Hagyomány és hit nélküli Európát akar a baloldal – Interjú az Elesettek Völgyének priorjával

Az Elesettek Völgye egy vallási emlékmű, amelyet az 1936-1939 között dúló spanyol polgárháború mindkét oldalán (köztársasági és nemzeti oldal) elesettek emlékének szenteltek. Az emlékmű célja, a spanyolok közötti nemzeti megbékélés elérése. A bazilikában közel 34 ezren nyugszanak, a polgárháború mindkét oldalának halottjai. Itt található 57 boldoggá avatott földi maradványa is, akik a háború alatt a baloldal által végrehajtott vallásüldözés áldozatai lettek. Az itt található bencés apátságot 1958-ban alapította XII. Piusz pápa azzal a megbízatással, hogy minden nap imádkozzanak Spanyolország békéjéért, azt itt nyugvó elhunytakért és a polgárháború valamennyi áldozatáért. Az apátság mellett működik egy nemzetközi hírű gregorián iskola is, az itt tanuló gyerekek énekeivel teszik még ünnepélyesebbé a szertartásokat. De működött itt egy Szociális Tanulmányi Központ is, amely az egyház társadalmi tanításának középpontba helyezésével dolgozott a béke és a szociális igazságosság eléréséért Spanyolországban. A köztársaságpárti áldozatok leszármazottai évek óta küzdenek azért, hogy szeretteiket exhumáltathassák az Elesettek Völgyéből. A spanyol kormány által 2020-ban beterjesztett „demokratikus emlékezet törvénye” egyszerűen polgári temetővé alakítaná az Elesettek Völgyét, figyelmen kívül hagyva, hogy az gyakorlatilag a bencés apátsághoz tartozik.

Szilvay Gergely az apátság priorját, Santiago Canterát kérdezte a fejleményekről.

***

Igaz a hír, hogy Spanyolországban a törvény erejével akarnak távozásra bírni egy bencés közösséget és a baloldali-kommunista kormány le akar dönteni egy 150 méteres keresztet?

A spanyol szocialista-kommunista kormány (a Spanyol Szocialista Munkáspárt az Unidas Podemos nevű radikális baloldal párttal kormányoz koalícióban, a katalán szeparatisták, és az ETA örököseinek számító baszk politikai erők külső támogatásával – a szerk.) kidolgozta a „demokratikus emlékezetről” szóló törvény koncepcióját. A koncepció más tervezett intézkedések mellett említi az Elesettek Völgyének „átértelmezését”. Carmen Calvo miniszterelnök-helyettes szavaiból az derült ki, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy távoznia kell az itt élő bencés közösségnek, amely ellátja a bazilika – pápai bazilikáról van szó – gondozását és liturgikus szolgálatát. Arról nem beszéltek, hogy Spanyolországot is el kellene hagynunk, de az Elesettek Völgyét igen. A miniszterelnök-helyettes nyitva hagyta a kereszt ledöntésének kérdését, s meglehet, erre végül nem vetemednek. De a kormány kommunista szövetségesei korábban már terjesztettek olyan parlamenti határozattervezetet a spanyol szenátus elé, amely a 150 méter magas kereszt ledöntését szorgalmazza.

Ma már nem lenne fontos a kiengesztelődés a spanyoloknak? Egy polgárháború emlékét nagyon nehéz lehet feldolgozni, de Spanyolországról az a kép terjedt el, hogy egy példás rendszerváltás után sikerült betemetni a polgárháborús árkokat is. Mindkét oldal engedett és mindkét oldal áldozatairól megemlékeztek. Vagy nem így történt? 

