Az egyre jobban eszkalálódó örmény-azeri konfliktus hátterét próbáljuk az alábbi tanulmány lefordításával közelebb hozni az olvasóhoz. Az írás eredetileg a Geopolitica.ru nevű, Alexander Dugin orosz politikai elemző és geopolitikai stratégához köthető think tank oldalán jelent meg, így felhívjuk a figyelmet, hogy a tanulmány – érthető módon – az orosz érdekek bemutatására helyezi a hangsúlyt. Hazánkban hajlamosak sokan túlzottan leegyszerűsíteni a világban zajló eseményeket, ezért azt is fontos megjegyeznünk, hogy nem az ortodox keresztény és muzulmán világ összecsapását láthatjuk, hiszen posztszovjet köztársaságokról beszélünk, hanem nagyhatalmi játszmák tömkelegét, melyek lángba boríthatják a Kaukázust.
ESZKALÁCIÓ HEGYI-KARABAHBAN: AZ EURÁZSIAI PERSPEKTÍVA
Szeptember 27-én megindult a hegyi-karabahi konfliktus további eszkalációja. Amint arról az azeri védelmi minisztérium beszámolt, örmény oldalról történt tüzérségi belövésekre reagálva az ország hadserege ellentámadásba kezdett. A jelentések szerint az azerbajdzsáni csapatok mélyen behatoltak az örmények által ellenőrzött területekre, és számos települést elfoglaltak.
Örményországban bevezették a statáriumot és elkezdődött az általános mozgósítás. Az örmény fél lakott területek ágyúzásával vádolja az azeri hadsereget. Baku viszont azt állítja, hogy az örmény hatóságok és az el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaság (HKK) maguk veszélyeztetik a polgári lakosságot. Ilham Alijev, Azerbajdzsán elnöke pedig az ország lakosságához intézett beszédében a hegyi-karabahi konfliktus végleges megoldását ígérte.
A hegyi-karabahi konfliktus jelenlegi eszkalációja a legsúlyosabb a 2016 áprilisi „négynapos háború” óta, amikor Azerbajdzsán húsz négyzetkilométernyi területet szerzett vissza a szórványos harcok során az örmény csapatoktól.
A konfliktus gyökerei
A hegyi-karabahi konfliktus az 1980-as évek vége óta tart. Az elmúlt száz évben az örmény és azeri közösségek kapcsolata mindig is feszült volt, főleg a térség felett hatalmat gyakorló geopolitikai erő gyengülésének időszakaiban. Így történt ez az 1905-1906-os örmény-azeri mészárlások során is, amelyek egybeestek az orosz forradalommal és polgárháborúval.
A peresztrojka korszaka ezen centrifugális tendenciák kiújulásához és az azerbajdzsáni (török) és örmény nacionalizmus megerősödéséhez vezetett. A nemzetállamok építésének gondolata a térségben, ahol mindkét nép történelmileg birodalmak részeként élt, nem vezethetett máshoz, mint etnikai tisztogatásokkal kísért háborúhoz.
Hegyi-Karabahban az örmény közösség kikiáltotta saját államát, azzal a céllal, hogy csatlakozzon Örményországhoz. Ennek eredményeként háború tört ki, amely 1994-ben fegyverszünet aláírásával ért véget. Egymillió azerit űztek el Hegyi-Karabahból és Azerbajdzsán szinte egész örmény közössége elhagyta az országot.
A konfliktusok megoldásának jelenleg egyetlen diplomáciai formája az EBESZ Minszki csoportja, amelynek társelnöke Oroszország, az Egyesült Államok és Franciaország.
Jelenleg azonban minden békekezdeményezés holtpontra jutott. Az elmúlt tíz évben a szakértői közösségben az úgynevezett „kazanyi formula” volt a meghatározó, 2016 óta pedig az úgynevezett „Lavrov-terv”: melyek Oroszország javaslatait tartalmazta a konfliktus békés rendezésének megkezdésére.
A „kazanyi formula” arra tett javaslatot, hogy Örményország adjon vissza hét megszállt körzetet Hegyi-Karabah körül Azerbajdzsánnak, cserébe Baku vessen véget a gazdasági blokádnak. Ez a hét körzet alkotja az úgynevezett Hegyi-Karabah biztonsági övezetet, ami gyakorlatilag mára teljesen lakatlan. A második kezdeményezés a hét körzetből ötöt érintett, mely az el nem ismert Hegyi-Karabah Köztársaságnak szárazföldi folyosót ajánlott az Örményországgal való kapcsolathoz.
