A Honvédelem.hu interjúja Tar József őrnaggyal, Tar László őrnaggyal és Tar Tamás törzsőrmesterrel, amiben nagyon komoly harcos szellemiség nyilvánul meg. Örömteli, hogy ilyen katonáink is vannak, akik az igazi szellemiséget így meg tudják ragadni.
Hogyan kerültetek kapcsolatba a harcművészetekkel? Melyikőtök kezdett el először érdeklődni irántuk? Tar József: Lacinál és nálam közel egy időben történt a dolog. Mindketten katonai középiskolába jártunk, ott ismerkedtünk meg külön-külön a harcművészetekkel. Én Szabadszálláson jártam katonai szakközépbe, ahol koreai katonai közelharcot oktattak, tehát mondhatjuk, hogy ezen keresztül léptem be a kapun. Emellett pedig akkoriban minden évben megrendezték a katonai középiskolások számára a katonai közelharc-edzőtábort, amelynek Furkó Kálmántól eredt a gondolata. Ez minden évben egy hétig tartott, csak katonai középiskolások vehettek részt rajta, és különböző stílusok mesterei oktatták rajta a résztvevőket. Ezek a táborok mindkettőnk számára meghatározók voltak. Miután pedig mindketten felkerültünk Budapestre, megismerkedtünk a zen bu kan kempóval.
Tar László: 1996-ban kezdtünk el kempózni, miután a katonai közelharcon és a ju jitsun keresztül valami életszerűt, keményet kerestünk. Olyat, ami harcművészet, de egyben küzdősport is: lehet küzdeni, bunyózni, full contact szabályrendszer érvényesül benne. Így kötöttünk ki mindhárman a zen bu kan kempónál.
T.J.: Kezdetben Lévai László központi dojójába jártunk, de ekkoriban indult el Papp Valér klubja is. Egy ideig párhuzamosan mentünk mindkét edzésre, majd Valérnál folytattuk tovább a tanulmányainkat.
Mikor döbbentetek rá, hogy a zen bu kan kempóban minden benne van, amit kerestetek?
T.J.: Egyből. Hálistennek az említett négy évnek köszönhetően akkor már elég jó rálátásunk és aránylag sok tapasztalatunk volt a harcművészetekkel kapcsolatosan, és a táborokban is komplex képet kaptunk az egyes irányzatokról a sok mesternek köszönhetően. Ahogy Laci is mondta, olyat kerestünk, amiben minden megvan egyben, a kempóban pedig láttuk, hogy gyakorlatilag mindannak az ötvözete, amire szükségünk van.
Ezek után, gondolom, Tamás is csak kempós lehetett…
Tar Tamás: Nekem miattuk adott volt a lehetőség, bár Laci és köztem is öt év a korkülönbség, tehát amikor ők elkezdték ezt az egészet komolyabban űzni, én még csak körülbelül 12 éves voltam.
T.L.: De vittük magunkkal az edzésekre, nem volt mese!
T.T.: Minden alkalom nagy feladat volt, hiszen felnőtt edzésekre jártam, ahol kisgyerekként állandó harcot kellett vívnom. Ez sokszor reménytelennek tűnt, de aztán az évek szépen igazolták a próbálkozásaimat. Sok türelem kellett hozzá, meg persze az is, hogy az ember ne adja fel a pofonok után sem.
A két bátyádnál a középiskolai tanulmányok által eszerint viszonylag gyorsan eldőlt, hogy katonák lesznek. Nálad is?
T.T.: Nálam azért nem volt ez olyan egyértelmű, de aztán a Jóisten engem is ebbe az irányba terelt. Amikor a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, Laci éppen akkor kezdte meg a szakaszparancsnoki munkáját Egerben, a felderítőknél, ami 18 éves fejjel igen romantikusnak, kihívásokban gazdagnak hatott. Úgy voltam vele, hogy csak nyerek, ha kipróbálom magam. Eleinte nem terveztem magamnak ilyen hosszú pályát a Magyar Honvédségben, de aztán végül másképp alakult.