Az az igazság, hogy a polgárháború befejeztével, a negyvenes években a társadalomban végbement egyfajta megbékélés. Sokan, akik végigszenvedték ezt a háborút, tovább akartak lépni és el akarták felejteni az egymás iránti gyűlöletet és a sérelmeket. Mindez azonban a politika szintjén sokkal tovább tartott. Bizonyos kérdésekben ez már a Franco-rendszer vége felé végbement, de sok kérdésben csak Franco halála és a jogállami átmenet után. De ténylegesen úgy tűnt, hogy mindezen már túl van a spanyol társadalom. Felipe González idején, aki a Franco-rendszer bukása után volt kormányfő, a szocialisták nem akarták újranyitni a sebeket. Mégis, amikor 2004-ben a szocialisták ismét hatalomra jutottak Zapatero vezetésével, többek a baloldali katalán szeparatisták unszolására újra nyitották a polgárháború és a Franco-rendszer kérdéskörét. Mindez a „történelmi emlékezet törvényében” csúcsosodott ki, amely nem más, mint a baloldal elfogult történelemértelmezésének rákényszerítése a társadalomra, és olyan sebek felszakítása, amelyek az idővel már beforrottak. Innentől kezdve a spanyol baloldal bosszút és „megtorlást” akar, a történelmet pedig a saját értelmezésével írja újra. Olyan mélyen lappangó gyűlöleteket ébresztettek fel, amelyek már el voltak feledve.

A spanyol polgárháború (1936–39): Az 1931-es, antiklerikális, köztársasági alkotmány, amely többek közt betiltotta a jezsuita rendet, megrémítette a spanyol jobboldalt. 1936-ban a választásokat szoros versenyben a baloldali Népfront (anarchisták, kommunisták, szindikalisták, szocialisták stb. szövetsége) nyerte meg. A hadsereg puccsot hajtott végre. A „nemzetiek” (monarchisták, falangisták stb.) Emilio Mola, majd Francisco Franco tábornok vezetésével három év alatt legyűrték a baloldalt, utat nyitva az utóbbi 1975-ig tartó uralmának. A harcokban Olaszország és Németország a jobboldalt, a Szovjetunió és a nemzetközi önkéntesek sora pedig a baloldalt támogatta, a többi európai hatalom pedig passzivitást tanúsított. Az önkéntesek között harcolt Gerő Ernő és Rajk László is, utóbb a magyar kommunista diktatúra vezetői. Sztálin saját hatalma igazolásának propagandaeszközét látta  a polgárháborúban, és érdemben nem támogatta a baloldali erőket. Mindkét oldal sok vért ontott, kevésbé ismert, hogy a baloldal kivégzett hétezer papot is. A spanyol polgárháború szimbolikus történelmi esemény, mely azóta is megosztja mind a spanyolokat, mind a világ közvéleményét. Az egyébként baloldali George Orwell az itteni tapasztalatai miatt lett antikommunista. (Forrás: Magyar Politikai Enciklopédia)

Hosszas politikai és jogi huzavona után exhumálták Franco tábornok holtestét Hogy élte meg ezt a folyamatot?

Nehéz időszak volt, főleg azért, mert irracionális és igazságtalan volt ez a folyamat. Mi értelme van kiásni egy 44 éve elhunyt és eltemetett embert csak azért, hogy megbosszuljuk az emlékét? Pedro Sánchez miniszterelnök Franco tábornok kihantolását személyes győzelemként akarta beállítani. Ebben a történetben nagyon sok feladás, gyávaság és csendes összekacsintás volt azok részéről, akiknek ebben felelősségük folt. Valószínűleg senki sem akarta például, hogy „francoistának” bélyegezzék. De a valóságban ez egyáltalán nem Franco tábornokról szólt, hanem az ahhoz való jogról, hogy egy halott békében nyugodhasson, hogy a családja rendelkezhessen a maradványai felett –, illetve egy felszentelt templom sérthetetlenségéről. Sokan vannak azok, akik nem voltak a helyzet magaslatán és a Legfelsőbb Bíróság végső döntése is nagyon sajnálatos. De ez nemcsak Sánchez miniszterelnök személyes győzelme volt, hanem nagyon sok súlyos következményeket is magával hozott. Mindez magával hozta a monarchia legitimációjának megkérdőjelezését, amit lényegében Franco állított vissza, és mindezzel együtt jár az 1978-as demokratikus-alkotmányos rendszer legitimitásának megkérdőjelezése is. A spanyol baloldal egy demokratikus látszatot mutató, de a valóságban diktatórikus, neomarxista III. köztársaság kikiáltását szeretné elérni. János Károly és VI. Fülöp királyok hallgatása a témában nagyon sokba került nekik. János Károly király már külföldön van, miután fény derült megkérdőjelezhető gazdasági műveleteire. VI. Fülöpöt pedig saját kormánya veszi semmibe, a szélsőbaloldal pedig folyamatosan támadja.

