Alekszander Dugin a Dél-Kaukázus geopolitikáját tárgyalja, és annak Oroszország tágabb stratégiájára gyakorolt hatásait a posztszovjet térben.
Kövesd Telegram csatornánkat. Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is.
A Dél-Kaukázus komoly problémát jelent Oroszország számára. Ugyanez vonatkozik az egész közeli régióra, Fehéroroszország kivételével. A kapcsolatok alapvetően csak Minszkkel jók és megbízhatóak. Minden más nagyon problematikus.
A probléma a világos stratégia hiányában rejlik. Oroszország az elmúlt harminc évben három irányba haladt egyszerre:
- Igyekezett integrálódni a Nyugat-központú globális világba (eleinte bármilyen feltételekkel, majd Putyin alatt a függetlenség megőrzésének feltételével);
- Megerősítette saját szuverenitását (a Nyugattal és a szomszédos államokkal szemben egyaránt);
- Igyekezett vezető szerepet játszani a posztszovjet (birodalmi) térben, részben pedig az eurázsiai integrációt (rendszertelenül, töredékesen és következetlenül) elősegíteni.
Mindhárom vektor különböző irányokba sodorta az országot, és egymást kizáró stratégiákat követelt. Ennek eredményeként ott találtuk magunkat, ahol most vagyunk, az SMO (Special Military Operation) után: közvetlen konfrontációban a Nyugattal a posztszovjet tér miatt.
Azonban továbbra is habozunk nyíltan kinyilvánítani az SMO céljait annak geopolitikai dimenziójában. Célszerű lenne higgadtan és hűvösen tudomásul venni, hogy addig harcolunk, míg a kijevi náci rezsim teljes kapitulációját el nem érjük, valamint a volt Ukrajna teljes területe felett közvetlen katonai-politikai ellenőrzést nem alakítunk ki (ami a demilitarizálás és denacifikáció egyetlen értelme). És készen állunk arra, hogy annyi ideig küzdjünk, ami a győzelem elérése szükséges. Ez az egyértelműség azonnal befolyásolná egész stratégiánkat a közeli régiókban: Oroszország semmilyen körülmények között nem tűr russzofób rendszereket és tendenciákat ezen a területen.
Következetlenségünk és inkonzisztenciánk ellenére a geopolitika az elmúlt évtizedekben egy lényeges alapelvet mutatott be. Bármely posztszovjet állam területi integritása csak az Oroszországgal fenntartott pozitív vagy semleges kapcsolatok révén garantálható. Minden olyan kísérlet, amellyel közvetlenül az ellenség oldalára áll (a Nyugat pedig ellenség – ez geopolitikai axióma, és aki kételkedik benne, az vagy tudatlan, vagy külföldi ügynök), az országa területi integritását veszélyezteti.
Ez az 1990-es években kezdődött Transznisztriával, Hegyi-Karabah-val (amikor Azerbajdzsánnak a ruszofób globalista „népfront” kormánya volt), Dél-Oszétiával és Abháziával.
Transznisztria a mai napig be van fagyasztva. Dél-Oszétiát és Abháziát leválasztották Grúziáról Szaakasvili agressziós aktusára válaszul, amelyet Soros és a globalista erők (nevezetesen Bernard-Henri Lévy) ösztönöztek. Pashinyan idején Örményország kihívta Oroszországot, míg Baku ezzel szemben ügyesen és barátságosan járt el – ennek eredményeként Hegyi-Karabah örmény irányításból azerbajdzsáni irányításba került. Míg Kijev többvektoros megközelítést alkalmazott, megtartotta a Krímet, Donbászt, Herszont és Zaporizzsját. Ahogy azáltal, hogy a területek kezdtek elszakadni, és a russzofóbia az orosz világgal folytatott teljes háborúvá fajult, Ukrajna léte teljesen megszűnik.
A Nyugat Eurázsián belül senkinek sem tudja garantálni a területi integritást; minden ígérete blöff. Igen, a Nyugat továbbra is jelentős károkat tud okozni Oroszországnak – akár egy egész ország megsemmisítése árán is (mint Ukrajna jelenlegi helyzetében). De megőrizni, védeni, építeni, alkotni és szervezni? Ez nem az erősségük.
De térjünk vissza a Kaukázushoz.