T.L.: Azt azért hozzátenném még ehhez, hogy édesapánk is hivatásos katona volt, akárcsak a nevelőanyukánk. A nagyapánk önkéntesként harcolt a második világháborúban, a dédapánk első világháborús hadirokkant volt, és a családi emlékezet máig őrzi annak az ősapánknak a történetét is, aki huszárként végigharcolta az 1848-49-es szabadságharcot, és jelen volt a világosi fegyverletételnél is. Tehát a családi indíttatás eleve adott volt.
Versenyezni mikor kezdtetek?
T.J.: Gyakorlatilag egyből.
T.L.: Így van. És aztán nagyon hosszú ideig minden évben ott voltunk az összes versenyen.
T.J.: Ezt az tette lehetővé, hogy a zen bu kan kempónak már akkor nagyon jól kitalált, fejlett versenyeztetési rendszere volt, ahol mindenkinek sokrétű lehetősége nyílt elindulni és nyerni a maga korosztályában, illetve szintjén, legyen szó a kezdő-haladó küzdőszámokról vagy a technikai számokról. A mai napig vallom: mint ahogy úszni is csak a vízben lehet megtanulni, ugyanúgy az a harcművészet, amelyik nem próbálja ki magát, nincs benne harc, test-test elleni küzdelem, pusztán művészet marad. Versenyhelyzetben válik el igazán, hogy mennyire hatásos, amit gyakorolsz az edzéseken, és tudod-e ezeket a technikákat egy felfokozott stressz-szituációban is alkalmazni. Másrészt a harcművészet egyik lényegi eleme a jellemfejlődés, és ennek egyik legfontosabb állomása pont a versenyfelkészülés, illetve a versenyeken történő helytállás. Az, hogy el merek menni, és oda merek állni valakivel szembe, akiről tudom, hogy le akar győzni. Eközben pedig képes vagyok uralkodni azokon a belső háborgásokon, félelmeken, amik ilyenkor mindenkinél megvannak, ezeken ugyanis kizárólag ezek a határhelyzetek tudnak átlendíteni. Ezért is fontos, hogy a tanulókat is minél több ilyen határhelyzetbe tegyük, hiszen fizikailag, technikailag és a jellemüket tekintve egyaránt formálja őket egy efféle szituáció.
És ez akkor már több ponton is metszi a katonai hivatás lényegét…
T.J.: Mindenhol metszi.
T.T.: Egy katona első és legfontosabb feladata, hogy a hazáját, a polgártársait akár az élete árán is megvédje. Ehhez viszont olyan jellembeli tulajdonságokra van szükség, amit senki sem tanul meg egyik pillanatról a másikra: mindenki lépcsőfokokon keresztül válik harcossá, katonává. Ezért is fontos, hogy a katonák gyakoroljanak küzdősportokat, katonai közelharcot, és legyen egy versenyeztetési rendszer, amelynek keretei között megméretik magukat. Csak így lehet kialakítani azt a katonai attitűdöt, amire szükség van ehhez a hivatáshoz. A küzdelem folyton változó helyzetre adott reakcióból áll. Egy küzdelmi szituációban találkozol egy krízishelyzettel, és ez a fajta megmérettetés segít abban, hogy tisztában légy a képességeiddel, illetve magabiztosságot ad. Ez pedig már fél siker, hiszen ha keveset tudsz, de azt képes vagy kellő magabiztossággal, leblokkolás nélkül előhívni magadból, azzal máris többet tettél annál, aki ugyan sokat tud, de az adott pillanatban megbénul. És akkor az erő és állóképesség fejlesztéséről, a csapatszellem, a csapatkohézió erősítéséről még nem is beszéltünk.
Józsi, te az első magyar sportolók között vettél részt és győzedelmeskedtél nemzetközi ketrecharc-versenyen, Laci 2010-es portugáliai világbajnoki címéről több helyen írtak akkoriban. Melyek voltak a legemlékezetesebb versenyeitek?
