Az itteni magyarság helyzete egyre rosszabb, és a délvidéki magyar politikusok sem tudnak bennünket meggyőzni ennek ellenkezőjéről, akárhányszor is nyilatkoznak a nemzetiségi viszonyok jelentős javulásáról.

Ha látszólag kevesebb atrocitás is történik, az nem azért van, mert megnőtt a közbiztonság, hanem mert a magyar fiatalok – ha csak tehetik - hétvégenként elkerülik a frekventált helyeket (pl. a szabadkai korzót, vagy Temerin szűkebb központját), vagyis kiszorulnak a perifériára, illetve testi épségük megőrzése érdekében, egyszerűen otthon maradnak. Nem kétséges: a délvidéki magyar fiatalok egyfajta terror alatt élnek.

Már intézményünk megalakulásakor leszögeztük, hogy a toleráns társadalom kialakítása idő - és áldozatigényes munka, viszont az erőszakot hatékony rendőrségi intézkedéssel, példás bírósági büntetésekkel, rövidtávon is mérsékelni lehetne.

Sajnos ennek éppen az ellenkezője történik. Vegyük csak példaként a szabadkai „késeléses” esetet: a támadó életveszélyes sérülést okozott, ennek ellenére rövid előzetes fogvatartás után szabadlábra helyezték. (Gyanítjuk, hogy – mint számtalanszor eddig – a legújabb magyarverés elkövetőit sem keríti kézre a rendőrség, vagy ha mégis, akkor legfeljebb szabálysértési eljárást indítanak ellenük.)

Nincs elfogadható magyarázat arra vonatkozóan, hogy az ilyen esetekben miért marad el politikai érdekvédelmünk határozott reakciója (hogy a herélt cselekvőképességű magyar külügyről már ne is beszéljünk)? Nem vitatjuk el a belgrádi, budapesti és brüsszeli diplomáciai találkozók szükségességét, viszont az elvtelen kompromisszumoknak nincs helye a délvidéki magyarság érdekvédelmében - az enervált hozzáállás kizárólag a magyargyűlölők malmára hajtja a vizet, akik továbbra is szabadon garázdálkodhatnak.

A tisztánlátás érdekében, felszólítjuk a délvidéki magyar pártokat, illetve azok képviselőit, hogy mielőtt Belgrádban, Budapesten vagy Brüsszelben tárgyalnak, tájékozódjanak a valós helyzetről, és annak függvényében képviseljék választóikat. (Semmire sem fogunk menni a garantált parlamenti helyekkel, ha a már meglevő pozíciók betöltésekor sem a tisztesség és a délvidéki magyarság valós érdekképviselete élvez elsőbbséget.)

Javasoljuk, hogy a délvidéki magyar pártok vezetői kezdeményezzenek megbeszéléseket a belügyminiszterrel, illetve a helyi rendőrparancsnokokkal, szorgalmazzák a multietnikus rendőrség létrehozását, továbbá, hogy az illetékes szervek dolgozzanak ki egy cselekvési programot a közbiztonság mielőbbi megteremtése érdekében.

(Szenttamás, 2008. november 1. Az Emberi Jogi Központ nevében Kiss Rudolf)

Szombat este egy 25-30 évesekből álló soviniszta csoport Óbecse utcáin megtámadt magyar fiatalokat. Öt - főleg tizenéves - magyart az óbecsei egészségházba szállítottak. Az egyik tizenhat éves áldozat elmondása szerint azért támadtak rájuk, mert magyarul beszéltek.

Nem sokkal később a szemtanúk elmondása szerint ugyanez a csoport könnygázzal támadt a magyar fiatalok gyülekező helyeként ismert People's Disco-ra.

Meglepő módon ezúttal a rendőrség elfogta a támadókat, már csak a példás büntetésre várunk. Amint újabb információkkal szolgálunk az esetről, beszámolunk olvasóinknak.

(Szent Korona Rádió)

Felhívom a nyilvánosság figyelmét, hogy a politikai és polgári jogok (vélemény-nyilvánítási szabadság, gyülekezési szabadság) 2002, de főként 2006 ősze óta folyó lábbal tiprása egy eszközcselekmény a végső cél, Magyarország kiszolgáltatott, nyomorúságos gyarmattá tételéhez. Éppen ezért minden felelősen gondolkodó állampolgár (párthovatartozástól függetlenül), minden politikus és a média kötelessége, hogy végre ne a diktatúra, hanem egy demokrácia szemléletmódjával közelítsen az emberi jogok gyakorlásának kérdéseihez. Jogászként és európai parlamenti képviselőjelöltként elemi erkölcsi, emberi és szakmai kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a közéleti személyiségek, a politikusok, a sajtó és minden tisztességes szándékú ember figyelmét a diktatúra, az emberi jogok sárba taposása és Magyarország további gyarmatosítása elleni sokkal határozottabb fellépés szükségességére. A következőket tartom szükségesnek áttekinteni:

1. Kivizsgálták-e a 2006 őszén a jogszabályok legdurvább megsértésével eljáró, az ötvenes évek módszereivel dolgozó bírók felelősségét?
2. 2006. őszének rövid kronológiája, a „randalírozó csőcselék” illetve „zavargások” retorika veszélyei, összefüggések a mai helyzettel.
3. Vélemény-nyilvánítási szabadság és gyülekezési jog nélkül nem lehet változást elérni. A tiltakozók, tüntetők démonizálása, kriminalizálása és megfélemlítése közvetlenül a vélemény-nyilvánítás jogának elfojtását, közvetve a jelenlegi társadalmi-gazdasági-politikai helyzet fenntartását, így Magyarország gyarmati sorba taszítását szolgálja. Az emberi jogok jelentősége egy európai demokráciában – a szemléletváltás szükségessége, a közéleti szereplők és a média felelőssége.
4. Feljelentés lelkiismereti és vallásszabadság megsértése, valamint hivatali eljárásban elkövetett bántalmazás miatt a 20-án, szombaton történt rendőrterror miatt.
5. Meddig érvényesül még a megrögzött szemkilövetők értékrendje, mikor jön el az idő, amikor a nemzeti vagyont elrabló, Magyarországot tönkretevő MSZP-SZDSZ bűnözőknek kell rettegniük a börtöntől és nem a gyülekezési jogukat gyakorlóknak a vegyi fegyverektől?