Hogyan vélekedik ma a spanyol társadalom a Franco-rendszerről? A rendszerváltás előtti történelmi időszak értékelése mennyire számított lezárt kérdésnek a spanyol társadalomban? Mennyire domináns egyik vagy másik oldal vélekedése erről a korszakról? 

Azt, hogy hogyan gondolkodik a spanyol társadalom a Franco-rendszerről, nagyban befolyásolja az a kép, amit a mainstream média sugároz, és az a kevés és elferdített történet, amit a gyerekeknek az iskolában mondanak. Leginkább egy véres, totalitárius, sötét, a nácihoz hasonló rendszer képe rögzült az emberekben. Ez azonban ilyen formában biztos nem állja meg a helyét. A Franco-rendszer valóban egy autoriter rendszer volt, de nem volt totalitárius rendszer. Szintén nem beszélnek a rendszer gazdasági és szociális eredményeiről, arról, hogy a spanyol társadalom nyugodtan, békében élt, nagyrészt elfogadva a helyzetet. Az 1978-as alkotmányos rendszer megszilárdulása után egyfajta negatív kép érvényesült a Franco-rendszerről, de nem beszéltek róla olyan rögeszmésen, mint a Zapatero által kezdeményezett „történelmi emlékezet” törvényének elfogadása óta. Manapság az a képzete lehet az embernek, hogy a spanyol baloldalnak nincs más problémája, csak Franco és a Franco-rendszer. Úgy tűnik, mintha a spanyol baloldal minden nap rögeszmésen megidézné Franco szellemét. Egyrészt azonban ez eszköz arra, hogy elvonják a figyelmet az emberek valós problémáiról. Másrészt eszköz ez arra is, hogy megkérdőjelezzék a mostani alkotmányos rendszer legitimitását, és egy laicista, neomarxista ihletésű III. köztársaság felé vigyék az országot. De azt is meg kell jegyezni, hogy – válaszként erre a jelenségre – egyre nagyobb az érdeklődés a fiatalok körében is Franco személye iránt. Ahogy a korábbi pápai nuncius mondta elköszönésekor: a baloldal feltámasztotta Francót.

Olyan érzése támad az embernek, mintha a baloldal és az újkommunisták hadjáratot indítottak volna a történelemért és annak újraértelmezéséért. Pedig a köztársasági oldalon sem csak romantikus hősök harcoltak a szabadságért. Elég csak a magyar példákra gondolnunk. Gerő Ernő „Barcelona mészárosa”, az ÁVÓ-t létrehozó Rajk László, azaz a magyar kommunista diktatúra két megszervezője is a köztársaság oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban. Ezek az emberek magyarok százainak haláláért felelnek, s a spanyol kormány most éppen őket akarná elismerni azzal, hogy állampolgárságot kaphatnának, ha élnének. 

