„Azonban a keresztény ember nem kizárólag spirituális síkon harcol a mennyei városért; harcot indíthat a földi városért is. A földi háború nem más, mint az égi tükörképe, amely a fény sötétség elleni csatája” – írja Jean Hani Isten mesterségei című művében. Talán a modern kereszténységnél a „szeressük felebarátunkat” (és mindenkit fogadjunk el) gondolaton van a hangsúly, azonban a valódi hit koránt sem ezt jelenti. Mint a legtöbb vallás, a kereszténység is hirdeti a szent háborút, valamint a harcot a sötétség ellen.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Istent az Ószövetség megszámlálhatatlan szakasza Izraelt védő hadvezérként mutatja be: „Velünk van a seregek Ura, Jákob Istene a mi menedékünk” (Zsolt 46,8 [45,8]); „Az Úr töri meg a hadakat, aki népe között ütött tábort, hogy kiszabadítson engem ellenségeim kezéből.” (Judit 16,2 [16,3-4]) Isten, a nép védelmezője, a király védelmezője is, aki segítségét kéri ellenségei ellen: „Kelj fel Uram! Előzd meg és terítsd le öt! Ments meg engem kardoddal az istentelentől, karoddal a halottaktól, Uram, a holtaktól, akiknek nincs már részük az életből!” (Zsolt 17,13-14 [16,13-14]) Szállj perbe, Uram, azokkal, akik perlekednek velem, harcolj azokkal, akik ellenem harcolnak. Ragadj fegyvert és pajzsot, kelj a segítségemre! Végy lándzsát és bárdot üldözőim ellen” (Zsolt 35,1-3 [34,1-3]).
A győzelem Isten adománya, és ha Izrael vereséget szenved, annak oka, hogy Isten nem támogatta: „Isten, elvetettél és szerteszórtál minket, haragra gerjedtél” (Zsolt 60,3 [59,3]). Az Exodus, a Deuteronomium és a Zsoltárok számos szakasza meglepő képet nyújt számunkra az isteni harcosról, ahogy látjuk, miként építi fel Izrael eposzát: „Olyan az Úr, mint hős harcos: Mindenható az ő neve, a fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette, válogatott vezérei elmerültek a Vörös-tengerben. (…) Dicsőséged nagyságában elgáncsoltad ellenfeleidet, elengedted haragodat, s az mint tarlót, megemésztette őket.” (Kiv 15,3-7) Tízezernél is több a harci szekere Istennek: bevonul az Úr a Sínairól a szentélybe. Felvonultál a magaslatra, foglyokat ejtettél” (Zsolt 68,18-19 [67,18-19]). Habakuk könyvében a következő rendkívüli, harcias ódát találjuk, pompás és komor költészete utolérhetetlen marad: „Jön az Isten Témán felől, és a Szent a Párán hegye felől; dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével telve van a föld. Ragyogása olyan, mint a napfény: sugarak törnek elő kezéből, ott van elrejtve ereje. Színe előtt halad a halál, s a dögvész jár lába előtt. Megáll, és megrendíti a földet, tekintetével szétszórja a nemzeteket; és összetörnek az örök hegyek, meghajlanak az ősrégi halmok örökkévalóságának útjain. (…) Vajon a folyókra haragszol-e, Uram, vagy a folyók ellen irányul-e bosszúd, vagy a tenger ellen haragod, hogy felszállsz lovaidra, és diadalmas szekereidre? Feszítve megfeszíted íjadat, a tegzed tele van nyíllal. Folyókat hasítasz a földbe. Látásodra megrendülnek a hegyek, kiáradnak az örvénylő vizek, hallatja hangját a mélység, magasra emeli kezét. Nap és hold megállnak hajlékukban, nyilaid fényességében, villogó lándzsád ragyogásában letűnnek. Bosszúságodban taposod a földet, haragodban megbénítod a nemzeteket. (…) Levered a gonosz házának tetejét, egészen a szikláig feltárod alapját. (…) Utat készítesz lovaidnak a tengerben, a nagy vizek iszapjában.” (Hab 3,3-15)
Máshol a rémületet keltő égi harcost ismerjük meg, aki villámmal fegyverkezik fel és vizeken át lovagol: „Ha megélesítem villámló kardom s ítélethez fog kezem, bosszút állok ellenségeimen s megfizetek azoknak, akik gyűlölnek engem. Vérrel részegítem nyilaimat, s hússal lakik jól kardom, a megöltek és a foglyok vérével, a tar fejű ellenség vérével.” (MTörv 32,41-42)