T.J.: 2002-ben úgy mentünk ki Londonba, a kint igen rangosnak számító King Of The Cage tornára, hogy közben Magyarországon még szinte azt sem tudta senki, mi is az a ketrecharc. Hogy csak a legnyilvánvalóbb példát említsem, még nem is lehetett itthon megfelelő kiskesztyűt vásárolni. Nekem is csak Angliában volt a kezemen először hasonló, hiszen itthon a tízunciás kesztyűvel, netán puszta kézzel gyakoroltunk. Rossz VHS-kazettákon néztük az amerikai és japán versenyeket, és láttuk, mennyire komoly dolgok mennek ezeken a tornákon, de errefelé csak évekkel később váltak igazán divatossá a hasonló bajnokságok. Vagyis ez egy nagy ugrás volt az ismeretlenbe, de a verseny szerencsére jól sikerült, és úgy gondolom, a zen bu kan kempót gyakorlók számára is jó példát jelentett. Mindenki láthatta, hogy amit csinálunk, az világviszonylatban is megállja a helyét, és nem kell szégyenkeznünk a tudásunk miatt. Mindenkinek önbizalmat adott, aki ezt a stílust gyakorolja.
T.L.: Ami engem illet, az általad is említett portugál verseny nyilván nagyon emlékezetes volt, de inkább azt emelném ki, mennyire fontos a felkészülés során az edző és a tanítvány közötti bizalom. Márpedig ez nem lehet nagyobb, mint ami közöttünk volt, hiszen erre a világbajnokságra is Józsival készültem fel, aki rengeteget tett hozzá a felkészülésemhez a ketrecharcos és egyéb MMA-s tapasztalataival. Éppen ezért például a 2011-es Eger-kupát is megemlíthetem, ahol ugyan a döntőben kikaptam, de nagyon jó, szisztematikus küzdelmet tudtunk felépíteni, ami önmagában is élményt jelentett.
T.T.: Úgy érzem, nekem még hátra van az a bizonyos nagy versenyélmény. Legutóbb a Terrorelhárítási Központ egyik tornáján indultam el, ahol egy küzdelmet megnyertem, de aztán sajnos sérülés miatt nem tudtam tovább folytatni a versenyt. De mindenképpen szeretném még magam kipróbálni további versenyeken is.
T.J.: Egyébként a küzdelmek mellett nagyon jó eredményeket értünk el technikai számokban is: formagyakorlatban, fegyveres formagyakorlatban, önvédelemben, különböző bemutató számokban is. Ez is a kempo egyik erőssége, és ez az, ami igazán megnyerővé tette számunkra ezt az egész rendszert: a komplexitása.
Melyikőtöknek mi a legfőbb erőssége?
T.L.: Józsi nagyon jó ütésben és földharcban, illetve küzdelmi pozicionálásban. Tomi rendkívül robbanékony, és a hosszú karjai, lábai miatt akár három-négy méterről is képes eltalálni az embert. Saját magamnál a rúgástechnikát emelném ki.
Voltak esetleg az évek során olyan hullámvölgyeitek, amikor egymást sikerült húzni magatok után?
T.J.: Hullámvölgyek mindig vannak, ezeket az élet hozza.
T.L.: Mi szerencsések voltunk, mert ilyenkor tudtuk vinni, segíteni a másikat, akár versenyfelkészülésről, akár együttes versenyzésről, akár versenyre utazásról volt szó. Mindig segítettük egymást.
A danvizsgákról milyen emlékeket őriztek?
