Julius Evola Emberek és romok című művében a demokráciák és a militarizmus közötti mély, ellentmondásos viszonyt tárgyalja, amely a modern államok történetében visszatérő kérdés. Evola kifejti, hogy a demokráciák hogyan utasítják el a harcosi értékeket, és hogyan rendelik alá a hadsereget a polgári és gazdasági érdekeknek, szemben a tradicionális katonai kultúrákkal.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Tudjuk, hogy a modern demokráciák a militarizmust végképp nem viselik el. Egyik kedvenc jelszavuk a militarizmus elleni küzdelem, amely hipokrita pacifizmussal és azzal a törekvéssel párosul, hogy az “igazságos háború” fogalmát kizárólag az “agresszorral” szemben szükségképpen megteendő nemzetközi rendőri műveletre korlátozzák. Az Első és a Második Világháború időszakában a demokráciák szemében egészen különleges szálka volt az úgynevezett “porosz militarizmus”, amelyben a kárhoztatott jelenség prototípusát látták. Itt egy jellegzetes ellentétet látunk magunk előtt, amelyben nem annyira rivális nemzetek csoportjai állnak egymással szemben, hanem inkább az élet és állam két általános felfogása, sőt a civilizáció és a társadalom két különböző formája. Nos, egy konkrét történelmi helyzetben ez az ellentét éppen abban az ellentétben tükröződik, amely a német-porosz tradíció koncepciója és ama szempont vagy tájékozódás között feszül, amely először Angliában alakult ki, majd átjutott Amerikába és általában a demokratikus országokba szoros kapcsolatban azzal, hogy ezekben az országokban a gazdasági és kereskedelmi értékek és ezek határozottan kapitalista értelmű fejlődése kerültek túlsúlyba. Ami a másik irányt illeti, már emlékeztettünk arra, hogy az eredetileg egy aszkétikus-harcos szervezetből: a középkori Német Lovagrendből nőtt ki.
A szóban forgó ellentét lényegében a katonai elem és a polgári elem viszonyára utal; avagy arra az eltérő jelentőségre és eltérő funkcióra, amelyet a katonai elemnek a társadalomban és az államban tulajdonítanak. A modern demokráciák koncepciója – amely, mint mondottuk, először Angliában, a merkantilizmus zászlóvivőjénél alakult ki – az, hogy a társadalom elsőleges eleme a polgár és a békeidők polgári élete, amelyet a biztonsággal, a jóléttel és az anyagi prosperitással való fizikai törődés határoz meg. Ennek szolgál díszítő keretéül az “irodalom és a művészet fejlődése”. Így e nézet szerint normálisan és elvileg az állam felett a “polgári” vagy – mondhatjuk úgy is, burzsoá” elemnek kell uralkodnia. Ez csinálja a politikát, és – hogy Clausewitz híres mondását alkalmazzuk –
amikor a politikát mint nemzetközi politikát más eszközökkel kell folytatni, ez veti be a fegyveres erőket.
Ily módon a katonai és általában harcos elemnek alárendelt jelentősége van: egyszerű eszköz. Semmiféle különös befolyást nem gyakorolhat a társadalom életére, és nem szólhat abba bele. Ha el is ismerik, hogy a katonai elemnek saját etikája van, nemkívánatosnak ítélik, hogy ezt az etikát egy nemzet normális életére alkalmazzák. Ez a nézet valójában szorosan össze van kötve azzal a humanitárius-liberális meggyőződéssel, miszerint az igazi civilizációnak semmi köze sincs ahhoz a szomorú szükségességhez és ahhoz az “értelmetlen mészárláshoz”, ami a háború; hogy az igazi civilizáció alapja nem a harcosi, hanem az a “polgári” és társadalmi” erény, amelyet a “halhatatlan princípiumok” alakítottak ki; hogy a “kultúra” és a “spiritualitás” a “gondolkozás”, a tudományok és a művészetek világában fejeződik ki, miközben az, aminek köze van a háborúhoz és a katonasághoz, a puszta erőre redukálódik: valami materialisztikusra és szellem nélkülire.