A spanyol baloldal azért erőlteti a „történelmi emlékezet” vagy – ahogy most hívja – a „demokratikus emlékezet” kérdését, mert újra akarja értelmezni a történelmet, mégpedig elfogult és hamis módon. A II. Spanyol Köztársaságot úgy akarják bemutatni, mintha az valamifajta ideális demokrácia lett volna, és a köztársasági oldalon („vörösök”, a baloldali népfront oldala) harcolókat úgy, mintha a szabadság és a demokrácia védelmezői lettek volna, ellenben a nemzeti oldalon harcolók mind fasiszták lettek volna. Ami így megint nem igaz. A nemzeti oldalon harcolók nagy része ugyanis azért harcolt, hogy védje a katolikus hitet, amit a baloldal erőszakosan üldözött; és hogy védjék Spanyolországot a szovjetesítéssel szemben. A másik oldalon, a köztársasági oldalon meg sokan nem a demokráciáért harcoltak, hanem egy szovjet típusú kommunista diktatúra létrehozásáért, vagy egy utópisztikus, libertárius kommunizmusért, mint az anarchisták, aki szintén sokan voltak. A köztársasági oldalon harcoló nemzetközi brigadisták, mint az ön által említett magyarok is, nem a demokráciáért harcoltak, hanem a kommunizmusért. Ráadásul a köztársasági oldalon belül is háború zajlott, különösen Katalóniában és Aragóniában. A baloldaliak egymás között is harcoltak: a sztálinista kommunizmus pártolói irtották az anarchistákat és a trockistákat. Ez egyébként nagyban gyengítette a köztársasági oldalt, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy elvesztette a polgárháborút.

Francisco Franco (1892-1975): spanyol tábornok és államfő. A spanyol polgárháborúban (1936-39) a demokratikusan megválasztott, ám radikálisan baloldali, „köztársasági” kormányt megdöntő jobboldal vezetője. A róla elnevezett diktatúrát sokáig fasisztaként írták le. Ma már inkább tradicionalista, autokrata, nacionalista rendszerként tartjuk számon, szemben a modernizáló és doktriner fasizmussal és nemzetiszocializmussal. Franco uralma nem volt totalitárius. A Caudillo (’vezér’) titulusa szerint nem a nép, hanem „Isten kegyelméből” kormányozta az országot. Franco Spanyolországa katolikus, nacionalista, korporatív állam volt. Mozgalmi támasza a szindikalista Falange Española volt. Elnyomta az ellenzéki és nemzetiségi törekvéseket (baszkok, katalánok). Bár a polgárháború alatt jelentős segítséget kapott Németországtól és Olaszországtól, s a II. világháborúban is a tengelyhatalmakkal szimpatizált, de végül mégis a semlegesség mellett  döntött. A hidegháború élesedésével ezért is nyílhatott meg előtte a lassú nemzetközi rehabilitáció kapuja, innentől főbb partnerei a nyugati hatalmak voltak. Utódának a korábban uralkodó Bourbon-ház hercegét jelölte ki, aki I. János Károly néven Spanyolország királya lett, és az autokrata rezsimet többpárti, pluralista alkotmányos monarchiává alakította át. (Forrás: Magyar Politikai Enciklopédia)

A XX. század legnagyobb és legbrutálisabb keresztényüldözése Nyugat-Európában éppen a II. spanyol köztársaság idején és a spanyol polgárháború alatt zajlott, a köztársasági oldalon. Mennyire tudnak erről a spanyolok? Ha a cél a megbékélés, akkor gondolom a spanyol kormány az ő emléküket is meg akarja őrizni és példaként állítani az utókornak. Gondolja, hogy ugyanaz a gyűlölet, ahogy a harmincas években tekintettek Spanyolországban az egyházra, visszatérhet?

