Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és bővített változata. Vigyázat, spoiler veszély!
A Volt egyszer egy Hollywood összességében egy egész korrekt alkotás. Meglep, hogy ilyet kell mondanom, mert nem szeretem Tarantinót. Hiába jó rendező, aberrált szereplői, beteges történetei, nihilista világnézete vagy a vér és az erőszak iránti perverz vonzalma miatt egy destruktív alkotónak tartom. Ez a műve viszont egészen kedvelhető. Nincs mértéken felüli, vagánykodó észosztás, velejéig démoni karakterek, és öncélú öldöklésből is csak egy csipetnyit láthatunk. Ellenben a szereplőknek már-már lelke van, és az előző filmek erőltetett túlzásai helyett ezúttal többnyire az apró emberi mozzanatokban, az egyszerű hétköznapi kihívások világában merülhetünk el. Első megközelítésre a Volt egyszer egy Hollywood se több, se kevesebb, mint egy jó filmélmény.
Ez nemcsak azért különös, mert Tarantinóról van szó, hanem azért is, mert a történetét éppen egy olyan esemény köré ágyazta, aminél nehéz lenne jobb alapanyagot találni annak, aki él-hal a brutalitásért. Meglepő, hogy a rendezőnek épp egy olyan filmjében mutatkozik meg talán a legtöbb harmónia, amely minden tekintetben ideális lett volna az ember sötét, kegyetlen, beteges oldalának ábrázolására.
Idén van Roman Polanski filmrendező egykori felesége, az 1969. augusztus 9-én brutálisan, rejtélyes körülmények között meggyilkolt hollywoodi színésznő, Sharon Tate halálának 50. évfordulója. Emiatt több film is megjelent mostanában, ami több-kevesebb sikerrel ezt a témát dolgozza fel (Charlie Says, The Haunting of Sharon Tate), és elvileg Tarantino filmje is közéjük tartozik. Azonban a rendező az előzetes híresztelésekkel ellentétben alig foglalkozik a kérdéssel. A sztori a kiégett színészt alakító DiCaprio és a kaszkadőrét játszó Brad Pitt körül forog. A filmet tejbetök módjára végig vigyorgó, Sharon Tate-et játszó Margot Robbie-nál és a Manson-szekta életvitelébe való epizódszerű betekintésnél többet nem igazán kapunk a történetről. Az egyetlen jelenet pedig, ami képet adhatna nekünk a szörnyűségekről, a filmben teljesen eltér a valóságtól.
Pedig ha valami ténylegesen megérne egy igazán alapos munkát, az éppen a Tate-gyilkosság rejtélyes hátterének feltárása és bemutatása. Tarantino azonban épp olyan mértékben nem foglalkozik ezzel, mint amekkora erőfeszítést tesz, hogy hitelesen mutassa be a hatvanas évek végének általános hangulatát. Az ő elbeszélésében az ostoba hippiknek beállított gyilkosok nem Sharon Tate házába mennek, hanem a DiCaprio által játszott karakter otthonába, ahol Brad Pitt piásan és bedrogozva is könnyedén végez velük. Sharon Tate, hasában hordott gyermekével együtt ennek köszönhetően életben marad, és tovább folytatja szivárványos életét.
Kreatív befejezés, nem vitás, de úgy gondolom, ezzel a megoldással Tarantino eljelentékteleníti az események súlyosságát és furcsaságát. Minden jel arra mutat, hogy többről volt ott szó, mint buta, drogos hippik garázdálkodásáról. A gyilkosságot különös, nehezen megmagyarázható okkult történések ölelik körül, amik mellett nem lehet csak úgy elsétálni, még akkor sem, ha azokat túl nagy homály fedi, és emiatt nem lehet teljesen egyértelmű következtetéseket levonni belőlük. Lássuk azokat a kevésbé emlegetett, de nem kevésbé lényeges tényezőket, amik nélkül nem lehet pontos képünk erről a többszörös gyilkosságba torkolló bizarr éjszakáról.
