A hidegháború végére az AK-platform nem csupán a szovjet katonák egyszerű gépkarabélya volt, hanem inkább a modernizáció és a kiegészítők befogadásának alapja. Előző cikkünkben végigvettük, hogy miként alakult az AK-fegyvercsalád története, a második világháború utáni időszaktól egészen napjainkig, ezúttal pedig a különböző sínek és kiegészítők történetét vizsgáljuk, és azt, hogy miként próbált felzárkózni az orosz hadiipar a nyugatihoz.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
A ’90-es évektől kezdve a fecskefarkú oldalsó szabványossá vált, amely lehetővé teszi az optikák és kiegészítők széles körű alkalmazását. Ez a korszak a kompromisszumok és az átmenetek ideje volt: a régi szovjet örökség, a nyugati hatások és a romokból újraéledő orosz ipar saját fejlesztései egyszerre formálták az AK arculatát. Az egyszerű „katonák puskájából” lassan moduláris, testreszabható fegyver lett – még az előtt, hogy a Zenitco és az AK-12 elhozta volna a valódi forradalmat ezen a téren.
A fecskefarkú oldalsín szabvánnyá válik
Bár a Kalasnyikov tervezése sokáig ősinek tűnhetett a nyugati fegyverekhez képest, a valóságban a szovjeteknek megvolt a maguk előnye a fegyverkiegészítők terén. Már korábbi cikkünkben említettük, hogy szinte minden fegyverükhöz – az AKM-től az SVD mesterlövészpuskán át az RPG–7 gránátvetőig – készítettek saját, oldalsó (fecskefarkú/ dovetail /ласточкин хвост) sínnel ellátott változatot. Ez eredetileg főképp az éjjellátók rögzítését szolgálta, de idővel számtalan különféle optikát fejlesztettek ugyanerre a rendszerre. Ez a sokoldalú rendszer olyan kreatív használatot is megengedett, hogy például láttak már szovjet katonát, aki az AK-jára az RPG–7 vető optikáját (PGO–7V) pattintotta fel afgán harcok során.
A Szovjetunió felbomlása után, a 90-es években az orosz hadsereg továbbra is kitartott a jól bevált fecskefarkú sín mellett. Az 1991-ben hadrendbe állított AK–74M gépkarabélyok mindegyikét ellátták ilyen bal oldali szereléksínnel, így az optikai eszközök immár alapkiegészítőkké válhattak (persze anyagi forrás függvényében). Az orosz haderő a 2000-es évek elejére több általános rendeltetésű harctéri optikát is kifejlesztett ehhez a sínhez: megjelentek a vöröspontos irányzékok és a kis (3x) nagyítású optikák, melyeket szélesebb körben is rendszeresítettek. Ilyen volt például az 1P63 Obzor nevű reflexirányzék, amely a 2014-es krími események során tűnt fel az orosz katonák fegyverein, vagy az újabb 1P87 red dot, amelyet már eleve egy fecskefarkúról Picatinny sínreátfordító adapterrel együtt adtak ki a csapatoknak. Az orosz katonáknak tehát a hidegháború utáni évtizedekben sem kellett lemondaniuk a modern irányzékok alkalmazásáról, még ha ezek minőségben vagy ergonómiában néha el is maradtak nyugati megfelelőiktől.
Alapvetően az irányzéktartó megfelelően masszív volt, ami azt jelenti, hogy akár nagyobb méretű optikai komplexumot is lehet rajta rögzíteni. Emellett az optikát gyorsan el lehet távolítani, illetve visszahelyezni mindezt úgy, hogy nincs szükség az irányzék újra beállítására (nullázásra).
Az optika rögzítésé eléggé egyszerű volt: Az optikát hátulról kellet a sínre csúsztatni egészen koppanásig (ha rendelkezett stopperrel). Majd egy állítható (eltérő sínek miatt) rugós szorítószerkezettel lehetett bajonettzár-elven egy kis karral fixálni. Az optika eltávolítása is ugyanilyen egyszerű volt, egy fordított metódus keretén beül.
Természetesen az oldalsó sín sem tökéletes megoldás. Hátránya például, hogy a bal oldalon rögzített optika útban van, ha a fegyver válltámasza behajtható – egy “balra behajló” válltámasszal szerelt AK esetén a felszerelt szereléket megakadályozza a tus teljes összecsukását. Ez ugyan a normál használatban ritkán okoz gondot – harc közben a tus általában ki van hajtva –, de különleges helyzetekben (pl.: ejtőernyős ugrásnál, szállításnál, gépjárműben) korlátozó tényező lehet. Emellett az optikák rögzítő szerelvény része további súlyt ad hozzá az optikához, illetve a mérete miatt nehezebb elrakni „zsebre”, ha nem volna rá szükség. Bizonyos esetben a szereléksínek vagy optikai irányzékok nem teljesen a cső vonalában helyezkednek el, ami ún. parallaxis-hibát eredményezhet. Ez főként hosszabb távokon jelentkezik, és oldal- vagy magassági szóráshoz vezet.
