Amióta Hodász András bejelentette, hogy a homoszexualitás sötét útjára lépett, minden alkalmat megragad, hogy a katolikus tanítást félremagyarázza, hogy ezzel tegye elfogadottá az aberrációt. Szász Péter, a Depositum főszerkesztője reagált a hamis állításokra.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
Egy felvállaltan szodomita influenszer – aki felfüggesztett, majd legjobb tudomásom szerint laicizált római katolikus pap – a természetellenes fajtalankodás égbekiáltó bűnének kimagyarázásaképp Isten igéjét az Üdvözítőt kísértő sátán mintájára megpróbálta kiforgatni. A sugalmazott szent szöveget szentségtelenség igazolására használá szentségtörő módon.
Azt találta mondani, hogy amikor a Népek Apostola a természetellenes fajtalankodást elítéli, akkor csak a „szakrális prostitúciót” ítéli el, meg a nem konszenzuális fajtalankodást. Erre semmi sem utal a vonatkozó passzusok szövegkörnyezetében. Az adott igehelyek értelmezése, és az azokhoz kapcsolódó erkölcsi tanítások a szentatyák konszenzusa szerint egyértelműen a fajtalankodást önmagában, tárgyilag ítélik el, függetlenül a használatának konszenzuális, vagy direkt vallási vonatkozásától. Mielőtt a konkrét idézett szövegrészt értelmeznénk, a katolikus értelmezés három fő elvét érdemes tisztázni:
1.) A Szentírás értelmezésének alaki rendje:
Nem csupán a vonatkozó, hanem mindegyik szentírási passzus értelmezéséhez pedig a Tridenti Egyetemes Szent Zsinat negyedik ülésén (1546. április 8.) a Szentlélek tévedhetetlen vezetése alatt az alábbi bekezdésben kimondott hitigazság mértékadó:
„A könnyelműségre hajlamosak rendszabályozása végett [ugyanezen Szentséges Zsinat] elhatározza, hogy a saját okosságára senki se merészelje hitbéli és erkölcsi kérdésekben, melyek a keresztény tanítás épülésére szolgálnak, a Szentírást a saját értelmezése szerint kiforgatni azon értelmezés ellenében, amelyet tartott és tart az Egyház, kinek tiszte megítélni a szent iratok igaz értelmét és értelmezését, vagy a szentatyák egyhangú értelmezése ellenében ne merészelje, ha az efféle értelmezéseket sohasem szándékoztak nyilvánosság elé tárni. Ez ellenszegülőket az ordináriusaik figyelmeztessék, és a törvényekben meghatározott büntetésekkel sújtsák.”
Azon igaz értelem és értelmezés, „amelyet tartott és tart az Egyház” nem más, mint a világban szétszórt egyház (ecclesia dispersa) rendes és egyetemes tanítóhivatala (magisterium ordinarium et universale) által előterjesztett magyarázat. Ez pedig nem az, amit épp a mainstream többség tart – hisz volt időszak, amikor a törvényes püspökök zöme ariánus volt, sőt maga egy római pápa [Liberius], ugyan politikai nyomásra, de egy félariánus formulát jóváhagyott. Ez az, amit az ötödik századi egyházatya, Lerinumi Szent Vince a „Communitorium” című művében így fogalmazott meg:
„Azt a hitet kell vallanunk, amit mindenütt (ubique), amit mindig (semper), és amit mindenki (ab omnibus) hitt.”
Amit a szodomita életvitelét önigazoló módon összehordott az említett személy, az nem katolikus exegézis, hanem szodomita ideológiai prekoncepciók ráerőltetési kísérlete a szent szövegre.
2.) A sugalmazás mivolta és terjedelme
A hagyományos katolikus exegézis másik döntő tényezője az, hogy a verbális és plenáris inspiráció tanát vallja, vagyis azt, hogy a teljes Szentírás tévmentes (inerrans), nem csak a hitre és erkölcsi tartalomra vonatkozólag, hanem történeti, földrajzi és az elsődleges érzéki tapasztalat (primer empíria) szerinti természettudományos megállapítások tekintetében is. A Szentlélek ugyanis, amikor sugalmaz, akkor írásra indít, írás közben vezet, hogy azt, és csakis azt írja le a szent szerző, amit Isten akar. Ez nem olyan, mint például egy zenemű „ihletése”. Vagyis az emberi szerző csak eszköz-oka (causa instrumentalis) a szent szöveg keletkezésének. Hasonlóan az Ige megtestesüléséhez, ahol teljes emberi természetet vett fel, de emberi személyt nem. Valóságos és teljes emberi természete van az Üdvözítőnek, de „akiságának” hordozóalanya nem a teremtett emberi lelke, hanem az osztatlan isteni természet. Ebben az egyetlen, isteni Személyben áll fenn a két természet elegyedés és szétválasztás nélküli alanyi egysége (unio hypostatica). Ez nem jelent feltétlenül és minden esetben „betűszerinti diktálást” (inspiratio litteralis), de minden egyes emberi szó, vagyis gondolat szerinti (inspiratio verbalis) diktálást viszont igen. ez nem rontja le az emberi szerző érzésvilágát, pillnatnyi szenvedélyeit, emberi tudását, de megvilágítja és megszenteli úgy, hogy tévmentes legyen a sugalmazott szöveg egésze (inspiratio plenaris).