Ha valódi eurázsiai integrációra vágyunk, következetes tervre van szükségünk, nem csupán reaktív – bár néha hatékony – lépések sorozatára. Proaktívnak kell lennünk. Valójában a Nyugat soha nem hiszi el igazán a szomszédos Oroszországnak tett ígéreteit, amelyek a közvetlen geopolitikai russzofóbia útját járják. Tévedéseiktől függetlenül a Nyugat számára elég, ha konfliktust szít, és ha ennek következtében egy szövetséges szétszakad, feldarabolódik és eltörlődik, az nem zavarja őket. Oroszország számára sokkal többet jelentenek. A nemzetek barátságának lendületes retorikája nélkül is ez egyszerűen a mi közös, egyesült földünk. És ezek történelmi sorsukban velünk egyesült népek, bármennyire is próbálja meggyőzni őket a Nyugat által finanszírozott elitjük.
Ha a Nyugat most egy második frontot akarna nyitni a Dél-Kaukázusban, különösen Ukrajna ellentámadásának kudarcának fényében, akkor azt viszonylag könnyűnek találnák.
Az Oroszországgal még mindig szövetséges Örményországot vezető Pashinyan teljes mértékben a Nyugat irányítása alatt áll. Feladta Karabaht, és egy ujját sem emelte, hogy megvédje az örményeket. Ő vezette az országot a pusztulás felé, és a Nyugat nyilvánvalóan készen állt és aktívan segítette ezt. De az ilyen politikusok jönnek-mennek, míg a nép marad. Vajon mi, oroszok, erkölcsileg nyugodtak lennénk, ha végignéznénk, hogy Örményország vérfürdővé alakul, Líbia, Irak, Szíria és Ukrajna útját követve?
Nem produktív ülni és várni, hogy az ébredező örmények maguk is rájöjjenek, hogy egy ilyen vezető katasztrofális Örményország számára. Úgy tűnik, soha nem ébrednek fel, nagykövetségünk előtt Soros által előkészített jelszavakat kiabálnak, és orosz útleveleket égetnek. Ez csak egy – de a legnyilvánvalóbb – potenciális lobbanáspont a Kaukázusban.
Sokan attól tartanak, hogy Törökország Azerbajdzsán Hegyi-Karabahban aratott győzelmének teljes résztvevőjének tekintve magát, Oroszországgal aktívabb barátságtalan álláspontot fog felvenni a Dél-Kaukázusban. Ezek a félelmek gyakran eltúlzottak, mivel Törökország prioritásai a befolyás megerősítése és fenntartása a Földközi-tenger keleti részén, az egykori Oszmán Birodalom területén vannak. Ankara csak ezután, és többnyire a NATO és az Egyesült Államok nyomására tervezi a Kaukázus vagy török Eurázsia stratégiáit. Törökország nem közvetlen ellensége Oroszországnak, de ha a Dél-Kaukázus lángra lobban, ez lesz minden ország a maga számára.
Ettől függetlenül trükkös helyzetben találjuk magunkat a Dél-Kaukázusban. Lényegében a Nyugat bármelyik pillanatban felrobbanthatja, ha úgy döntenek, hogy megnyitják a második frontot. És nekünk már csak a reagálás maradna. Igen, néha jól csináljuk – az ellenség számításai összeomlanak és visszafele sülnek el. De nem mindig.
Ezért időveszteség nélkül alapos és határozott stratégiai tervezésbe kell kezdenünk: hogyan képzeljük el a Dél-Kaukázust, és hogyan valósítsuk meg ezt az elképzelést? Sőt, végre el kell döntenünk az egész posztszovjet térrel szembeni álláspontunkat. Ha azt akarjuk, hogy barátságos, szövetséges vagy legalább semleges legyen, akkor lépéseket kell tennünk ennek biztosítására. Természetesen nem fognak maguktól felénk vonzódni vagy fenntartani ezt az állapotot.
Oroszországnak ideje átvennie az irányítást. Ukrajnában, a Dél-Kaukázusban, az egész eurázsiai területen. Agresszív realizmusra van szükségünk. Tervek, hidegvér, józan elemzések és hatékony, céltudatos cselekvések.
Dugin: Ha az ördög civilizációja a te oldaladon áll, akkor valamit rosszul csinálsz
Alexander Dugin: eszkatologikus értelmezés nélkül a helyzet megmagyarázhatatlan
(Arktos nyomán Szent Korona Rádió)