Rosemary gyermeke
1968-ban, egy évvel a gyilkosság előtt jelent meg a Rosemary gyermeke című nagy sikerű regényadaptáció, Sharon Tate férje, Roman Polanski rendezésében. A film több szempontból hasonlóságot mutat a valós eseményekkel. A történet középpontjában egy fiatal terhes nő áll, aki a Sátán gyermekét hordozza a méhében. A cselekmény során Rosemary-t egy sátánista szekta keríti hatalmába, miközben a férfi világi előmenetele reményében csöndesen asszisztál a történésekhez. Az ugyancsak gyermeket váró, nyolc és fél hónapos terhes Sharon Tate szintén egy sátánista befolyás alatt álló szekta áldozatává vált. Férje pedig hasonló mód nem volt ott, hogy segítsen, ő ekkor Európában tartózkodott, és állítólag ő is a munkájával volt elfoglalva.
A filmet egyébként az egyik producer, William Castle átkozottnak gondolta, utólag úgy vélte, egy ilyen sötét témát nem szabadott volna vászonra vinni. A film zeneszerzője (Krzysztof Komedam) a mű megjelenését követően nem sokkal egy hegymászás közben lezuhant és meghalt; Mia Farrowtól a forgatás alatt elvált a férje, Frank Sinatra; a producert magát pedig epekővel műtötték, szintén nem sokkal a film megjelenése után. A filmhez kapcsolódó különös adalék még, hogy a Manson-szekta egy nappal Sharon Tate meggyilkolását követően férjével együtt megölt egy másik hölgyet is, aki egész véletlenül a Rosemary LaBianca névre hallgatott. (Polanskiék kutyája pedig a film sátánista orvosának nevét kapta: Dr. Saperstein.)
Charles Manson, Roman Polanski és a sátánista Anton LaVey
1969-ben, vagyis Sharon Tate és négy másik barátja halálának évében jelent meg a Sátánista Biblia című könyv, amit az az Anton LaVey írt meg, aki néhány évvel korábban, 1966-ban megalapította az első hivatalosan is bejegyzett sátánista egyházat. Különös egybeesés, hogy a sátánista Anton LaVey-jel bizonyos mértékben mind a gyilkosságot kitervelő Charles Manson, mind Polanski kapcsolatban állt. Manson-t több olyan, a későbbi gyilkosságokban is részt vevő személy vette körül (Susan Atkins, Bobby Beausoleil), akik közvetlenül ismerték a sátánista vezetőt. Susan Atkins egy ideig az egyház tagja is volt, Bobby Beausoleil pedig közös filmforgatásokon vett részt LaVey-jel és a sátánizmus irányába szintén intenzív érdeklődést mutató Kenneth Angerrel. Polanski pedig, ha lehet hinni a híreszteléseknek, ugyanezt a személyt felkérte szakértőnek a Rosemary gyermeke készítésekor.
Egyesek szerint ez egy ártalmatlan szervezet, akik gyilkosságokat, törvénybe ütköző cselekedeteket nem követtek és követnek el. Azonban ha így is lenne, kereszténységet meggyalázó rituáléik és beteges ideológiájuk önmagában is eléggé kártékony, és épp elég ahhoz, hogy egyesek számára táptalajul szolgáljon kegyetlenségek végrehajtására. (Tarantino filmjében is van néhány utalás, ami megpróbálja nevetség tárgyává tenni a Manson-szekta sátánista hátterét.)
Sátánizmus és boszorkányság
Sharon Tate és Polanski, ahogy maga a korszak és ezen belül a korabeli Hollywood is, furcsa vonzódást mutatnak az okkultizmus és a sátánizmus irányába (ne feledjük, ugyanekkor, 1969 augusztusában került megrendezésre az első woodstocki fesztivál is). Tate Az ördög szeme című, 1967-es filmben egy boszorkányt játszik. Ez önmagában nem lenne szemet szúró, csakhogy a filmhez felkérték szakértőnek Alex Sanderst, a Wicca elnevezésű, boszorkány-szekta vezetőjét, aki önéletrajzában arról számolt be, hogy Tate a filmforgatás során eltanult rituálékat később is gyakorolta. Polanski pedig később is készített sátánizmussal kapcsolatba hozható filmeket, ezek közül is A klincedik kapu (1999) című film foglalkozik a témával a legnyíltabban, melyben a főszereplő egy olyan könyvet keres, amivel meg lehet idézni a Sátánt.
