Elmentünk, és megnéztük az 1242 – A nyugat kapujában premierjét. A Hunyadi után nem sokat vártunk. De ki kell mondanunk, igazán pozitívat csalódtunk. Mégis tudunk filmet készíteni, ha akarunk? Figyelem, spoilert tartalmazó, de nem a teljes történeti szálat lelövő kritika következik.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Mély nyomot hagyott bennünk a Hunyadi, ugyanakkor el kell ismerni, hogy az elmúlt éveknek voltak igazán jó filmjei. Gondoljunk csak a Hadikra, a Tündérkertre, vagy éppen a Semmelweisre. Mindegyik azt hozta, amit vártunk tőle a maga kategóriájában. Ezek sorába lépett most az 1242 is.
A film egyébiránt azzal is sokat ígért már, hogy kiváló színészgárdát állítottak fel. A magyar és mongol színészek mellett például Ray Stevenson is szerepet kapott, amely utolsó alakításai egyike.
A történelmi környezet mindenki számára ismerős. A rettegett mongol hordák 1241-42-ben hazánkra törtek, és IV. Béla nem éppen engedékeny, korai uralkodási éveinek következményeként a magyar nemesség nagy része nem engedelmeskedett a harcba hívó szónak. Ennek következtében Muhinál a magyar sereg felfoghatatlan mértékű vereséget szenvedett, a királynak menekülnie kellett, és a mongolok számára nyílt prédává vált hazánk Dunától keletre eső része. Télre a Duna is befagyott, így Batu kán serege a Dunántúlra is átkelhetett. A film itt veszi fel a történet fonalát, nevezetesen Esztergom ostrománál.
Az 1242 nem dokumentumfilm, hanem történelmi játékfilm, ezért – mint azt a hasonló alkotásoktól el is várjuk – fiktív, alternatív történésekkel színesít. De nézzük meg néhány pontban, hogy miért is érdekes számunkra az alkotás amellett, hogy egy valóban jó történelmi filmről beszélünk, milyen alapelvek jelennek meg benne?
A mongolokkal való koprodukció miatt várható volt, hogy a magyar hősiesség és áldozatvállalás háttérbe szorul, annak pátoszos bemutatása nem történik meg. Ez azonban nem így lett (hiába állítja a ballibsi média), a magyar hősiesség ugyanúgy vászonra került, miközben a mongolok kegyetlenkedései sem lettek fehérre mosva.
Az alkotásban unikálisként megjelenik a vallások transzcendens egysége: nem gagyi ökumené, nem is szinkretizmus, hanem finoman és lágyan bemutatva a pálos szerzetes és a sámán metafizikai együttlátását. Ezzel a szállal, valamint szintén a pálos szerzetes, valamint IV. Béla és Batu kán történetfonalával remekül érzékelteti, hogyan találják meg a magasrendűséget a valóban tradicionális népek kvalifikált képviselői egymás között.
Modern alkotástól ilyet szinte már nem is várhatnánk, de megjelenik benne a valódi isteni béke és a mindenáron való, mászolygó béke ellentéte. A magyar harcosok nem hajlandóak elfogadni az áruló Cesareani bíboros által erőltetett “csak legyen békesség, hódoljatok be” szemléletet, hanem tudják, ha meg is halnak, halálukban Krisztus vár rájuk, akinél ott van Isten országának valódi békéje; ha pedig mégis sikerül legyőzniük a mongolokat, akkor is béke köszönt az országra.
A fikció a film csúcspontjával járatódik maximumra, de pontosan ez az a szál, ami betölti a hiányt, amit korábban éreztünk. A mongolok Európát leigázó hódítását Dzsingisz kán utolsó parancsával magyarázzák, mely szerint az uralkodó utasításba adta népe számára, hogy: „Előre az örök tengerig!”. A film szerint ezen parancs az, amely a mongolokat az Atlanti-óceán felé vezérli. De az alkotás spirituális csúcspontja, a “megvilágosodás” pillanata is ez a mondat. Batu találkozik IV. Bélával és egy pilisi remetével (aki jó barátja volt Dzsingisznek), mely során ráébred, hogy a kán szavai nem szó szerint értendőek, az örök ég felé, az “üdv”-re kell törekedniük. Nem evilági dicsőséget jelölte ki útként a nagy kán számukra, hanem a spirituális megvilágosodást, a transzcendens felé való törekvést. Így a mongolok elvonulása metafizikai értelmet nyer: nem a világi gazdagságra törekedve hódítanak a továbbiakban, hanem Batu követői Isten országát kívánják lelkükben megvalósítani. Ez a felfogás ugyanakkor nem megy alapvetően szembe a hódítással, hiszen Isten országának földi reprezentánsának megvalósítása nem tilos. Akkor mégis miért vonulnak el? Mert a keresztény középkori Magyar Királyságban felismerik annak magasrendűségét, miszerint ott ennek az útnak a megvalósítását járják.
Zavaró a csattanó egyeseknek? Lehet. De attól nem állítanánk, hogy a magyar hősök emlékét minimálisan is sárba tiporták volna. Alternatív? Az. Nem hű történelmileg? Az is. Mindettől függetlenül éppen az ehhez hasonló szemléletmódú alkotásokra van szükség. Vannak benne intrikák, hatalmi játszmák, hogy szórakoztató és élvezhető legyen; de a hangsúly mégis csak a magasrendűségre, a transzcendensre tevődik át. Ezzel ad többet, mint egy átlagos modern film.
Abból is lehetett tudni, hogy a film sokat ígér, hogy a balliberális sajtó azonnal beleállt. A Telex, a 24.hu, a 444 azonnal olyan szempontok alapján esett neki, amik a baloldaliakat alapvetően hidegen hagyják. Állításuk szerint a magyarok hősiességét lekicsinyli a film (mint bemutattuk, ez egyáltalán nem jelenik meg, valamint tudjuk, hogy ez nem is érdekli őket, ezen érv célja csupán az, hogy lehúzhassák, mert magyar), a mongolok bűneit fehérre mossa (erre is nem a válaszunk), valamint, hogy NER-propagandát büfög vissza Cesareani bíboros szálával és a Nyugat degradálásával (nos, a Nyugat akkoriban sem küldött segítséget, a bíboros szála pedig csak az izgalmakat növeli, hiszen ő a Nyugatot is elárulja, nem maga Nyugat-Európa).
Ahogyan a világhírre szert tett Rettenthetetlen film, úgy az 1242 is elrugaszkodik a valóságtól és a történelmi tényektől. Megtekintését ugyanakkor mindenkinek jó szívvel tudjuk ajánlani. El kell szakadni a mindenszarizmustól, a balliberálisok magyargyűlöletétől és a csak ilyenkor felszínre törő tényfétisétől, nekünk pedig csak élveznünk kell egy végre jó magyar filmet, ami még spirituális mondanivalóval is szolgál számunkra.
Aranybulla – identitásformáló “magyar Trónok harca” helyett nézhető dokumentumfilm
(Szent Korona Rádió)