Azonban miután Nikol Pasinjan nyugatbarát politikus hatalomra került Jerevánban a színes forradalom eredményeként, az örmény fél elutasította mindkét kompromisszumos megoldást.
A Pasinjan-tényező
2018-ban Nikol Pasinjan liberális politikus lett Örményország miniszterelnöke. Korábban a „Yolk” blokk parlamenti képviselője volt, amely Örményország kivonulását szorgalmazta az eurázsiai gazdasági integráció struktúráiból.
Örményország új miniszterelnöke kettős álláspontot foglalt el Hegyi-Karabah ügyében. Egyrészt provokálta Azerbajdzsánt azzal, hogy támogatta a Stepanakert (HKK) és Baku közötti közvetlen tárgyalásokat, melyeket az azeri hatóságok nem tudtak megtenni. Másrészről politikai konfliktusba keveredett a HKK vezetésével, Szerzs Szargszján korábbi örmény vezetővel kapcsolatban, akit 2018-ban a jereváni tiltakozások eredményeként váltottak le.
Pasinjan konfliktusba keveredett az oroszországi örmény diaszpórával is, és büntetőeljárást indított politikai ellenfelei ellen. Egyikük Örményország volt elnöke és az el nem ismert HKK első elnöke, Robert Kocsarján volt, aki az ország vezetőjeként jó személyes kapcsolatokat ápolt Vlagyimir Putyinnal. Ugyanakkor a nyugati liberális alapítványok és NGO-k képviselői is Pasinjan alatt kerültek be Örményország kormányzati struktúráiba.
Lehetséges, hogy ez a tényező szerepet játszott Azerbajdzsán döntésében is, hogy erőszakkal oldja meg a hegyi-karabahi problémát: Pasinjan nem volt hajlandó kompromisszumokat kötni, miközben bonyolította az Oroszországgal fenntartott kapcsolatokat. Baku jól gondolhatta, hogy Moszkva nem áll majd ki a sok problémát felhalmozó Pasinjan mellett.
A török tényező
Hosszú ideig a hegyi-karabahi konfliktus egy időzített bomba maradt, amely bármikor berobbanthatta a régiót. Ez a konfliktus azért olyan fontos, mert regionális hatalmakat is belesodorhat az eseményekbe, elsősorban Oroszországot (Örményország oldalán, mint KBSZSZ szövetséges) és Törökországot (mint Azerbajdzsán hagyományos szövetségesét).
Redzsep Tajjip Erdogan török elnök és számos más kormányzati képviselő már minden lehetséges fórumon bejelentette Azerbajdzsán teljes támogatását. Az örmény-azerbajdzsáni határon 2020 júliusában történt összecsapások után Ankara és Baku közös hadgyakorlat-sorozatot tartott, többek között az örmény határ közelében.
A külföldi és az orosz média is beszámolt a törökbarát harcosok átszállításáról Szíriából Azerbajdzsánba („Murád Szultán hadosztály”). A török katonai magánvállalat, a SADAT használja ezt a kontingenst a szíriai és líbiai katonai beavatkozások során. Vardan Toganjan oroszországi örmény nagykövet azzal is vádolta Ankarát, hogy négyezer fegyverest küldött Azerbajdzsánba.
Ha a szíriai harcosokról szóló beszámolók legalább részben igazak, Ankara karabahi irányú tevékenysége nemcsak annak a gesztusnak köszönhető, hogy segíteni akarnak az azeri „török testvéreken”, hanem annak is, hogy nyomást gyakoroljon Oroszországra, hogy engedményeket tegyen a török félnek mind a szír, mind pedig a líbiai tárgyalások során.
Azonban Törökország nagyarányú beavatkozása a konfliktusba ellentmond Ankara objektív geopolitikai érdekeinek.
Az Oroszországgal való konfliktusvállalás lerombolja azt a komplex tárgyalási és erőegyensúly-rendszert, amelyet Moszkva és Ankara az elmúlt években felépített. Annak ellenére, hogy a szíriai és líbiai konfliktusokban a két fél taktikai megfontolásokból ellentétes csoportokat támogat, a kialakított rendszer gyakorlatilag elszigetelte a konfliktus kezelésében a többi szereplőt, elsősorban az Egyesült Államok által vezetett nyugati országokat. A nyugati agytrösztök szerint is Törökország és Oroszország lett a fő erő Szíriában és Líbiában.
Az olyan gazdasági és energetikai projektek pedig, mint a Török Áramlat, kölcsönösen előnyösek Oroszország és Törökország számára is. Éppen ezért Washington számára fontos, hogy aláássa ezeket, mint ahogy azt az Északi Áramlattal is megpróbálja.