T.J.: A legmeghatározóbb élményem mindenképpen az 1. dan volt. Akkor válik az ember mesterré, ott csúcsosodik ki az egész addigi tanulás: belépsz egy kapun, ami addig kicsit misztikus volt, és nagyon vágytál rá. Emiatt óriási a sikerélmény, nagyon felemelő az érzés, másrészt viszont olyan állandó felelősséggel is jár, amit tényleg ahhoz tudnék leginkább hasonlítani, ha az ember hivatásos katona. Tehát átjárja a mindennapokat is. Ha én élem az életemet, és valahol megnyilvánulok, azt úgy kell tennem, hogy szem előtt tartom: én egy harcművész-mester vagyok, és a megítélésem ezen a szemüvegen keresztül történik majd. Amennyiben valaki tudja, ki vagyok, az elvárásai is rögtön egészen mások lesznek velem szemben, de ez egyébként belül is így van. És persze ad egy olyan pluszt is a mindennapokban, amihez a nagyon nehéz vagy sorsfordító időkben mindig vissza lehet nyúlni, hiszen egy olyan erkölcsi többletről van szó, ami tényleg meghatározó. A legnagyobb ugrást tehát mindenképpen az 1. dan jelenti, a többi inkább hab a tortán: finomítás, csiszolgatás.
És mit jelentett számodra a renshi fokozat odaítélése?
T.J.: Óriási megtiszteltetést, főleg annak fényében, hogy 3. dannal én voltam akkor a legalacsonyabb fokozatú mester, aki megkapta ezt a címet. Ez egy nagyon nagy elismerés, amit igen szigorú kritériumok – fekete öves tanítvány, kiemelkedő edzésmunka, jellembeli tulajdonságok, és így tovább – alapján ítélnek oda a nagymesterek. Ez is a további csiszolását jelenti mindannak, amit az 1. dannal megszerez az ember.
T.L.: Azt azért tudni kell, hogy a zen bu kan kempóban egy egyhetes edzőtáborban van a danvizsga, ahol gyakorlatilag végig vizsgázol, bár természetesen minden az utolsó nap 24 órájában csúcsosodik ki. Tehát nem három óra alatt zavarják le az egészet, hanem folyamatosak az erőnléti, technikai és ügyességi próbák, és rendkívül komolyak a követelmények. Józsival együtt vizsgáztam le 1. danra, és nagyon sokat adott, hogy közösen, egymást segítve vettünk részt ezen a megmérettetésen. Lelkileg nagyon felkészültünk, hatalmas energiával mentünk neki a feladatoknak. Az egy óra lovaglóállás, a mérhetetlen számú fekvőtámasz, felülés, majd utána a technikai részek, a több mint másfél óra küzdelem, majd végül a töréstechnika persze roppant komoly terhelést jelentett, de egyszersmind nagyon jó élményként is emlékszem vissza rá.
Tomi, te tervezel esetleg danvizsgát?
T.T.: A jelenlegi körülmények között nem. Tartok edzéseket, és már csak a munkámból kifolyólag is minden nap edzek, de ma már elsősorban nem a kempóban tevékenykedem, hanem katonai közelharcot oktatok, és a danvizsgához nagyon sok más kritériumot is teljesíteni kell. Ez a mostani élethelyzetemben, családdal, gyerekekkel nem reális. Az egyik barátommal-kollégámmal, aki szintén barna öves, szoktunk beszélni róla, hogy egyszer megcsináljuk majd a danvizsgát, és ha egyszer úgy érzem, itt az idő, rá fogom szánni magam. De jelen pillanatban nem ez a legfontosabb célom.
Utcai szituációban kellett valaha alkalmaznotok a tudásotokat?
T.L.: Igen, de a harcművészet arra is megtanít, hogy az ember reálisan értékelje az adott helyzetet, és mindig a legkisebb károkozással alkalmazza a megfelelő technikát. Előfordult, hogy le kellett hűtenem szórakozóhelyen felhevült fiatalokat, de mindig kíméletesen tettem ezt.
T.J.: Amikor egyetemre jártam, matematika- és fizikaoktatás mellett azzal egészítettem ki az ösztöndíjamat, hogy kidobóként dolgoztam négy éven át. Így aztán volt lehetőségem élesben is kipróbálni az edzésen tanultakat, mivel a magam 70-80 kilójával sosem voltam valami borzalmasan nagydarab ember, és ez sokakban félreértést eredményezett.