Nyugati hatás: a Picatinny sín térhódítása
A 2000-es évek közepére a világ fegyverpiaca és katonai trendjei Oroszországot is utolérték. A hadsereg elit alakulatai egyre több nyugati gyártmányú felszerelést szereztek be, és maguk a katonák is igyekeztek lépést tartani a modern harcászat követelményeivel. A nyugatról érkező fegyverek és kiegészítők (például optikai irányzékok, lámpák, lézerek) rendszeresítése azonban nem volt zökkenőmentes: szükség volt valamilyen megoldásra, hogy a NATO szabványos 22 mm-es (MIL-STD-1913) Picatinny sínnelellátott eszközöket fel lehessen tenni a hagyományos AK-ra. Erre a célra ugyan léteztek átalakító szerelékek – a fecskefarkú sínbe illeszthető toldatok, amik Picatinny sínnel rendelkeztek – de ezek csak félmegoldást jelentettek. Az ilyen adapter magasabbra emelte az optikát (növelve az irányzék és cső tengelye közti távolságot), és plusz súlyt is jelentett, illetve az előbb említett fegyvercső és optika közötti parallaxis-hibát. Nem beszélve a magasabban elhelyezésük miatt kényelmetlen használatukról.
A valódi előrelépést a szereléksínes tokfedelek hozták el, melyek tetején végigfutott egy beépített Picatinny sín, és a fedelet elöl és hátul is mereven rögzítik a fegyverhez. Ilyen megoldásnál a sín két ponton támaszkodik: hátul a gombhoz (a tok végéhez), elöl pedig az gáztömbre rögzül. Így kiküszöbölhető a klasszikus AK probléma, hogy a hagyományos, szabadon levehető tokfedél lövés közben mozog, „lötyög”, és emiatt alkalmatlan stabil optika rögzítésére. Az ötlet nem is Nyugaton született meg, hanem orosz földön: a ZenitCo nevű moszkvai cég (amelyről a 3. részben lesz szó részletesen) készítette a legismertebb ilyen kiegészítő készletet, mégpedig a B–10 jelű alumínium előagy és a hozzá illeszkedő B–33 zsanéros tokfedél formájában. Ezekkel az alkatrészekkel egy meglévő AK–74M vagy AK–100 sorozatú fegyver gyökeresen modernizálható külső beavatkozás (fegyvermesteri átalakítás) nélkül: az eredeti fa/ műanyag előagy helyére felfekszik a sínekben bővelkedő fém előagy, a szabvány tokfedél helyére pedig a hátrafelé nyitható (zsanéros) sínfedél kerül, s máris adott egy folyamatos felső sín a fegyver teljes hossza mentén.
A Zenitco megoldását átvette az orosz fegyvergyár, a Kalasnyikov Konszern is kidolgozott hasonló modernizációs készleteket a régebbi fegyverekhez. 2015 körül bemutattak egy új AK–74M “upgrade” csomagot, amely gyakorlatilag egy gyári Picatinny előagyat és tokfedelet tartalmazott, illeszkedve a már rendszerben lévő fegyverekhez. E fejlesztés célja az volt, hogy költséghatékonyan, készletcsere formájában adják meg a katonáknak mindazt, amit egy új generációs fegyver (pl. : AK–12) kínál: azaz optikai irányzékok, fegyverlámpák, lézeres irányzékok, függőleges markolatok felszerelésének lehetőségét. Az ily módon modernizált AK–74M gyakorlatilag alig marad el funkcionalitásban egy M4 karabélytól, leszámítva a kicsit nagyobb tömegét. Nem véletlen, hogy az orosz különleges rendőri és katonai alakulatok (Szpecnaz) körében ezek a kiegészítő készletek hamar népszerűek lettek: számos fotón láthatóak például, a csecsen Akmath egység, illetve orosz katonák Szíriában, akik AK–74M fegyvereiket ilyen sínekkel és kiegészítőkkel gazdagon ellátták. Ugyanakkor a rendszeresítésük nem lett általános – elsősorban az ár és a szükség hiánya miatt. Egy átlagos lövészkatona számára az orosz doktrína sokáig nem tartotta lényegesnek a drága optikákat és kiegészítőket, így a hadsereg sem költött ilyesmire tömegesen.
Az új Messiás megjelenése?