Szexvideók és okkult rituálék
Sharon Tate élete sem volt olyan felhőtlen, mint ahogy azt Tarantino bemutatja. Bizonyos beszámolók szerint a házukban, ahol sok ismert és kevésbé ismert figura rengeteg drog kíséretében egyaránt megfordult, bizarr szexfilmeket forgattak, melyeknek olykor Tate volt a főszereplője. (Manson ugyancsak híres volt arról, hogy orgiákat tartott a tanyáján). Mindezen felül egyesek szerint a ház okkult rituálék helyszíne is volt. Nehezen alátámasztható állítások ezek, de Polanskinak később, 1977-ben volt egy komoly ügye, ami miatt el is menekült az Egyesült Államokból, amikor Jack Nicholson házában bedrogozott, majd közösült egy 13 éves kislánnyal, ami arra enged következtetni, hogy a szexuális perverzió egy olyan fokán állt, ami az előbb említett történéseket valószínűvé teszi. Nem elképzelhetetlen, hogy a házban valami hasonló zajlott, mint amit a Kilencedik kapuban vagy a Stanley Kubrick által rendezett Tágra zárt szemekben (1999) láthatunk, melyben egy sötét titkos társaság szexuális rituáléiba nyerünk betekintést. (Egy Nicole Kidmannel készített interjúban a színésznő azt állítja, Kubrick szerint, aki valamilyen szinten ismerte az okkult társaságok működését, „a világot pedofilok irányítják”.)
Robert F. Kennedy meggyilkolása és a Process Church of the Final Judgment
Állítólag az 1968-ban meggyilkolt Robert F. Kennedy elleni merénylethez köze volt egy másik, londoni sátánista csoportosulásnak, a Végítélet Fejlődő Egyházának (Process Church of the Final Judgment), amit két kipenderített szcientológia hívő, Mary Ann MacLean és Robert de Grimston alapított, ugyanabban az évben, amikor a Sátánista Egyház is létrejött. Egy elmélet szerint ők bízták meg a szintén okkult érdeklődésű merénylőt, Sirhan Sirhant Kennedy megölésével, és egy évvel később ők adtak utasítás Charles Mansonnak is. Érdekes, hogy Manson magát egyszerre nevezte Krisztus és a Sátán megtestesülésének, a Végítélet Egyházának tagjai pedig hasonlóképp, egyszerre hódolnak Jézusnak és Lucifernek. (Egyik tanításuk szerint, mivel Jézus azt tanította, hogy szeretni kell ellenségeinket, a Sátánt is szeretettel kell elfogadni.) Manson ráadásul folyvást az eljövendő apokalipszisről beszélt követőinek, ahogyan ez a szervezet is. Egy időben (1967) pedig csupán néhány háztömbnyire lakott a szektatagoktól, akik magazint is adtak ki, melyek egyikében Mansonnal is interjút készítettek.
Kennedyt azért ölhették meg, mert támogatta a négerek társadalmi integrálását (ugyanebben az évben halt meg a néger aktivista, Martin Luther King is), miközben e csoportosulás egyfajta, négerek és fehérek közt zajló faji háborút akarhatott kirobbantani (Manson is ezt képviselte). Hogy pontosan milyen céllal, az tisztázatlan, ám itt vélhetően nem a rasszok keveredésének megakadályozása, a saját rassz megvédelmezésének alapvetően egyáltalán nem elítélhető szándéka állhatott középpontban, hanem inkább egyfajta káosz kialakítása a rasszok egymásnak ugrasztásával.