Ezt többek között a manapság a teológiai fakultásokon is agyonhallgatott, Szent Jeromos tranzitusának másfélezer éves jubileumára kiadott „Spiritus Paraclitus” enciklika részletezi a „Providentissimus Deus” enciklikát magyarázván, ahol megjegyzi, hogy az inspirációról felfogott nézet, ami benne kifejtésre kerül, és amit részleteztem e bekezdésben, az, „amit mindenütt, amit mindig és amit mindenki hitt”, de legfőképp a Szentírás értelmezési módszerében legnagyobb tekintély, maga Szent Jeromos.
Az egyházatyák és a rendes tanítóhivatal fentebb említett konszenzusán túl, nem lehet a „kulturális környezetre”, vagy az emberi szerző „kortárs mivoltára” fogni nemhogy ilyen súlyos erkölcsi kérdésekben való álláspontját, hanem bármiben való megnyilatkozását. A Szentírás elsődleges szerzője a Szentlélek, ezért az Isten igéje! Ezért van tekintélye, ezért zsinórmérték, ezért kánon, amin lemérhetők a hitbeli és erkölcsi tételek.
3.) A Vulgata tekintélye
A már említett Tridenti Egyetemes és Szent Zsinat kinyilvánította azt is, hogy a Szentírásban kijelentett tanítás biztosan és sértetlenül fennmaradt abban az alakban, ahogy azok a katolikus Anyaszentegyházban olvastatnak, elsődlegesen minden Egyház anyja, feje és tanítója, a Szent Római Egyház nyilvános istentiszteletein, s ahogy a Vulgata értelmezésében áll. Ezek a könyvek minden részükkel együtt istensugalltak, ezért szentnek és kánoninak tekintendők.
Mit jelent ez? Azt, hogy a véget nem érő dekonstrukcióknak, eredeti nyelvű „vaspéldányoknak” hiszterio-kritikai keresgélésére nincs szükség, mert a Vulgata és a katolikus Anyaszentegyház szent liturgiájának szövege isteni segedelemmel hitelesen megőrizte a Szentírás hiteles értelmét minden vonatkozásban, ezért az okításra, buzdításra, feddésre ezek szövegtörzse használható mint Isten igaz igéje.
Az Első Vatikáni Szent és Egyetemes Zsinat hozzátette, hogy nem az egyházi elfogadottságuk okán, hanem önmagukban, a sugalmazottság okán bírnak tekintéllyel. A katolikus Anyaszentegyház tanítóhivatala „csak” felismeri a Szentlélek csalatkozhatatlan vezetésével azon könyveket, melyeket ugyanazon Szentlélek sugallt, s amelyet fenntart a nyilvános istentiszteleti szövegekben és a Vulgata kiadásában.
A Rómaiakhoz írott levél a szodómiáról és annak büntetéséről
Ezek után lássuk, mit tanít a sugalmazó Szentlélek választott edényén, a Népek Apostolán keresztül nemcsak a rómaiaknak, hanem minden idők minden emberének levele első fejezetében a szodómiáról. A levél törzsét a megigazulás (iustificatio) tana, vagyis „az” evangélium adja. Ebben kifejti Szent Pál, hogy az ember Isten ingyenes első megigazító kegyelme nélkül képtelen kedvesnek lenni az Isten előtt, nem csupán azért, mert a természetét meghaladó hatást képtelen önmagában bármely teremtett lény okozni, hanem azért is, mert ezen felül az emberi nem egésze ítélet alá esik Ádámban. Sem a pogányok, sem a zsidók, sem a szívek kőtábláira írt, és lelkiismeretben kötelező törvény, sem a Mózesen keresztül adott tételes isteni törvény képtelen önmagában megigazítani, mivel az ember a bukott természete okán képtelen azt belsőleg megtartani. Isten viszont végtelenül igazságos és szent. Amikor megigazít egyben megszentel, és ezzel ténylegesen igazzá tesz, ez az evangélium irgalma. Ezzel szemben az al pachino-i Lucifer kipszichologizáló ál-„humanizmusa” az, amit a kitett áldozár képvisel.