A szocialista-kommunista spanyol kormánynak nem a megbékélés a célja, éppen ezért nem akarja, hogy emlékezzenek a II. Köztársaság és a polgárháború alatt a „népfront” által véghezvitt keresztényüldözés áldozataira. A mostani spanyol kormány számára csak az egyik oldal áldozatai az áldozatok, csak azok, akik a „nemzeti oldal” és a Franco-rendszer áldozatai. Ez egy elferdített és egyoldalú történelmi emlékezet, csak az egyik oldal emlékezete. Nagyon sok spanyol egyáltalán nem ismeri annak a kegyetlen vallásüldözésnek a történetét, ami még jóval a polgárháború előtt elkezdődött. 1931-ben a forradalmárok templomokat és kolostorokat gyújtottak fel. 1934-ben ez megismétlődött, illetve papokat, szerzeteseket, szeminaristákat öltek meg. Közülük többet szentté is avattak. A vallásüldözés a polgárháború kitörésével még brutálisabbá vált, leginkább 1936 júliusa és 1937 februárja között. Egyes spanyol kommunista vezetők azt mondták a szovjeteknek, hogy az egyház már nem probléma Spanyolországban, mert már végeztek vele. Ezt az üldözést a marxista és anarchista ideológia által keltett egyházellenes gyűlölet szította. És a szélsőséges baloldal, ami most Spanyolországban hatalmon van, ugyanezzel a gyűlölettel néz az egyházra. Az a különbség a harmincas évekhez képest, hogy ez a gyűlölet nem tud erőszakos üldözést előidézni, mert az nagyon rossz képben tüntetné fel Spanyolországot a nemzetközi közvélemény előtt. De az üldözés a törvényalkotás terén egészen egyértelmű, a hit, a természeti rend és a katolikus oktatás elleni törvényeket fogadnak el, de ugyancsak egyértelműen megnyilvánul az egyház és a katolikus hit lejáratását célzó médiahadjáratokban.

A mai spanyol baloldal és kormány hogy viszonyul az egyházhoz?  Mi a helyzet az oktatás és az egyházi iskolák terén?

Spanyolország Zapatero óta a társadalommérnökösködés és a gender-elmélet egyik kísérleti terepe. Pedro Sánchez, ahogy miniszterelnök lett, elsők között fogadta Soros Györgyöt. A spanyol baloldal olyan törvényeket terjesztett a parlament elé, amelyek a lehető legtágabbra szélesítenék az abortusz lehetőségét, bevezetnék az eutanáziát, és amelyek korlátozzák az egyház szabadságát. Az egyik legsúlyosabb, a katolikus oktatás elleni támadás a vallásoktatás visszaszorítása és az egyházi iskolák működésének és fenntartásának megnehezítése. Ezekben a napokban tárgyalja a parlament az új szocialista oktatási törvényt. A törvény egyrészt ijesztően csökkenti az oktatás színvonalát, díjazza a lustákat és bünteti az erőfeszítést, ami egyébként is jellemzője a kommunizmusnak. Másrészt, azzal az ürüggyel, hogy előtérbe helyezze az állami iskolákat – ahol az állam rá tudja kényszeríteni a gyerekekre és a fiatalokra a saját laicista világképét –, a törvény igyekszik megvágni a katolikus intézmények fenntartásához szükséges anyagi feltételeket, és elveszi a szülőktől azt a jogot, hogy megválaszthassák milyen oktatást szeretnének a gyermekeiknek.

Franco sírja és az Elesettek Völgye deszakralizálása: Francisco Franco sírját 44 év után bontották ki az Elesettek Völgye bazilikájában. A spanyol kormány egyik fő érve az exhumálás mellett az volt, hogy egy demokratikus országban nem őrizheti mauzóleum egy diktátor emlékét. Az exhumálást 2019 februárjában rendelte el a spanyol kormány, de Franco leszármazottai a bírósághoz fordultak, ami átmenetileg felfüggesztette a síráthelyezés végrehajtását. A nyilvánosság kizárásával zajló eseményen a Franco család huszonkét tagja jelent meg. A diktátor földi maradványait a légvonalban 34 kilométerre található Mingorrubio temetőjében helyezték örök nyugalomra, ahol zártkörű misét tartottak, mielőtt a családi panteonban felesége mellé temették Francót. Franco leszármazottai a spanyol alkotmánybírósághoz és az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, mivel szerintük a kormány jogtalanul helyezte át Franco sírhelyét. Franco unokái ugyanis a spanyol főváros központjában fekvő, turistalátványosságnak számító Almudena katedrálisban szerették volna újratemetni a tábornokot. A spanyol kormány ezt azonban elutasította arra hivatkozva, hogy az exhumálás célja épp az, hogy a diktátor sírja ne lehessen zarándokhely. A család kifogásai közt felhozta, hogy nincs szabad hozzáférése a Franco házaspár kriptájához, mivel a mingorrubioi temető állami tulajdon, ezért csak külön engedéllyel látogathatják a családi panteont.