Az orosz katonai vezetés viszont szeretett volna egy olyan fegyvert, ami a leköveti a nyugati trendeket, és egyfajta platformként is képes működni, ugyanakkor megelégedtek az eddig használt AK–74M 100-as szériájával. Végül a Kalasnyikov Konszern bemutatta az AK–12-t, ami a Ratnik (harcos) haderő fejlesztési program keretén belül lett kifejlesztve. A korai AK–12 valóban lehet volna valami „új”, de hadügyminisztérium erősen konzervatív hozzáállása miatt ellenezte a radikális változtatásokat, amely így egy gyárilag tele applikált, szereléksínes AK–74-re hasonlító fegyver lett. A fegyver próbált ugyanakkor számos korábbi AK-ra jellemző konstrukciós hibát kijavítani, de ugyanakkor számos gyermekbetegséggel rendelkezett, amiket nem igazán „akartak” egyből megoldani. (Cikk témájába vágva) ilyen pedálul diopteres irányzék rögzítése, kialakítása, ami miatt „high riser”, magas szerelékkel oldható meg csak legtöbbször az optika rögzítése a fegyveren, úgy, hogy ne lógjon bele a diopteres irányzék az optikának a látómezőjébe. Továbbá a katonák életét a gyenge minőségű műanyagok és szörnyű minőség is nehezítette, gyakori volt a behajtható válltámasz és markolatnál történő deformitás, törés. Ezt számos YouTube-on található stresszteszt bizonyítja, emiatt számos katona mai napig ragaszkodik a jól bevált 74-eshez.
A történet új fejezete a 2010-es évek végén kezdődött: az orosz haderő végül hivatalosan is új generációs fegyvereket állított rendszerbe. 2018-ban elfogadták az AK–12 és AK–15 hadrendbe állítását, melyek gyártását a Kalasnyikov Konszern kezdte meg. Ezek a modern gépkarabélyok már gyárilag integrált Picatinny sínekkel rendelkeznek: a tokfedélen végigfutó felső sín mellett az előagyon is oldalsó és alsó sínfelületek vannak, így teljes mértékben leváltották a régi orosz fecskefarkú sínt. Ezzel párhuzamosan az orosz hadiipar is átállt a Picatinny szabvány alkalmazására az új optikák terén – például a korábban említett 1P87 vöröspont irányzékot már Picatinny talppal gyártják, hogy az AK–12 felső sínjére közvetlenül illeszkedjen. Érdekes módon pont mire az oroszok beérték a nyugati trendet, addigra a nyugati fegyvergyártók már újabb lépést tettek előre: a 2010-es években terjedni kezdtek az ún. “lyuggatott” moduláris sínfelületek (pl. KeyMod, M-LOK(Magpul) rendszerek, amelyek a hagyományos Picatinny sínnél könnyebbek és kényelmesebbek. Az amerikai és európai hadseregek egyre inkább ezeket preferálják a 2020-as évekre, mivel csak oda kerül sínrendszer, ahol szükség van rá, máshol pedig nincs felesleges anyag – ezzel súlyt csökkentve. Oroszország némileg lemaradva követi ezt a trendet: az AK–12-én még főleg Picatinny van, de a legújabb fegyverek esetében (pl.: AK–19) már megjelentek az M-LOK slotok is. A jövőben valószínű, hogy az AK-platform „lyuggatása” sem jelent majd gondot, ha a katonák igényei megkövetelik (és ha a hadügyminisztérium megengedi).
A Kalasnyikov Konszern által bemutatott AK–12 integrált Picatinny sínekkel. A fegyveren modern kiegészítők láthatók: felül optikai irányzék (red dot), alul előmarkolat, a cső alatt kombinált fegyverlámpa/lézer modul (a “ЗЕНИТ” Zenitco felirattal). Az AK–12 gyárilag biztosítja mindazon szerelékek rögzítését, amit korábban csak utólagos átalakítással lehetett az AK-ra felszerelni.
A ’90-es évektől az AK–74M és az oldalsó fecskefarkú szabványossá válása megnyitotta az utat a modern irányzékok és kiegészítők előtt. A 2000-es évekre az orosz katonák már vöröspontos irányzékokat, fegyverlámpákat és lézereket használhattak, bár sokszor kompromisszumok árán – adapterekkel, magasra ültetett optikákkal. A Kalasnyikov Konszern upgrade csomagjai és az AK–12 megjelenése végül gyárilag integrált Picatinny síneket hozott, de a frontvonalon szolgáló katonák gyakran továbbra is a régi 74-eshez ragaszkodtak.
Eközben azonban feltűnt egy új szereplő: a moszkvai Zenitco, amely forradalmi előagyakkal, tokfedelekkel, válltámaszokkal és lézeres modulokkal teljesen új szintre emelte az AK-platform modernizációját. A következő részben bemutatom, hogyan vált a Zenitco a „Gucci AK” korszak szimbólumává – a különleges egységek és az airsoftosok kedvenc tuningmárkájára.
Stepochkin
források:
topwar
zenitco.ru
russianoptics.net
www.forgottenweapons.com
www.ak-info.ru
www.dragunov.net
szerző személyes tapasztalatai
további nyílt források
Az AK-tól az AK-Gucciig – Avagy a szovjet örökségtől a high-techig
(Szent Korona Rádió)
