A király becsülete a tábortűz körül ülők körében.
A király élete a hosszú negyven évig (1342-1382) tartó uralkodása alatt számtalanszor került veszélybe. 24 éves koráig legalább öt olyan esetről tudunk, amikor a halál majdnem elragadta. Az előző írásomban már említettem az Aversa városa ostromát, és a medvetámadást, így ettől most eltekintek, és lássuk a többit:
A pestisjárvány 1349-ben hazánkat is elérte, és Erdélyben különösen kegyetlenül tombolt. Szakadatlan szedte az áldozatait, és akkor, amikor csillapodni látszott „Isten emberekre mért büntetése” a király személyesen ment a tartományba szemrevételezni a helyzetet. Valószínűleg itt kaphatta meg a ragályt a kíséretének a többi tagjával is. A lappangási idő elteltével, ahogy visszatértek Visegrádra, a fertőzöttek közül mindenki elhunyt, még maga Margit királyné is (aki valószínűleg Lajostól kapta el a kórt) de a király nem. Egyedüliként a fertőzöttek közül túlélte a fekete dögvészt. Akkoriban ez nagyon keveseknek sikerült, Európa szerte több millió áldozatot szedett a járvány.
1352-ben a litvánokkal hadakozott Lajos fent a messzi északon, megsegítve nagybátyját Nagy Kázmér lengyel uralkodót. Belz várát csak óriási nehézségek árán sikerült bevenniük a magyar hadaknak. A helyzetet nehezítette, hogy maga a király is megsebesült az egyik rohamnál, amit személyesen vezetett! Éppen egy létrán igyekezett felfelé a várfalra, amikor egy kidobott tárgy, feltételezhetjük, hogy kő, vagy egy farönk fejen találta és a magasból eszméletlenül zuhant a vizesárokba. A sisakja megvédte kissé, de így is szinte félholtan vitte hátra az egyik vitéze, aki a harci cselekmények közepette a hátára véve menekítette ki a királyt az ostrom forgatagából. A várat bevettük, a hadjárat nem érte el a célját, és a királyi had is csak nagy viszontagságok között tudott hazajutni a Kárpátokon keresztül.
Szándékosan hagytam a végére a két évvel korábbi esetet, ami Itáliában történt Lajos második nápolyi hadjárata idején. A magyar sereg Salerno ostromához készülődött, de előtte át kellett kelni egy közeli folyón, ami nem volt túl széles, de most az esőzésektől jócskán megáradt. A király személyesen indult gázlót keresni, amikor megpillantott a parton egy magyar vitézt, aki éppen lovakat itatott. Mondta neki, hogy menjen nézze meg, hogy átkelhet-e itt a had, nem túl mély-e a folyó az átúsztatáshoz. A vitéz a király parancsára az egyik lovon a folyóba gázolt, amikor egy örvény hirtelen elragadta. A király habozás nélkül utána ugrott, és nagy erőfeszítésék végül mindketten megmenekültek. A kedves olvasó erről a történetről a Régi magyar mondák c. könyvből részletesen olvashat.
Egy magyar király, aki többször súlyosan megsebesült, amikor maga vezette a csapatait rohamra nem volt ritka akkoriban. De Lajos személyiségét, lovagi becsületét az utolsó történet példázza a legjobban. Hisz gondoljunk csak bele, az a király, aki egy közvitézért gondolkozás nélkül kockáztatja a saját életét, számíthat-e az emberek előtt igazi megbecsülésre? Aki így vezetett egy ostromot, egy hadsereget, az vajon hogy vezethette a Magyar Királyságot? Nem tévedünk, ha azt mondjuk páratlanul és példamutatóan. Olyan mementót állítva nekünk, amire méltán lehetünk még most is büszkék!
(Nyitray György – Puskaporos szaru – Szent Korona Rádió)