Mit gondol, milyen tanulsága van a baloldali-kommunista spanyol kormány által indított kultúrharcnak, amelyben önök és az Elesettek Völgyének keresztje egyfajta szimbolikus ellenfél, Európa és a nyugati világ számára?

A baloldal megtanulta Antonio Gramscitól, hogy a hatalomhoz és a tömegek uralásához elengedhetetlen a kultúra, az oktatás és a média kontrollja. Ezzel ellentétben a jobboldal leginkább csak a gazdaság teljesítőképességének javításával volt elfoglalva, és nem tulajdonított jelentőséget a kulturális harcnak. Legalábbis a spanyol politikára ez volt jellemző, de Európa más országaiban is ez volt a helyzet. A baloldal folytatja marxista gyökerű elképzeléseinek átültetését a mindennapokba, amelyhez az utolsó évtizedben olyan új, a liberalizmusból és a marxizmusból származó vonulatok is kapcsolódtak, mint a feminizmus vagy a gender-elmélet. Spanyolországban a baloldali kultúrharc fontos eleme a történelem kisajátítása, a történelem értelmezésének kontrollja, amit itt történelmi vagy demokratikus emlékezetnek hívnak. De erről George Orwell is írt már az 1984-ben: ha uralod a múltat, uralod a jövőt is. A mi bencés közösségünk és az Elesettek Völgyének keresztje szálka a baloldal szemében, mert Spanyolország, Európa és a nyugati civilizáció lényegét, keresztény gyökereit és történelmét szimbolizálja. Azt a múltat jeleníti meg tehát, amit a baloldal el akar törölni, hogy a helyén egy gyökerek, történelem, hagyomány és hit nélküli Európát építsen. Bencésként teljesen összefonódtunk az európai tradícióval, evangelizációjának történetével és a nyugati kultúra születésével. Szent Benedek, Cirillel és Metóddal együtt Európa védőszentje. Itt a kolostorban nagy gondot fordítunk a gregorián énekre, ami szintén a keresztény Európa születésére emlékeztet. Az Elesettek Völgyének keresztje Európa és a világ legnagyobb keresztje. Egy olyan szimbólum, amit meg kell őriznünk, és ami arra emlékezteti Spanyolországot, Európát és a világot, hogy Krisztus a Megváltó, aki azért jött, hogy megváltson minket a bűntől, és szeretetből meghalt értünk. Isten a történelem Ura, és Jézus Krisztus a történelem középpontja. A Gondviselésbe vetett bizalom kell, hogy reményt adjon nekünk a nehézségek idején is, hogy végső célunknak az örökkévalóságot tekintsük. Ez ad erőt ahhoz, hogy ellenálljunk és harcoljuk. Történik, ami történik.

Santiago Cantera Montenegro (1972, Madrid) bencés szerzetes, teológus, medievisztikus (középkorász), az Elesettek Völgye bencés apátságának priorja. A Universidad Complutense de Madridon végzett földrajz-történelem szakon, ugyanitt szerezte történészi doktorátusát. A kilencvenes évek elején, huszonévesen többször volt a Falange Española Independiente (Független Spanyol Falange), egy anti-francoista jobboldali szervezet képviselőjelöltje. Később egy madridi katolikus egyetem, a Universidad CEU San Pablo docense lett. Harmincas évei körül úgy döntött, a szerzetesi életet választja, és belépett a bencés rendbe, az Elesettek völgye bencés apátságába, ahol 2014-ben a közösség elöljárójává, priorrá választották. Erősen ellenezte az irányítása alá tartozó bazilikában eltemetett Francisco Franco és José Antonio Primo de Rivera tábornokok exhumálását.