérte a szoros bejáratát. A jeges terep miatt a harci szekerek használhatatlanok lettek, a magyar sereg tábort vert a szoros közelében. Két nappal később Halil pasa megindította rohamát a magyarok ellen. A pánik eluralkodott a táboron. Hunyadi fogta fel a menekülőket, és az élükre állva karókba csalva a szpáhikat kiütve alóluk a lovakat gyalogos harcra kényszerítette, és verte meg őket. Az ellentámadásnak az alkonyat állta útját. Másnap Hunyadi rohamot vezényelt, de a véres összecsapás nem hozott eredményt. Meg kellett tehát próbálni kicsalogatni az ellenséget a hágóból. Visszavonulást színleltünk, de a janicsárezredek keményen tartották a szorost, és nem mozdultak. A helyzet reménytelen volt, az áttörés nem sikerült. Meg kellett hát kezdeni a visszavonulást, ami szinte ugyanolyan kockázatos volt, mint a támadás. Murád több seregtestet is a magyarok után küldött, hogy a visszaúton semmisítsék meg a keresztény hadat, ami ekkorra már a betegségek és az éhség miatt jócskán megfogyatkozott. Hunyadi parancsára a huszita szekerek egy részét felgyújtották, a fegyverek egy részét és a zsákmányt elásták. December huszadikán visszafelé is áthaladtunk Szófián, majd négy nappal később Hunyadi, aki most egy nappal lemaradva követte a fősereget megütközött Khászim beglerbég seregével a Melstica városánál és szétverte őket. Január elsején a seregünk nagy része már átkelt a Kunovica-hágón. A túloldalon csak Hunyadi vajda serege marad. Ők fogták fel a Turakhán bég vezette rohamot. A megfutó magyarokat Hunyadi négyszer állította újra csatarendbe, és a hadjárat során felmentő seregként először bocsátkozott harcba az ifjú Ulászló király is. Sikerült megtörni az oszmán rohamot, és futásra kényszeríteni őket. Mahamud Cselebi a szultán sógora is fogságba esett. Január huszonötödikén a magyar sereg megérkezett Nándorfehérvárra. Február másodikán pedig Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a magyar sereg díszes pompával bevonult Budára.
A hosszú hadjárat nem az időtartalmáról sokkal inkább a megtett útról kapta a nevét. Kétezer kilométer ellenséges területen oda és vissza páratlan teljesítmény egy harmincötezres sereggel még a napjainkban is. A Magyar Királyság és Hunyadi János volt az, aki sorozatos és megrendítő vereségeket mért a folyamatosan gyarapodó és növekvő Török Birodalomra. De az ő hadműveletéinél, hírnevénél, és kardjánál is veszélyesebb volt a szultán számara a remény, amit elültetett a leigázott balkáni népek szívében. A remény, hogy van miért harcolni és a török is verhető. Ha jobban belegondolunk a török akkora fölényben volt, hadszervezetileg, létszámban és gazdaságilag is, hogy nekünk nem sokáig lett volna esélyünk felvenni vele a harcot ilyen hősök és katonák nélkül. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a járvány és az éhség tizedelte a támadó sereget. A hadjárat kezdetén, mint utána olyan sokszor a történelemben a támadókat felszabadítóként ünnepelte a leigázott helyi lakosság. Bőven ellátták őket élelemmel, és szívesen fogadták őket. De amikor azt látták, hogy felgyújtják az ortodox templomaikat és a túlságosan világi egyházurak Róma szárnyai alá akarják hajtani őket, nem csak öröm nem volt, de már kenyér se. A nyugat hozzáállásáról pedig álljon itt két példa:
– 1443. február tizedikén a raguzaiak levelet küldtek a pápának: elkeseredettségüknek adtak hangot, amiért őszentsége cserbenhagyta a magyarokat. Leírták, hogy ha flottának sikerül lezárnia a tengeri szorosokat, a török sose tudott volna átkelni, és akkor Európa már teljesen szabad lenne. – Majd a február közepén a pápa a nyugati fejedelmeknek írt levelében teljesen a maga érdemének tekinti a hosszú hadjárat sikereit, mondván ő küldte Cesarini bíborost Magyarországra, és ennek köszönhető a mostani diadal. Ezek az egyházfők mentik majd fel Ulászló királyt később a töröknek tett esküje alól, és ezeknek az ígéreteire hagyatkozva rúgjuk majd fel a szultánnal megkötött nagyon kedvező szegedi békét és indulunk el hamarosan a Fekete-tenger partjára…
Megjegyzés a fejlécben található szöveghez Hunyadi János Ulászló királyhoz írt leveléhez.
Cesarini bíboros különböző béketerveket terjesztett 1442 nyarán a háborús felek elé. Ezek egyike jelentős magyar területi veszteségekkel járt volna. Miszerint Ulászló lemondott volna a királyságról a csecsemő László javára, cserébe az egész Szepes vármegyét Lengyelországhoz csatolták volna, és Magyarország lemondott volna Podóliára, Moldvára, Galíciára formált jogáról is. A nyugat-magyarországi területek egy része Habsburg kézen maradt volna, és a szultán által követelt Nándorfehérvárról is le kellett volna mondanunk a béke fejében. Hunyadi János javaslatára a békét határozottan elutasítottuk…
(Nyitray György – Szent Korona Rádió)