Az isteni harcos e félelmetes tetteire ama tény ad magyarázatot, hogy ő király, rettegett király, aki tiszteletben tartja az igazságot és példaszerűen megbünteti a gonosztevőket, mert ahogy a hagyományos mondás tartja: gladius legis custos, ‘a kard a törvény gyámola’. „Magasztalják nagy és félelmetes nevedet, mert szentséges. A nagy király az igazságot szereti: te rendeltél egyenességet, te szereztél Jákobban törvényt és igazságot.” (Zsolt 99,3-4 [98,3-4]). „Hirdessétek a nemzetek közt: »Király az Úr!« Megerősítette a föld kerekségét, hogy ne ingadozzék, s igazságosan ítéli a népeket.” (Zsolt 96,10 (95,10]), Uralkodik hatalmával örökre, szemmel tartja a nemzeteket, hogy fel ne fuvalkodjanak magukban a lázongók.” (Zsolt 66,7 [65,7]) „Felhő és homály van körülötte, igazság és jog trónjának alapja. Tűz halad előtte, s körös-körül felperzseli ellenségeit.” (Zsolt 97,2-3 [96,2-3]; lásd még Jób 36,32-33 és 37,1-4)
Azonban el kell mondani, hogy e felfogásmód az Ószövetséghez tartozik, amelyet a kereszténység, a béke vallása váltott fel, ahol Krisztus szemben áll az izraeliták harcoló Istenével.
Habár ne szaladjunk ennyire előre. Bizonyos, hogy Krisztus földi élete során a béke és szeretet vallását hirdette, amely gyökeresen eltért a régi judaizmustól. De ne menjünk túl messzire. Valójában merő ostobaság volna a mai tendenciának megfelelően pacifistának, sőt olykor szocialistának beállítani Jézust… Elfelejtik, hogy Szent Pál „Hatalmas Istennek” hívta Őt, és hogy az Evangéliumban azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot.” (Mt 10,34) Mindenek- előtt pedig megfeledkeznek Krisztusról, az apokalipszis bírájáról. Itt hatalmas léptékű harcosként jelenik meg, kozmikus harcosként, aki egy egyetemes harcban, a fény sötétség elleni küzdelmében csatázik. Az Ószövetség már ismerte e kozmikus harcost, aki olykor az időt és annak kérlelhetetlen múlását jelenítette meg – az időt, ami öl-, néha pedig a szörnyeteg Ráháb legyőzőjét. „Hiszen szemed előtt ezer esztendő olyan, mint az eltűnt tegnapi nap, vagy mint egy őrváltásnyi idő éjszaka. Elragadod őket, olyanok mint az álom, mint a reggel kiviruló fű: reggel kihajt és virágzik, estére lehull és elszárad. Elenyészünk ugyanis neheztelésed miatt, rettegjük haragod. (…) Napjaink mind elmúlnak haragodban, éveinket, mint egy sóhajtást, bevégezzük.” (Zsolt 90,4-9 [89,4-9]) „(…) én ölök és én éltetek, sebesítek és gyógyítok” (MTörv 32,39). Mi több, különös analógia fedezhető fel e bibliai szakaszokban és a Bhagavad-gítában alkalmazott kifejezések között, ahol Isten így szól: „Én vagyok az idő, a világ elpusztítója, aki a népek elpusztítására jött.” (Bhagavad-gitá XI. 32.)
A Biblia más helyein Isten a harcos, aki megöli Ráhábot, a káoszt megjelenítő mitikus szörnyet: a harci tett itt magát a teremtést, mint küzdelmet képviseli, és végül a rend győzelmét az őskáosz rendezetlenségével szemben (a háború ezenkívül oly mértékben nyer igazolást, amennyiben a rendezetlenség felszámolását és a teremtés törvényei által megkövetelt rend helyreállítását célozza).
„Te uralkodsz a tenger erején és háborgó hullámait te fékezed meg. Te tapostad el Ráhábot, halálra sebezve, hatalmas karoddal szétszórtad ellenségeidet.” (Zsolt 89,10-11 [88,10-11], vö. Zsolt 105 [104], Iz 51,9)
A szörnyet elpusztító mennyei harcos képével Indiában is találkozunk: Indra villámcsapással sújtja Vritrát; valamint Görög országban: Apollón leszúrja Püthónt; Apollón az íjász, aki szoláris nyílvesszőjét a titánokat villámmal sújtó Zeusz oldalán lövi ki. Ekképpen párhuzamos szimbólumok két sorozata létezik, amelyek egyfelől a Nap sugaraihoz, másfelől pedig, mint a fentebb idézett bibliai szövegekben, a villámláshoz kapcsolódnak. Olyan szimbolikus összefüggéssel állunk szemben, amely egyértelmű, és mindenhol felbukkan.
