Egy fegyver, ami annyira népszerű, hogy több ország zászlajára is felvarratta. Az elmúlt évtizedek konfliktusainak elengedhetetlen eszköze az AK. De mi a története? Hogyan alakították a precíziós igényekhez az alapvetően tömeggyártott és faék egyszerű fegyvert?
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A Kalasnyikov rendszer lassú fejlődése
A legendás AK (Avtomat Kalasnyikova) típusú fegyvercsalád – kezdve a második világháború után létrejövő világhíres AK–47-től az AKM-en és az AK–74-en át egészen a legújabb AK–12-ig – évtizedeken át egyszerű, megbízható harceszköz volt. Kezdetben az alapvetően nyílt irányzékon kívül nem sok extrát kínált; a hangsúly a tömeggyártáson és a strapabíróságon volt, nem a testreszabhatóságon. Mégis, az idők során folyamatosan fejlődött a Kalasnyikov-rendszerű fegyverek kiegészítőinek világa: megjelentek az optikai irányzékok, az éjjellátó optikák, a hangtompítók, a lézeres irányzékok és a különféle szereléksínek. Ez a történet egyszerre szól technikai innovációról és megváltozó harcászati igényekről – bemutatva, miként jutottunk el a csupasz fa-fém szemlélettől a modern, moduláris, “karácsonyfa” felszereltségű fegyverekig.
Kezdetek: Nyílt irányzék és első optikák
A Kalasnyikov-fegyvercsalád első tagjai, az AK–47 és a korai AKM, megszületésükkor még nem igényeltek különleges kiegészítőket. A korszak hadviselésének szellemében a gyalogos katona a gyári nyílt irányzékot használta, ami az esetek többségében elegendőnek bizonyult. A konstrukció tervezésekor a fő szempont az egyszerűség, az olcsó tömeggyárthatóság és a megbízhatóság volt – ezek alapozták meg a Kalasnyikov hírnevét. A fegyver 7,62×39 mm-es (1943M) köztes lőszert tüzelt, amely a pisztoly- és puskalőszerek közötti átmenetet képezte, jól illeszkedve a valós harctéri távolságokhoz: a legtöbb tűzharc ugyanis 150–300 méteren belül zajlott. Ezt a harci környezetet, távolságot a nyílt irányzék is jól kiszolgálta.
A németek a második világháború alatt a STG 43/44 esetén megpróbáltak ZF–41, illetve ZF–4 optikát rögzíteni a gépkarabélyra, ezt úgy oldották meg, hogy egy külön szereléksínt hegesztettek a fegyverre. Az eredmények egyenesen szörnyűek voltak: a tesztek alatt ugyanis 11 MOA (!!!) szórást produkált a fegyver az optikával, ezen felül sorozatlövésre egyszerűen használhatatlan volt, elveszítve a nullapontját. Későbbiekben meghagyták a Vámpír éjjellátó rendszer rögzítésére, függetlenül attól, hogy a fegyver préselt tokja nem biztosított megfelelő stabilitást.
Az 1950-es évekre azonban megjelent egy új igény: egyes különleges egységek – például felderítők, szabotázs egységek – olyan Kalasnyikov-fegyvert kívántak, amelyekre felszerelhető az akkor még forradalminak számító éjjellátó „optika”. Ez nyitotta meg az utat a célzott kiegészítők és az optikai eszközök integrálása felé, és indította el ezzel együtt az AK-rendszer lassú, de határozott fejlődését a folyamatosan változó modern harctéri követelmények között.
Az AK-modellek tokfedél-kialakítása nem tette lehetővé gyárilag, egészen az AK–12-ig az optikai eszközök stabil rögzítését. Ennek oka a szerkezeti felépítésben rejlett: a tokfedél egyik vége a gáztömb vájatába illeszkedik, míg a másik oldalon csupán egy rugós zárógomb rögzítette. Ez a megoldás bár egyszerű és gyors hozzáférhetőséget biztosított a fegyver belsejéhez, nem nyújtott elégséges stabilitást – az illesztési hézagok, a mechanikai kopás és a szerkezeti játék miatt a tokfedél mozgott, „lötyögött”, így bármilyen optika használata gyakorlatilag lehetetlen lett volna rajta. (Aki volt katona, az tudja). Ráadásul a korszak éjjellátói, például az NSP–2, túl nehezek voltak (4,9 kg), súlyukat a tokfedél nem “bírta” volna el.