Egy ilyen helyzet azért másképp éles, mint egy verseny. Mik voltak a legfontosabb tapasztalataid?
T.J.: Nézd, hiába közelítjük a dojóban a harc-szerűséget, ott mégis alapvetően egy baráti társaságról van szó. Ebből a komfortérzetből ragad ki egy verseny, de ha sokszor jársz versenyre, és ezek mondjuk csak kempo-versenyek, akkor hiába nagyobb a stresszfaktor, egy idő után ott is úgy fogod magad érezni, hogy egy nagyobb család vesz körül. Az utca ehhez képest más. Olyan társadalomban élünk, ahol a bölcsődétől kezdve azt nevelik beléd: nem bánthatod a másikat, nem verekedhetsz. Ha pedig mégis megteszed – hiszen óvodás, iskolás korban még sokszor jogosnak érezzük a sérelmeink fizikai megtorlását –, akkor az agresszióval mindig együtt jár valami retorzió is, hiszen megbüntetnek, ha verekedtél. Éppen ezért az emberben kialakul egy bizonyos szocializációs gát. Magyarul az, hogy te egy másik embert bántalmazz vagy leüss, nem jön alapból. Egy utcai szituáció direkt agressziója, az a negatív impulzus, ami ilyenkor megjelenik, már a harctéri dolgokat közelíti. Egy efféle utcai helyzet arra készíti fel az embert, hogy szokja a hasonló szituációkat, még akkor is, ha adott esetben nem jut el a dolog a tényleges fizikai agresszióig, csak verbális szinten marad. De a végkimenetel mindig kétséges. Mára már én is elszoktam az ilyesmitől, és ugyan fel lehet idézni, el lehet mesélni a hasonló élményeket, de az az igazság, hogy egy valós helyzet igazi, nyers agresszivitására én sem tudom felkészíteni a tanítványaimat. Ott bizony vissza kell nyúlni az edzésen elsajátított belső dolgokhoz, illetve ahhoz a technikai és fizikai többlethez, amivel rendelkeznek.
Sok tapasztalat birtokában lehet szerinted rutinként kezelni bármilyen utcai helyzetet?
T.J.: Nem hiszem. Inkább arról van szó, hogy egy olyan ember, aki harcművészettel foglalkozik, sokat küzd, sokat bunyózik, netán került már hasonló helyzetekbe az életében, sokkal racionálisabban tudja kezelni a történéseket, és nem uralkodik el rajta az a fajta bénító stresszélmény, ami egyébként az említett szocializációs gátakból fakad. Tehát képes akár egy ilyen helyzetben is higgadtan, racionálisan mérlegelni, és felismerni, hogy igen, itt most agresszióra kerül majd sor, és erre az adott pillanatban egyből tud is a saját védelme érdekében agresszióval válaszolni. Magyarán: nem blokkol le.
T.T.: Rossz gyerek voltam, és a lakótelepen én is sokat bunyóztam, de ezeket a helyzeteket minden esetben komolyan kell venni. Ha rutinként kezeled, nem biztos, hogy képes leszel a lehető legjobb döntést meghozni, márpedig maximálisan oda kell figyelni, ott kell lenned agyilag, mentálisan. Versenyen találkozol olyannal, amikor valaki a lehetséges legnagyobb ütést vagy rúgást akarja bevinni neked, és ez a tapasztalat az utcán is jól jöhet.
T.J.: A képzettség képessé tesz reálisan felmérni a helyzetet, és akár el tudod tolni az egész szituációt a legvégsőkig. Ez alatt azt értem, hogy a jó értelemben vett magabiztosság, a tudás révén elengedheted a dolgot a határig, és lehet, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy végül aztán ne kelljen agressziót alkalmazni. A képzetlen ember vagy lebénul, aztán azt csinálnak vele, amit csak akarnak, vagy éppen a bizonytalansága, a félelme miatt sokkal nagyobb agresszióval reagál, mint amit amúgy a helyzet szükségessé tenne.