A Jelenések Könyve kezdetén Krisztus rémületet keltő alakban jelenik meg: szeme olyan, mint a tűz lángja, lába hasonló az izzó sárgarézhez, hangja, mint a nagy vizek zúgása, arca olyan, mint a teljes fényében ragyogó Nap, és szájából kétélű kard áll ki (Jel 1,13-16). Később Szent János egy fehér lovat látott, a lovon ülőnek íj volt a kezében, és megkoronázták, ő pedig diadalmasan kivonult, hogy győzzön.” (Jel 6,2)
Miután Mihály és angyalai megküzdöttek a sárkánnyal (Jel 12,7-12), a győzelmes Krisztus lép elő fehér lovon, bíborba öltözve, fején számos korona: „igazságosan ítél és harcol. (…) Az égi seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. Szájából kétélű kard nyúlt ki, hogy azzal verje meg a nemzeteket.” (Jel 19,11-15) Krisztus mint győzelmes imperator eme látomása az ősi ikonográfia gyakori témája. Ezt láthatjuk például Auxerreben egy freskón (Szent István vértanú főtemplomának kriptájában), és a Strasbourgi Múzeumban egy bizánci medálon, ahol a lóháton ülő Krisztus lándzsájával szúrja le a sárkányt.
E sárkány elleni harc nemcsak Szent Mihály és Krisztus feladata, ez a keresztény ember és az egyház igazi élete. Éppen ezért mindkettőt kezdettől fogva egy hadsereghez hasonlították. A küzdő Egyház a földön élő hívők közössége, a diadalmas Egyház pedig a szentek közössége a mennyben. Krisztus a császár, az imperator, tanítványai fővezére; a hívők alkotják a sereget, amely győzedelmeskedik a démonok felett; a szent helyek alkotják a tábort, a kereszt a zászló (vö. a nagypénteki Vexilla regis himnussszal); a keresztség hűségeskühöz hasonlítható; az áhítatgyakorlatok kiképzéshez és őrségálláshoz; az aposztaták dezertőrök; végül, a démonok legyőzőjét a győzteshez hasonlóan megkoronázzák. E harcos élet lényeges témái már Szent Pálnál jelen vannak: „Fáradozz, mint Krisztus Jézus jó katonája.” (2Tim 2,3) „Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit.” (Róm 13,12) „Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazságossággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét.” (Ef 6,13-17). „Mert aki bajvívásban küzd is, nem koronáztatik meg, hacsak szabály szerint nem küzd.” (2 Tim 2,5)
Hasonlóképpen, amikor Szent Leó Krisztus harcát említi az ördög ellen a kísértés pusztaságában, azt írja: „Ha Krisztus harcolt, hogy hasonlóképpen mi is győzedelmeskedhessünk. Továbbá a böjtöt a katonai kiképzés időszakához hasonlítja: a kereszténynek, Krisztus jó katonájaként, alá kell vetnie magát az erénygyakorlatoknak.
Azonban a keresztény ember nem kizárólag spirituális síkon harcol a mennyei városért; harcot indíthat a földi városért is. A földi háború nem más, mint az égi tükörképe, amely a fény sötétség elleni csatája, Krisztus harca a kígyó ellen. Egy igaz háborúban a keresztény szentté válhat a kard által. Ennek bizonyságául szolgál a lovagság intézményének létezése, továbbá Szent Lajos és Jeanne d’Arc tiszta alakjai. A lovagság pártfogói: Szent Mihály, a mennyei harcos, és Szent György, akit szintén sárkányölőként ábrázolnak, amint egy hercegnőt éppen azelőtt szabadít ki, mielőtt a sárkány felfalná. Ez azt jelenti, hogy a háborúban és a földi síkon a földi lovag és keresztény katona a Gonosz elleni küzdelemben Krisztust körülvevő mennyei lovagság angyalainak szerepét tölti be. E megfontolások fényében nemcsak a katonai hivatás nyer igazolást, de a háború spiritualitását is figyelembe kell vennünk, amelyet a lovagság testesített meg. Mindez jó példa egy hivatás megszentelődésére, amely azáltal valósul az égi mintára vonatkoztatjuk.
(Részlet Jean Hani Isten mesterségei c. művéből 41-46)