A problémára a szovjet mérnökök egy egyszerű, de hatékony megoldással reagáltak: 1954-ben megalkották az első oldalsó, úgynevezett „fecskefarkú” irányzéksínt (oroszul: ласточкин хвост), amelyet közvetlenül a fegyver tokjának bal oldalára szereltek fel. Ez a sín stabil alapot nyújtott az éjjellátók és egyéb jövőbeli optikák felszereléséhez. A rendszer bevezetésével született meg az AKN variáns: az „N” betű a ночной (azaz „éjszakai”) szóból származik, és arra utalt, hogy a fegyver kompatibilis volt a korszak aktív éjjellátó eszközeivel. Ez a megoldás alapozta meg az optikák szabványos rögzítési rendszerét a következő évtizedekre.
Az oldalsó sínt a tok bal oldalára rögzítették szegecseléssel, aminek köszönhetően az eredmény egy erős és robusztus tartósín lett, amely képes volt elbírni a fegyver súlyát is meghaladó NSP–2 tömegét, mindezt úgy, hogy nem kellett a gyártási folyamatot megváltoztatni. Ekkor még az éjjellátó optika nemhogy nem volt általános, de ritkának számított, ezért 1991/92-ig, az AK–74M-ig nem lett szabvány eleme minden Kalasnyikov fegyvernek. Ezt a sínrendszert valamennyi szovjet típusú fegyverhez sajátos módon adaptálták, Degtyarev könnyű géppuskára és RPG–2 kézi páncéltörő gránátvetőre is.
Fényből a sötétségbe
A következő nagy lépést az AKM (modernizált AK) hozta el a ’60-as években. Ekkor a szovjet hadsereg komolyabban kezdett foglalkozni az éjszakai harc kérdésével. 1961-ben megjelent egy új, két részből álló oldalsó sínrögzítés, amelyet kifejezetten az AKM éjjellátóval felszerelhető változataihoz terveztek. Az AKMN és AKML jelzésű modellek (az „N” és L” betű a különleges éjjellátó-kompatibilitásra és a szereléksínre, illetve speciális lángrejtőre utalt) már gyárilag szerelt fecskefarkú sínnel készültek. A korai verziók még az NSP–2-höz igazodtak, majd 1967–69 körül módosították a sínt az újabb, továbbfejlesztett NSP–3 éjjellátóhoz. Ezen sínrendszer érdekessége, hogy két részből állt: egy alsó, szegecsekkel a fegyver tokjához rögzített talapzatból és egy ahhoz csavarozott felső sínlemezből. Több Varsói Szerződés-beli ország – így Lengyelország, az NDK és Magyarország is (AMD–65, AMP–69) – is adaptálta vagy módosította ezt a sínrendszert saját AK változataihoz. Ekkor már az NSP–3 (1PN27), illetve annak továbbfejlesztett változata, az NSP–3A (1PN28), a ’80-as évektől pedig az újgenerációs NSPU (1PN34) éjjellátó került az így felszerelt AK-ra. Az éjjellátóval ellátott kalasnyikovokon, általában PBS–1 hangtompítóval, esetleg a korábban már említett, direkt erre a célja fejlesztett lángrejtőt is használták, egyes képeken ez is látható. A korai éjjellátók érzékenyek voltak, a fényhatásokra, így a torkolattűzre, ami a tüzelés során nemcsak elvakította az optikát, hanem egy idő után beégések keletkeztek a fotókatódon a túlzott fénnyel való telítés miatt, ami először “vakfoltként” jelentkezett, majd pedig használhatatlanná tette az optikát. A későbbi konstrukcióknál ezt elektronikával oldották meg, ami visszaszabályozta, kikapcsolta az optikát, ezzel “megvédve” károsodástól.