Ha Ankarát nyílt konfliktusba sodorják Moszkvával Hegyi-Karabah miatt, Törökország hasonló helyzetbe kerül, mint az orosz Szu-24 lelövése után 2015 novemberében. Fontos partnerét veszíti el, azonban cserébe semmilyen elismerést nem fog a nyugattól kapni (különös tekintettel az erős örmény lobbitevékenységére az Egyesült Államokban és más európai országokban).
Atlantista csapda
Oroszország szövetségesi kapcsolatot tart fenn Örményországgal, így az egyetlen orosz katonai támaszpont a Kaukázusban most is Örményországban található – Gyumriban. Azerbajdzsán azonban Oroszország számára szintén fontos geopolitikai és gazdasági partner. Moszkva a legkevésbé sem érdekelt egy nagyszabású konfliktus kitörésében a régióban.
Sőt, bármilyen álláspontot is képvisel, ha a konfliktus teljes körű háborúvá alakul, Oroszország csak vesztes helyzetbe kerülhet.
Ha Moszkva támogatja Jerevánt a konfliktusban, elveszíti Azerbajdzsánt, és összeomlik az észak-déli folyosó projekt, amelynek Oroszországot Iránnal és Indiával kellene összekötnie, valamint NATO-bázisok jöhetnek létre a Kaszpi-tengeren.
Jereván támogatásának elutasítása Örményország kilépésével fenyeget az eurázsiai integrációs struktúrákból. Ebben az esetben az orosz hadseregnek el kell hagynia Örményországot, és az amerikaiak lépnek a helyükre. Örményország szomszédsága Iránnal további motiváló tényező.
Törökország esetleges tiltakozása nem számít, hiszen az amerikaiak eddig is támogattak a török határ közelében törökellenes kurd erőket, akiket Ankara terroristának tart, mégsem lett semmilyen súlyos következménye az amerikai fél számára ennek meglehetősen ellenséges és barátságtalan lépésnek.
Végül nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy amerikai vagy európai „békefenntartók” jelenjenek meg a konfliktusövezetben. Az atlanti-pólus az, amely legjobban profitálna a régióban zajló nagyszabású háborúból.
Az Egyesült Államok érdeke, hogy Oroszországot és Törökországot egymás ellen fordítsa. Az amerikaiak két külön erőben érdekeltek, melyek az unipoláris világrendet egymással is konfliktusban állva vitatják, és nem fognak össze az amerikai hegemónia ellen. Az oroszok és a törökök figyelmének Hegyi-Karabahra terelése lehetővé teszi az amerikaiak számára azt is, hogy drámai módon növeljék befolyásukat Szíriában, Líbiában, a Földközi-tenger keleti részén, valamint más régiókban, ahol Moszkva és Ankara jelenleg meghatározó tényező.
Jelzésértékű, hogy a hegyi-karabahi konfliktus kiújulása egybeesett az atlantisták egyéb támadásaival a „kontinensek nagy háborújában”: ilyenek például a fehéroroszországi zavargások és a Németországra gyakorolt nyomás az Északi Áramlat megakadályozására (de megemlíthetjük Alekszej Navalnij „megmérgezését” is).
Az eurázsiai geopolitikai pólus érdeke, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy az atlanti bosszú forgatókönyve ne valósuljon meg, és a konfliktus mielőbb véget érjen.
Ennek során ki kell tűzni a célt, hogy az atlantista hálózat minden befolyását megszüntessék a régióban, Örményországban és Azerbajdzsánban, valamint Oroszországban és Törökországban is. Meg kell állítani a régión kívüli erők beavatkozását a konfliktusba.
Az EBESZ minszki csoportja is teljesen alkalmatlannak bizonyult. Csak eszközként szolgál az amerikai és európai beavatkozás legitimálásához a régióban. Kétséges a csoport társelnökeinek megválasztása is, hiszen az eredményt a világ legnagyobb örmény diaszpóráinak lobbitevékenysége is jelentősen befolyásolta, ami Azerbajdzsán bizalmatlanságát idézi elő.
Örményország és Azerbajdzsán mellett a konfliktus közvetlenül érint olyan hatalmakat, mint Oroszország, Irán és Törökország. Szíriában ez a három hatalom hatékonyabb tárgyalási mechanizmust tudott megvalósítani az asztanai békefolyamattal, mint bármely más külső erő, amely jelentősen csökkentette a Nyugat és a Perzsa-öböl országainak pusztító hatását. Itt az ideje beszélni az asztanai módszerről Hegyi-Karabah esetében is.
(Geopolitica.ru nyomán Szent Korona Rádió)