„Hihetetlen teljesítményeket értünk el az értelmünkkel, miközben szétesett lelki hajlékunk. (…) a legújabb és legnagyobb amerikai csillagászati távcsővel sem fogjuk felfedezni a legtávolabbi csillagködökön túl az »Empyreumot«, s tudjuk, hogy a tekintetünk kétségbeesetten fúrja át a halálosan üres csillagközi űrt a végtelenségig.” – Galambos Tamás a Duo Gladii IV. évfolyamának 2. számában a jungi empirizmus és a perennialista gondolatiság szintézisébe vezet be minket. Írásának teljes egésze a folyóiratban olvasható.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
[…]
Ahogy említettem, Jung mereven empirikus alapon közelítette meg a transzcendenst, mégsem tudok elsiklani afölött, hogy nézetei mennyire erős párhuzamban vannak az Őshagyománnyal, és azzal a metafizikai perspektívával, amit Guénon az „Ég beboltozásának” nevez. Jung a következőket írja az archetípusokról és a kollektív tudattalanról szóló könyvében: „A protestantizmus fejlődéstörténete nem más, mint állandósult képrombolás. Sorra dőlnek le a falak. S miután egyszer megroppant az Egyház tekintélye, már nem is volt olyan nehéz a rombolás. Tudjuk, hogyan hullott szét nagyban és kicsiben, általánosságban és konkrétumokban, darabról darabra, és hogyan alakult ki a ma uralkodó, ijesztően szegényes szimbólumkészlet. Ezzel együtt eltűnt az Egyház ereje is – olyan erődítmény, mely elvesztette a bástyáit és a kazamatáit; olyan ház, melynek kidőltek a falai, s most átjárja a világ min-den szele, és kiszolgáltatott minden veszélynek. A protestáns ember ugyanis olyan védtelenségre ítéltetett, amelytől a természeti emberek retteghettek. A felvilágosodott tudat erről természetesen hallani sem akar, de titkon másutt keresi azt, ami Európában már elveszett.” A freskók elfedése – ami (a Jung által definiált ontológiai kasztrációval analógiában) lényegében önmagunk megfosztása a mennybéli szimbólumkészlettől – hűen tükrözi a szekularizáció lelkületét, beszédes példát állítva arra, hogyan vágja el őseredeti kapcsolatát az ember mindattól, ami az „Ég felé” irányul, majd szilárdítja meg magát az anyag börtönében, hogy aztán megnyissa az utat a lejtmenetnek. Vagyis: „Hihetetlen teljesítményeket értünk el az értelmünkkel, miközben szétesett lelki hajlékunk. (…) a legújabb és legnagyobb amerikai csillagászati távcsővel sem fogjuk felfedezni a legtávolabbi csillagködökön túl az »Empyreumot«, s tudjuk, hogy a tekintetünk kétségbeesetten fúrja át a halálosan üres csillagközi űrt a végtelenségig.” Kiváltképp tanulságos volt, amikor először találkoztam Jung bálványimádatról szóló magyarázatával, és nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az bizony a tradicionális értelmezéssel egyenértékű, hiszen az életképzelet középpontjába állított tudati objektumokat illetően félreérthetetlenül fogalmaz: „Ha (…) azt gondolják, hogy mikor azt mondják ’Isten’, olyankor az »valóban Isten«, akkor a saját antropomorfizmusukat és pszichés struktúráikat érvényesítik.” Muszlimként ez mindenképp Mohamed Próféta (béke legyen vele) ismert maximájára emlékeztet, miszerint minden, ami Istenről elképzelhető, az valójában nem Isten – és ami esszenciálisan az Allāhu ʾakbar arab mondat végső jelentése.
Jung a nyugati kereszténység archetipikus szimbólumairól mint „csörgedező szelíd patakról” beszél, ami „védelmet nyújt a lélek sötét mélységei ellen”, egyúttal elmondja azt is, hogy ez már az ő idejében veszni látszik. Nemegyszer utal írásaiban arra, hogy az úgynevezett „felvilágosodott elme” – mely el-nevezés vulgáris jelentésével szemben a jungi értelmezés elsötétült, beszűkült tudatállapotot jelöl ebben a kontextusban – hogyan hasította le magáról azokat a primordiális projekciókat, amelyek a hagyományos keresztény szimbólumkészlet szerves részét képezték. Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy ez a létrontó folyamat kísérteties együttállást mutat a katolikus tradíció hermetikai alkímiáról – ami, ha nem is evolai szinten, de Jung központi praxisa volt – való leválasztásával. Az Aiónban Jung azt írja erről az ördögi metódusról: „az égi célt földire cserélte, és mindennek nyomán a vertikális gótikus stílusból átment a világ és a természet horizontális felfedezésébe. A francia felvilágosodás már antikeresztény folyamat. Krisztus az Ég királya, a Sátán az e világ királya.” Ezt orvosolandó kereste Jung a lélek gyógyulását részint a keresztény szimbólumok restaurálásában, mindenekelőtt Jézust – mintegy a legfőbb archetípust – kiemelve a többi közül, hangsúlyozva a krisztusi princípium integrálásának elsőbbségét, amivel gyakorlatilag átültette az Imitatio Christi elvét a mélypszichológiába. „Maga Krisztus a halandó emberben szunnyadó halhatatlan legmagasabb szimbóluma” – állítja ő maga.
[…]
(Részlet a Duo Gladii IV. évfolyam 2. számában megjelent, Galambos Tamás: „Bevezetés a jungi empirizmus és a perennialista gondolatiság szintézisébe” című írásból)
https://szentkoronaradio.com/blog/2025/09/03/oszinte-szeretetbol-nyugodtan-mondjuk-ki-bunos-dolgot-muvelnek-cserep-csaba-kutato-orvos-agykutato-irasa-az-lmbtqp-fertorol-duo-gladii/
https://szentkoronaradio.com/blog/2025/08/27/az-iras-esszenciaja-a-szellemben-rejlik-noha-a-vegtagok-altal-mutatkozik-meg-jean-sulzbereger-az-arab-kalligrafiarol-duo-gladii/
(Duo Gladii IV. évfolyam 2. szám nyomán Szent Korona Rádió)