Az optikai (nappali) irányzékok terén a kezdeti időkben kevésbé történt előrelépés. A Szovjetunió a mesterlövész és “rajtámogató lövészeknek” feladatkörük kiszolgálására külön fegyvert rendszeresített: 1963-ban bemutatkozott a Dragunov mesterlövészpuska (SVD) a PSO–1 4×-es optikai távcsővel, ami a maga korában az egyik legfejlettebb optika volt, amit egyszerű lövészkatona használhatott. Az SVD leginkább rajtámogató szerepkörben alkalmazható, mint klasszikus mesterlövész fegyver, bár értek el vele több 1000 m feletti találatokat Afganisztáni harcok során. A közkatonák kezében lévő AK viszont sokáig maradt nappali általános irányzék nélkül. Ennek ellenére a korábban említett oldalra szerelt sín megadta a lehetőséget más optikai irányzékok rögzítésére is. Az 1970-es évek közepén, az új AK–74 rendszerbe állításával a szovjetek tovább finomították a sínmegoldást. 1977–78-ban áttervezték az oldalsó rögzítősínt: könnyebb lett, több kivágással, és immár nappali optikák (például az SVD-nél is használt PSO–1) fogadására is alkalmassá vált. Az AK–74N variánsokon bár ritkán, de alkalomszerűen használtak is PSO–1-et a harcmezőn, bár ez a megoldás nem volt éppen kényelmes, mivel az optika sokkal magasabban volt, mint a korábbi nyílt irányzék vonala, így fel kellett emelni a fejét a lövésznek a válltámaszról. Itt jelent meg az igény a változtatható válltámaszra, pofadékra. A „legtöbb” lövész katona a náluk lévő gumis érszorítóval (TQ) tekerte körbe a tust (főleg fémvázas behajtható válltámaszok esetén), ezzel „ergonomikussá” téve azt. Az AKS–74N alapvetően továbbra is az éjjellátó eszközök hordozására szolgált (pl.: 1PN34 vagy 1PN58 éjjellátóval). Számos fotón meg is örökítették ezen eszközökkel a szovjet katonákat a ’80-as évek afganisztáni harcaiban.
Az éjjellátók és hangtompítók kora
Részletesebben egy külön cikkben fogok majd foglalkozni a szovjet/orosz éjjellátó optikákkal. A hidegháború derekán a technológia fejlődése lehetővé tette, hogy az éjszakai harcot segítő eszközök és a hangtompítók is megjelenjenek a Kalasnyikov-platformon. A 0/1. generációs infravörös éjjellátók, mint az említett NSP–2, túl nagyok és nehezek voltak, aktív infra reflektorral (lámpával) működtek, amely így más éjjellátóval passzív üzemmódban is látható volt. Kezdetben a különleges erők használták, később a határőrségi csapatoknak passzolták le, amikor már rendelkezésre álltak a sokkal fejlettebb, passzív verziók.
A ’60-es évek végére azonban a passzív (csillagfény erősítésű) éjjellátók is felbukkantak: az NSP–3(1PN27) irányzék, majd annak a továbbfejlesztett verziója, az NSP–3A (1PN28), majd a sokkal „kompaktabb” NSPU család. Az 1980-as évektől rendszeresítették is ezeket az AK–74N variánsokon. A korszerűbb, kompaktabb 1PN51, 1PN58 éjjellátókat a ’80-as évek végén fejlesztették ki, míg a 2000-es években már hőkamerás optikák is megjelentek orosz részről – de ezek már túlmutatnak a klasszikus szovjet érán.