Roppant furcsa, hogy a Polanski házaspár mind a volt amerikai elnök öccsét, mind e sátánista szervezet néhány tagját ismerték. Tate és Polanski pont a halála előtti estén vacsorázott együtt Robert F. Kennedy-vel. A sátánisták pedig elvileg megfordultak az egyik Sharon Tate által szervezett partin. Egyesek úgy vélik, ekkor hallhatott valamit a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban, ami miatt el kellett tenni láb alól. Tény, hogy az eset után a tagok meglepő gyorsasággal kivonultak az országból. Mások szerint Polanski akarhatta a gyilkosságot, többek közt azért, mert állítólag megromlott közöttük a viszony, továbbá ő kimondottan nem akart gyereket a feleségétől (még az is elképzelhető, hogy a gyerek nem is tőle volt, hanem a Sharon Tate-tel szakításuk után is sülve-főve együtt mozgó Jay Sebringtől, akit szintén megöltek a vérengzés során). De olyan feltételezés is ismeretes, miszerint – egy bizonyos titkos társasággal való alku folytán – ez volt az ára világi előmenetelének. Azonban ez bizonyíthatatlan, és a témánk szempontjából nem is ez a fő kérdés.
Mindennek tetejébe a Tate-gyilkosság egyik áldozata, Abigail Folger vélhetően kapcsolatban állt és pénzzel támogatta Mansont, az okkultisa filmrendező, Kenneth Angert és a Manson II-nek is nevezett William Mentzert, a hírhedt Son of Sam szervezet egyik tagját, akinek neve több rituális gyilkossághoz is köthető, és aki szintén ismerte mind Mansont, mind a szóban forgó sátánista szektát. (Egyébként az egyik áldozat, Polanski lengyel barátja, Wojciech Frykowski sem volt igazán szentnek nevezhető, ő drogkereskedő volt.)
Vannak olyan megközelítések, miszerint ez a szekta egyáltalán nem volt hatással a történésekre, és a tagjai sem voltak igazán komolyan vehetőek, azonban ha egy ponton túl komolytalanná is váltak, ebből nem következik, hogy ne lehettek volna olyan, teljesen a színfalak mögött álló szervezetek (például szabadkőművesek), akik céljaik érdekében, ameddig szükségesnek érezték, felhasználták és irányították ezt a csoportosulást. Az eddig elmondottak alapján még az is feltételezhető, hogy ők lehettek a Rosemary gyermeke vászonra vitelének értelmi szerzői is.
John Lennon és a Beatles
Van még egy szereplő, aki mind Mansonnal, mind Polanskival összefüggésbe hozható. Ez az a John Lennon, aki, mikor híres lett, úgy fogalmazott magáról: „eladtam a lelkem az ördögnek”. Polanski személyesen ismerte őt. (A filmjében Rosemaryt alakító Mia Farrow szintúgy ismerte őt, közösen utaztak el 1968-ban Indiába Maharisi Maheshez, a Transzcendentális Meditáció atyjához. Velük tartott egyébként Mike Love is, a Beach Boys egyik tagja, aki személyesen is ismerte Mansont. A Hollywoodban ma is rendkívüli népszerűségnek és befolyásnak örvendő szekta iránt Manson is mutatott némi érdeklődést. De még ennél is inkább a szcientológia iránt.) Manson pedig nagy rajongója volt a Beatles-nek, dalaikban rejtett üzeneteket fedezett fel. Követői a gyilkosság során – ezekből idézve – az áldozatok vérével szavakat írtak a falra (pl: „healter skelter”, „disznó”, „halál a disznókra”). Ráadásul John Lennon, halála előtt ugyanabban a Dakota házban lakott, ahol a Rosemary gyermeke című film házaspárja, és pont azon az utcán ölték meg, ahova a film egyik szereplője zuhan, miután kiugrott az ablakon. (A Dakota házról némelyek úgy tartják, hogy kísértetjárta ház, fennállása óta számos furcsa jelenségről, látványosan elmozduló tárgyakról, halottak felbukkanó szellemeiről számoltak be az épület lakói és látogatói.) Roppant különös, hogy az énekes gyilkosán, Mark David Chapmanen, aki magát egy időben szintúgy sátánistának tartotta, később ördögűzést kellett végezni, mert úgy érezte, megszállta valamiféle gonosz entitás.