Aki a bűnt, az emberiség halálos tragédiáját, és nyomorult állapotát tagadja, az az evangéliumot és Isten irgalmasságát ássa alá! Olyan, mint az az orvos, aki nem tárja fel a betege előtt a helyzet súlyosságát, sőt, csak morfint adagol, és közben azzal hitegeti a páciensét, hogy nem is szenved, nem is patiens, úgy vagy jól, ahogy vagy, a rendezetlen kívánságaiddal együtt, legyél „acciens”, éld ki nyugodtan! A ferdehajlamú influenszer ezt képviseli szóvirágokba öltöztetve, a csöpögő álszeretet mézébe rejtett ciánt adagolva… Az Üdvözítő szentséges Szíve megesett az elcsigázott tömegen: nem azt prédikálta, hogy minden rendben van veletek, csak rossz az önértékelésetek…
I.) No, de lássuk tovább!
Arról ír Szent Pál, hogy az Isten haragja megnyilvánul az egész emberi nemen, mivel istentelenek és gonoszak, és az isteni igazságot önigazoló rosszindulatból elfojtják. (18. vers.) Ez az áteredő bűn következménye, ez az ember elsődleges hajlama, primer lelki diszpozíciója. Az igaz Isten mivolta a teremtett világból (19-20. vers) az eszének használtára eljutott ember számára világosan felismerhető, de mégsem azt dicsőítették az emberek, hanem teremtményeket fetisizáltak, olyan pszichés szenvedelmeket és természeti erőket, melyek nincsenek hatalmuk alatt. Mindezt hazug szofizmákkal megokoskodták, és ezzel egyre jobban elborult a szívük. (22-23. vers.) Mivel felismerhetik az igaz Istent még ebben a szenvedelmekkel terhelt állapotukban is, ezért nincs mentség számukra. (21. vers.) Vádolja is őket a lelkiismeretük, ami nem egy „super-ego”, hanem a Szentlélek segélő kegyelmének halk fuvallata… Ezt fojtják el hangos lármával…
II.) Mit tesz erre az Isten? (24-27. vers)
„Ezért Isten szívük hajlama szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd becstelenítsék meg saját testüket. Hiszen Isten igazságát fölcserélték a hamissággal, s inkább a teremtménynek hódoltak és szolgáltak, mint a Teremtőnek, aki mindörökké áldott. Amen. Ezért szolgáltatta ki őket Isten alávaló szenvedélyeiknek. Asszonyaik ugyanis a természetes szokást természetellenessel cserélték föl. Ugyanúgy a férfiak is, abbahagyva az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, férfi férfival űzött ocsmányságot.”
Ez az ártatlan vér kiontása utáni második égbekiáltó bűn az öt közül, melyek az istensugallta Törvényben megtalálhatók. A szodómiaiak bűne nem a „vendégbarátság” megsértése volt, ezt világosan tanítja Isten igéje Szent Júdás Tádé apostol levelében (I: 7.) kifejtve: a bűnük a természetellenes fajtalankodás volt. Ezért küldi el az Atya az Igét és a Szentlelket mint „angyalokat” a büntetés végrehajtására még mielőtt Lóthoz térnének. Vagyis már előtte bűnösök voltak! Az, hogy „megismerni” akarják őket, nem jelent mást, mint az, hogy a természetellenes fajtalankodás sátáni istengyalázás spirituális értelemben, akár tudatában van ennek az adott szodomita, akár nem. Ez a lét és létezés nász-szerkezetének sátáni ellenrituáléja, meggyalázása. Isten a világot Krisztus Menyasszonyaként teremtette a Szentlélekben, hogy szeplőtlen mátkájává szentelje azt. Ennek az ikonja a férfi és a nő násza az emberi természet szerint, ahogy az megalkottatott a paradicsomban. Minden szodomita aktusban – akármennyire is a hályogos emberi szem és lepelbe burkolt szív álhumanista ideológiája előtt „asszertívnak” és „konszenzuálisnak” látszik – sátáni rítus, amiben az ördög foglal helyet, nem pedig a Szentlélek rak fészket. Minden szodomita aktus épp ezért „szakrális prostitúció”, pontosabban „deszakralizáló prostitúció”! (Itt jegyzem meg, amire az egyházfiak is egyre kevésbé hívják fel a figyelmet, hogy természetellenes fajtalankodás heteroszexuális aktusban is lehetséges! Az is égbekiáltó bűn, és sátáni rítus.)