Ezért úgy tűnik, hogy ebben a keretben nem annyira harcosi vagy katonai elemről beszélhetünk, hanem inkább “szoldateszkáról”. Valójában ez a szó a zsoldosból származik. A zsoldos a fegyverforgatást pénzért gyakorolta. Mindez azokra a fegyveres csapatokra utal, amelyeket valamelyik város felbérelt, és azért tartotta fenn őket, hogy megvédjék őt, vagy megtámadják ellenségeit. A város igazi és voltaképpeni polgárai nem háborúztak, ha- nem burzsoá módra privát ügyeikkel törődtek. Az így tekintett “zsoldossal” a harcos és a feudális arisztokrata típusát állíthatjuk szembe. Egy megfelelő társadalmi szervezetben a központi mag az az osztály, amelyet ez a típus alkotott. Nem áll a polgárság szolgálatában; ellenkezőleg: a burzsoázia van az alá rendelve. Az, hogy a polgárt megvédik, függőséget jelent, nem pedig azt, hogy felette állna annak, akinek a kezében a fegyverek vannak.
A hadkötelezettség és az állandó hadseregek megteremtése ellenére a modern demokráciákban a katona szerepe többé-kevésbé megegyezik az egyszerű “zsoldos” szerepével. Ahogyan mondottuk, a modern demokráciákban a katonai erények és a polgári erények különböznek, és a hangsúly az utóbbiakon van: lényegében az utóbbiakat veszik tekintetbe, amikor az életet alakítják. A megfelelő ideológia legkorszerűbb formulája szerint a hadseregeknek csupán a “békét” védő nemzetközi rendőrségként kell szolgálniuk.
A béke viszont a legjobb esetben is a leggazdagabb nemzetek zavartalan életét jelenti.
Egyébként – az álcázástól eltekintve – azt ismétlik, ami már az Indiai Társaság és más hasonló vállalkozások jelszava volt: a fegyveres erők a modern demokráciákban arra valók, hogy megvalósítsák vagy fenntartsák a gazdasági hegemóniát; hogy biztosítsák a piacokat és a nyersanyagokat, és hogy teret biztosítsanak a befektetési lehetőségeket és profitot kereső tőkének. Nem beszélnek zsoldosokról, nagyon szép és nemes szavak hangzanak el, amelyek a haza, a civilizáció és a haladás eszméire hivatkoznak, azonban mindent összevéve a helyzet nem túlságosan különbözik: mindig a “kereskedő” funkcióját betöltő “polgár” szolgálatában álló “zsoldossal” találkozunk; a “kereskedő” pedig – ha legtágabb értelemben tekintjük – az a társadalmi típus vagy kaszt, amely a kérdéses civilizáció előterében áll; ez a civilizáció pedig lényegében kapitalista.
A demokratikus koncepció nem engedi meg, hogy a politikai osztálynak katonai jellege vagy struktúrája legyen; ebben a bajok legrosszabbikát látná: a “militarizmust”. Egy számszerű többség politikusaiként és képviselőiként polgároknak kell irányítaniuk a közügyeket; az pedig közismert, hogy a demokráciákban egy ilyen irányító osztály gyakorlatilag a gazdasági, pénzügyi, labourista vagy ipari érdekek és csoportok szolgálatában áll.