Sharon Tate megérezte, hogy közeleg a vég?
Érdekes adalék, hogy Sharon Tate egy évvel a gyilkosság előtt egy interjúban olyan, rá nagy hatást gyakorló rémálomról számolt be, ami kísértetiesen hasonlít a később történtekre. Halála előtt pedig filmötlet gyanánt Thomas Hardy egyik regényét ajándékozta férjének, amit Polanski később meg is filmesített (Egy tiszta nő – 1979), és ami szintén egy olyan nőről szól, aki erőszak áldozata, és akinek meghal az újszülött gyermeke.
Összegzés
Az általánosan ismertetett történet az, hogy Manson véletlenül ölette meg Sharon Tate-et és társait. Eredetileg az őt elutasító, zenei karrierjének kibontakozását megakadályozó produceren, Terry Melcheren akart bosszút állni, aki korábban ott lakot, ahol Polanskiék. A felsorolt furcsa összefüggések azonban másra engednek következtetni:
Mindenekelőtt arra, hogy korabeli Hollywoodnak volt egy olyan sötét arca is, amit általában elhallgatnak előlünk, és amit Tarantino sem ismertet velünk a filmjében, de ennek ellenére nagymértékben meghatározta a korszellemet.
Másodszor arra, hogy az események nagy valószínűséggel nem véletlenül történtek, még ha nem is rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy bizonyos részleteket, illetve a valódi okokat és mozgató erőket feltárhassuk.
Harmadszor, úgy néz ki, hogy bármilyen irányban is vizsgálódunk, folyton okkultizmusba, boszorkányságba, sátánizmusba bukkanunk, nemcsak az elkövetők, hanem az elszenvedők részéről is. És ha nem is lehet minden úgynevezett sátánizmust komolyan venni – hiszen az sokszor megmarad a konvenciók és a hétköznapiság elleni lázadás, a polgárpukkasztás vagy a feltűnési viszketegség kiélésének szintjén –, továbbá, ha nem is lehet minden okkultizmus iránti érdeklődést deviációnak tekinteni, a rituális gyilkosságok, a bizarr szertartásokról való híresztelések és a további rejtélyes összefüggések elég okot adnak arra, hogy úgy gondoljuk, ebben a történetben a sátánizmus egy sokkal veszedelmesebb formájában mutatkozott meg, mint azt alapvetően hinnénk. (Nem gondolom, hogy az Egyesült Államokban évekig tartó, „sátáni pániknak” nevezett jelenség alaptalan lett volna, még ha voltak, akik túlzásba vitték a dolgot vagy hasznot húztak belőle.)
Negyedszer, ha nem is ez volt az első kísérlet a sátánizmus népszerűsítésére, kiemelt állomása lehetett annak a törekvésnek, ami sátánizmust általánosan elfogadottá és a mindennapi élet részévé szeretné tenni. Korunkból nézve megállapítható, hogy igencsak jól haladnak.
Végezetül: ez az eset jól tükrözi, mi fejlődhet ki abból, ha egy civilizáció teljesen elveszti tradicionális gyökereit és támpontjait, továbbá olyan bizonytalan eredetű mágikus praktikákhoz és tanokhoz nyúl, amiket csak töredékesen birtokol, és csak felületesen ért, vagy esetleg ért, de rosszra használja. A szabadság kiélésére való törekvés, ami ezt az időszakot erőteljesen jellemezte, jól szervezett tradicionális keretek nélkül hanyatlásban, romlásban, káoszban végződik, és olyan elképesztő törekvéseknek adhat zöld utat, amit minden szenzációhajhász híresztelést lehámozva is joggal nevezhetünk: sátáninak.
Ha szeretnél hasonló elemzéseket, támogass minket a Patreonon!
További adalékok és források itt: Peter Levenda: Sinister Forces –The Manson Secret: A Grimoire of American Political Witchcraft. Book 3.
(Médiavadász)