Részben már megválaszoltátok, de miért fontos még, hogy egy katona jártas legyen a harcművészetekben?
T.L.: Technikailag a test-test elleni küzdelem a harc legalapvetőbb egysége. Innen indul minden, és éppen ezért minden, ami a küzdelemben működik, nagyobb léptékben is megállja a helyét. Vagyis a harcászatban is azonos szabályok érvényesülnek, mint egy bunyóban: ugyanúgy ki kell ismernem az ellenfelet, megtévesztéseket kell alkalmaznom, látnom kell és ki kell használnom a gyengéit, miközben kihangsúlyozom a saját erősségeimet. Emellett a harcművészet kitartásra, önfegyelemre nevel, magabiztosságot ad, és ezek a tulajdonságok nagyon hasznosak a katonai pályán. Egy fizikálisan erős, magabiztos katona az íróasztali munkában is hatékonyabb, mert fegyelmezetten dolgozik, ez pedig mindenhol komoly érték.
T.T.: A fokozatosság elvét emelném ki. Fontos, hogy hitet adjunk a katonáknak, hiszen attól, hogy valakinek a kezébe nyomok egy fegyvert, ő pedig lő vele kilencet, még nem lesz jó harcos, miközben soha életében egy rendes pofont nem adott senkinek, és ő sem kapott ilyet. Nagyon fontos technikákat persze el lehet sajátítani így is, de az, hogy te izommemóriából tudsz tárat cserélni, még nem jelenti azt, hogy ha tényleg odakerülsz, akkor élesben is használni tudod majd a fegyveredet. Ha megtanítom a katonának, hogyan kell harcolnia, ő pedig harcol a társaival, és látja, hogy amit tanítottam, az működik, illetve elhiszi, hogy ő is képes alkalmazni, onnantól kezdve kezd el épülni a harci morál és a tudás.
T.J.: A kérdés az, hogy katonákat akarunk vagy harcosokat. Harcosnak lenni lelki többlettartalom, egy külön lelki hozzáállás, egy más attitűd. És a harcban az fog győzni, aki megfelelő lelkülettel van jelen. Megtaníthatjuk a katonát lőni, tájékozódni, de ha adott helyzetben nem rendelkezik harcos lélekkel, nem fog tudni helyt állni, mert mindent megtanítottunk neki, csak éppen a lényeget nem: hogy miként kell egy harcszerű szituációban élni, létezni és győzni. Milyen alapon várjuk el egy katonától, hogy hadműveleti területen akár embert is öljön, amikor még életében senkit sem vert jól képen? Ha nem léptetjük át a gátakat, akkor sok esetben hamis önbizalom, hamis kép alakul ki bennük, mert nem próbálták ki magukat élesben. A harcművészet pont ebben tud nagyon nagyot segíteni: megtölti a katonát azzal a többlettartalommal, amivel igazából rendelkeznie kell.
Említettétek a családi örökséget. A ti gyerekeitek továbbviszik majd az apjuk szellemiségét?
T.L.: Tény, hogy a családban keményen benne van ez a katonás-harcos vonal, így annyira természetes és magától értetődő ez a pálya, hogy az ember nem is igazán tud mást elképzelni. Az én fiaim is a Kratochvil Károly Katonai Középiskolába készülnek, bár még csak negyedikesek és ötödikesek. Viszont máris Tomihoz járnak katonai közelharcra, és imádják. Szolid családi presszió és minta tehát van…
T.J.: Persze majd ők eldöntik, mennyire áll közel hozzájuk ez az egész. Én azt gondolom, mi azért tudtunk sikeresek lenni a harcművészetben, mert szerettük csinálni, élveztük, és a mai napig élvezzük minden egyes pillanatát. És amit az ember szeret és örömmel csinál, abból olyan pozitív energia fakad, ami görgeti előre az egészet. Ha a gyerekek is a harcművészetben találják meg ugyanezt, annak természetesen örülünk, ha pedig nem, akkor majd rálelnek másban. Csak találják meg.