III.) Mi ennek következménye, mi a „bérük”? (28 –31. vers)
„De el is vették eltévelyedésük megszolgált bérét. Amint Istent nem méltatták arra, hogy teljesen elismerjék, úgy Isten is romlott eszükre hagyta őket, hadd viselkedjenek alávalóan. Telve is vannak minden gonoszsággal, hitványsággal, paráznasággal, kapzsisággal, romlottsággal; telve irigységgel, gyilkos szándékkal, vetélkedéssel, ármánykodással, gonoszlelkűséggel. Árulók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, kevélyek, kérkedők, fortélyos gazok, szüleiknek engedetlenek, oktalanok, megbízhatatlanok, lelketlenek, hitszegők, könyörtelenek.”
Ez tehát a következményi lánc: az igaz Isten imádásának elhagyása → természetellenes fajtalankodás → teljes erkölcsi züllés.
IV.) Mire méltó az, ki ilyet művel? (32. vers)
„Fölismerték ugyanis Isten rendelkezését, hogy aki ilyesmit tesz, méltó a halálra, mégis megteszik, sőt még helyeselnek is a tetteseknek.”
A Vulgata fordító értelmezésében pedig így hangzik:
„Bár fölismerték Isten igazságát, nem értették meg, hogy aki ilyesmit tesz, méltó a halálra, mégpedig nemcsak aki megteszi, hanem az is, aki a tettesekkel egyetért.”
Leszögezi, hogy világosan felismerhető az emberi értelem számára, hogy a természetellenes fajtalankodás aberráció.
Aki ilyet cselekszik, sőt, még helyesli is ezt, büszke rá, kimagyarázza, és az is, aki ezzel egyetért, halálbüntetésre méltó a sugalmazó a Szentlélek szerint.
Nagyon fontos itt megjegyezni, hogy semmiféle „hajlamról” nem beszél, arról sem, milyen, a szexuálpszichológiai fejlődés során bekövetkezett abúzus, törés, disszonancia okán alakul ez ki, hanem az ezt cselekvőkről.
Itt jogi értelemben vett „crimen” szempontjából mond ítéletet. Külső, nyilvánvaló, mások által is megítélhető konkrét cselekedetről, aktusról beszél. Fontos továbbá megjegyezni, egy népszerű félremagyarázást megcáfolva, hogy világosan nem a „következményeket” (III. pont) cselekvőkre utal, hanem a szodómiát végzőkre, hozzátéve, hogy az ilyet helyeslők is méltók rá.
Itt visszautal arra az istensugallta törvényre (III Móz XX: 13.), hogy a szodómiát művelőket ki kell végezni. Vagyis nem lelki halálról beszél itt, hanem világos, biológiai értelemben vett halálbüntetésről. Ezt a tételes isteni ítélkezési törvényt tehát nem írta felül az Újszövetség, amit igazol az is, hogy Nagy Szent Theodosius császártól kezdve egészen Nagy Frigyes porosz király „felvilágosult” rendeletéig halálbüntetés járt egész Európában a szodómiáért. Nagy Frigyes után a de Sade márkit Bastille börtönéből kiszabadító francia forradalom törölte el a szodómia büntetését…
Miért ilyen szigorú ebben az Isten? A már említett fő oka ennek az, hogy ez egy sátáni rítus, mely Isten művét, a nász-szerkezetű teremtést gyalázza. Az öt égbekiáltó bűn sajátsága az, hogy Istentől közvetlenül kér megtorlást, és Isten ezt a bűnt már a földön is bünteti, de nem csak az ilyet művelő bűnösöket, hanem azokat a társadalmakat, melyek eltűrik azt.
Persze mondhatja bárki, hogy mindez ókori babona, baromság, badarság és barbárság. Tegyen így! Intellektuálisan becsületesebb, mint kereszténykedni. Javaslom az influenszerhez hasonló kereszténykedő humanistáknak, inkább égessék el a Szentírásukat, lépjenek be egy irreguláris páholyba, és esküdjenek fel az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára! Vagy elfogadjuk azt, amit világosan tanít az Isten igéje, és keresztények leszünk, vagy pedig liberálisok. Harmadik út nincs!
(Szász Péter)
A homoszexuális párok megáldása továbbra sem engedélyezett a Vatikán szerint
Vallásgyalázás idehaza: LMBTQP-misét tart a buzeráns Mozaik Közösség