Eközben a hangtompítók terén is zajlottak fejlesztések. A szovjet hadsereg az 1960-as években tervezte meg az első speciálisan AK-hoz szánt csőre szerelhető hangtompítót, a PBS típust, de csak a PBS – 1 vált elterjedtté. Ezt a kiegészítőt a 7,62×39 mm kaliberű AKM fegyverekhez szánták, és elsősorban a Szpecnaz különleges egységek, valamint a KGB egységei kapták meg. A PBS–1 a korai konstrukciójánál fogva gumibetétet és bonyolult kétkamrás elrendezést alkalmazott, és csak speciális, csökkentet töltetű (szubszonikus) lőszerrel (7,62×39 mm-es US gzh , GAU index – 57-N-231U) tudta a lövés hangját érdemben csökkenteni. A ’80-as évekre, különösen az afgán háború idején, a szovjet különleges alakulatok rutinszerűen alkalmazták a PBS–1 hangtompítót – noha ehhez érdekes módon vissza kellett nyúlniuk a régebbi AKM gépkarabélyhoz. Az újabb AK–74 ugyanis sokáig nem rendelkezett kompatibilis hangtompítóval (5,45X39 lőszer miatt), így a kommandósok az afgán hegyek között gyakran AKMS (összecsukható válltámaszos AKM) fegyvereket vittek magukkal. A hiány pótlására végül megszületett PBS-4-es. A korábbi 7,62mm-es AKM és AKMS használt PSB-1 hangtompítókkal ellentétben a PBS-4 nem használ eldobható gumi betétet, ami előnyös volt karbantartás tekintetében, mivel azt 150 lövés után cserélni kellett. Ezt már 5.45×39-es lőszerre optimalizálták, az AK–74-hez, valamint annak rövidebb verziójához, az AK-74UB-hez („B” mint бесшумный, azaz „néma”). Ugyanakkor csak szubszonikus 7U1 típusú lőszerrel volt kellően hatékony. A 2000-es évekre az orosz különleges egységek VDV, SZVR, illetve rendőri egységek (OMON, Alfa stb.) is rendszeresítettek integrált hangtompítós fegyvereket (ilyen pl. az AK–9, VSSZ Vintorez, és a AS VAL).
A ’80-as évek végén és a ’90-es években egy másik újdonság is felbukkant: a lézeres célmegjelölők és vöröspont (Red Dot) irányzékok. Nyugaton már a vietnámi háborút követően megjelentek az első lézercélzók, de a tömeghadseregekben igazán csak a ’90-es évektől terjedtek el a kompakt, fegyverre szerelhető lézerpointerek. A Szovjetunió összeomlása előtt például 1PN63, „Kvaker” rendszer lett kifejlesztve valamennyi szovjet kézifegyver számára. Oroszországban a rendszerváltás utáni káosz és forráshiány hátráltatta ezen a téren a fejlesztéseket, de a különleges egységek hamar felismerték a nyugati eszközök előnyeit. Így a 2000-es évek elején már láthatunk fotókat, amelyeken orosz kommandósok import AN/PEQ–2 vagy SureFire fegyverlámpákat szereltek akármilyen módon az AK–74M gépkarabélyukra. E megoldások azonban ekkor még többnyire „sufni-tuning” jellegűek voltak – a gyári platform csak részben támogatta az efféle kiegészítők rögzítését.
A ’80-as évekre a Kalasnyikov-fegyverek már egyre „kevésbé” képviselték az egyszerűséget. Az éjjellátók, a hangtompítók és a különleges feladatokra szánt különböző változatok megjelenésével az AK egyre inkább átlépett a következő korszakba, és a modern kiegészítők hordozóplatformjává vált. Az oldalsó fecskefarkú sín viszont még ekkor sem vált általánossá: az optikák és a kiegészítők tömeges elterjedése csak a Szovjetunió összeomlása utánra, az AK–74M korszakára tehető.
A következő részekben bemutatom, hogyan vált a fecskefarkú oldalsín szabvánnyá, miként próbáltak az oroszok felzárkózni az AK-val a nyugati fegyverek moduláris világához, és hogyan készítette elő mindez a későbbi AK–12 és a Zenitco kiegészítők megjelenését.
Stepochkin – Az acél hangja
Források:
topwar
zenitco.ru
russianoptics.net
www.forgottenweapons.com
www.ak-info.ru
www.dragunov.net
(Szent Korona Rádió)
Így hatástalanítják az FPV-elfogó drónokat az orosz Gerani drónok