Az ideák e rendjével áll szemben azok igazsága, akik elismerik az élet harcos koncepciójának magasabb jogát – azzal a spiritualitással, azokkal az értékekkel, azzal az etikával együtt, amelyek ennek sajátjai. E koncepciónak különleges kifejeződését találjuk meg mindabban, ami szorosan kapcsolódik a háborúhoz és a fegyverforgatáshoz, de nem redukálható erre, és nem is merül ki ebben. Más formákban és más területeken is meg tud nyilvánulni, úgyhogy meghatározhatja egy adott, összetéveszthetetlen típusú szervezet bonyolult arculatát. E keretben a “katonai” értékek a sajátosan harcosi értékek közelébe kerülnek, és kívánatos, hogy ezek politikai és etikai értékekké váljanak, és az állam legszilárdabb alapjává legyenek. Itt visszautasításra talál a “szellem” politikaellenes, polgári koncepciója, és visszautasításra talál az úgynevezett “kultúra” és az úgynevezett “haladás” humanista-polgári ideálja is. Ehelyett az állam tagoltságában és komplex rendjében korlátozni kell a polgárságot és a polgári szellemet. Nos, nem azt akarjuk mondani, hogy – szükséghelyzetektől eltekintve (az utóbbi időben úgy tűnt, hogy ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy Spanyolországban, Görögországban, Törökországban meg lehessen állítani a felforgatás előretörését) – valódi katonáknak kellene kezükben tartaniuk a közügyek irányítását, hanem azt, hogy el kell ismerni a katonai típusú erények, fegyelem és érzület elsőbbségét, magasabb méltóságát mindazzal szemben, ami általában véve polgári. Hozzá kell fűznünk, hogy egyáltalán nem gondolunk a “kaszárnyára mint ideálra”, a létezés “kaszárnyásítására” (ami a totalitarizmus egyik vonása), a megmerevedés, a mechanikus és korlátolt fegyelmezés szinonimájára.
A hierarchia szeretete; a parancs és engedelmesség rendje; a bátorság, a becsület és a hűség érzése; az aktív személytelenség olyan különleges formái, amelyek egészen a névtelen áldozat szintjéig képesek eljutni; az ember és ember, bajtárs és bajtárs, a parancsnok és a beosztott közötti világos és nyílt kapcsolatok – ezek azok a jellegzetes, eleven értékek, amelyeknek az említett koncepció elismeri a jogát, hogy az életben uralkodjanak.
Ezek azok az értékek, amelyek annak sajátjai, amit “férfiszövetségnek” neveztünk. Mindaz, ami egyértelműen a hadsereghez és a háborúhoz kapcsolódik – ismételjük meg – mindennek csak egyik partikuláris területe.
Ez azonban nem akadálya annak, hogy határesetként el ne ismerjük a sajátosan heroikus értékeket; hogy ebben a keretben a háború jelenségének más jelentőséget tulajdonítsunk, mint azt a kizárólag negatív jelentőséget, amelyet a demokráciák és a humanitarizmus tulajdonítanak neki (sőt a hazug “antiimperialista” és pacifista kommunizmus is); hogy lehetségesnek érezzük e jelenség spirituális, sőt metafizikai dimenzióit is. Nincs ellentét, sőt azonosság van egyrészt a szellem és a magasabb civilizáció, másrészt – a most kifejtett általánosított értelemben – a háború és a harcosok között.
Kiemelhetjük, hogy bizonyos tekintetben a katonai elem jelentőségével kapcsolatban megemlített kontraszt két korszak közötti kontrasztot is tükröz. Most nem ismételjük meg azt, amit más helyen módunkban állt részletesen kifejteni, vagyis hogy a tradicionális világban milyen gyakran visszatér az életnek mint metafizikai hatalmak közötti állandó küzdelemnek az interpretációja: egyik oldalon a fény és a rend uránikus erői állnak, a másikon a káosz és az anyag sötét és tellurisztikus erői. Ezt a harcot a tradicionális embernek mind a belső, mind a külső világban meg kellett vívnia, és ebben a harcban győzedelmeskednie kellett. És a külső világban megvívott igazságos háborúnak azt a háborút tekintették, amely más formában az önmagunkban megvívott harcot reprodukálta. Ezt a háborút azon erők és hatalmak ellen vívták, amelyek a külső világban ugyanazt a jelleget mutatták, mint az egyénben leigázandó és bensőleg uralom alá hajtandó erők és potenciák – egészen a pax triumphalis beteljesüléséig.
Folytatjuk…
Az elsötétülés, avagy a Kali-Yuga – René Guénon az emberalattiság koráról (I.rész)
Ébernek lenni az emberi élet álmában – Hamvas Béla gondolatai a valódi éberségről (I. rész)
(Részlet Julius Evola Ember és romok c. művéből 129-134.oldal)