1.
Ma két éve volt az ún. "rendszerváltozás" utáni igazságszolgáltatás legsötétebb, legszégyenteljesebb napja. 2006. szeptember 23-án indultak el azok a koncepciós büntetőeljárások, amelyekben részben a Kossuth téri tüntetésről hazafelé tartó ellenzékieket, részben véletlenszerűen „levadászott” járókelőket állítottak bíróság elé. A megvadult állatok módjára viselkedő rendőrök által földrevitt, összevert embereket őrizetbe vették, a fogdán is folyamatosan – ÁVH-s módszerekkel – kínozták, majd három nap elteltével bíróság elé állították őket. Az érintett bírók – megszegve hivatásuk alapvető normáit és a vonatkozó jogszabályokat – tömegesen rendelték el a harminc napos előzetes letartóztatásokat. Egybehangzó beszámolók szerint a bírói meghallgatások 2-3 percig tartottak, bizonyítékokat nem lehetett előterjeszteni, a védelemhez való jog nem érvényesült. Az elrendelt közel 200 előzetes letartóztatás másodfokon az ügyek kilencven százalékában jogsértőnek bizonyult, de a bebörtönzöttek így is átlagosan két-két hetet töltöttek börtönben, embertelen testi és lelki szenvedések között.

Kérem a sajtó képviselőit, hogy szíveskedjenek feltárni és a nyilvánosság számára ismertetni, megtörtént-e az érintett, a koncepciós eljárásokat elindító, ártatlan emberek tömegét bebörtönző bírók felelősségrevonása? Indított-e kivizsgálást a bíróság vezetése illetve az Országos Igazságszolgáltatási Tanács? Milyen eredménnyel, mit állapítottak meg? Hány bíróval szemben indult büntetőeljárás, hány egyéb formájú szankció került alkalmazásra? Van-e olyan az ártatlan embereket tömegesen börtönbe vető, a jogszabályokat semmibe vevő bírák között, aki jelenleg is bíróként dolgozik? Hol olvasható, elérhető-e például interneten a kivizsgálási eljárás eredménye? Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak fontosságát, hogy a bírói függetlenség Magyarország jelenlegi vészkorszakában megmaradjon, s a bírák ne legyenek utasíthatóak, aljas hatalmi céloknak alárendelhetők. Ennek alapfeltétele, hogy a törvényeket durván megsértő, az emberi jogok védelme helyett azokat semmibe vevő bírók felelősségrevonása ne maradjon el.

2.
A ma két esztendeje börtönbe vetett, koncepciós eljárás alá vont embereket a hatalom és az azt kiszolgáló média és „liberális értelmiség” „randalírozó csőcseléknek” nevezte. A kormánypártok és az őket szolgáló „értelmiség” és sajtó képviselői élenjártak e kifejezések alkalmazásában és a bebörtönzöttek, meggyalázottak bűnözőkkénti kezelésében. Ezeket az embereket, a gátlástalanul, hazug módon „csőcselékezőket” súlyos személyes felelősség terheli azért, hogy Magyarország EU-tagállam létére diktatúraként működik az emberi jogok tekintetében. Különösen nagy ezeknek az embereknek a bűne abban, hogy egy poszt-kommunista országban olyan szellemet teremtettek, amelyben az emberi jogok gyakorlása, így a hazug kormánnyal, az elnyomással, az ország kirablásával szembeni tüntetés nem természetes igényként és erkölcsi szükségszerűségként, hanem veszedelmes dologként került és kerül beállításra.

Sajnálatos módon 2006 szeptemberében az ellenzék sem lépett fel kellő határozottsággal a durva jogsértések leleplezése, a bebörtönzöttek kiszabadítása, a felelősségek tisztázása érdekében. Meggyőződésem szerint azoknak a közéleti személyiségeknek és sajtómunkásoknak, akik tudtak arról, hogy Magyarországon a sztálinista terror újraéledése valósult meg, s politikai foglyok tömegét kínozták a budapesti cellákban, sokkal határozottabban kellett volna fellépniük a terror leállítása, a foglyok kiszabadítása érdekében. Szükség lett volna a magyar és a nemzetközi közvélemény, az Európai Unió, az ENSZ, a világsajtó, az ittlévő nagykövetek azonnali tájékoztatására, s végső soron polgári engedetlenség, ellenállás megszervezésére. Drámai belegondolni, hogy ha ez megtörtént volna, nem került volna sor a 2006. október 23-i tragédiára, amelynek során egyebek mellett 14 ember szenvedett szemsérülést a fejre célzott gumilövedékektől, amikor a legnagyobb ellenzéki párt békés emlékező gyűlését brutális rendőrterrorral, könnygázzal, gumilövedékkel, lovasrendőri rohammal szakították félbe.

Szintén drámai belegondolni, hogy a „randalírozó csőcselék retorika” olyan mértékben eltorzította az emberek gondolkodását, hogy a Fidesz-gyűlés során a Deák tér irányából érkező segélykérésekre, melyek szerint „lövik az embereket” nem reagáltunk, biztosra véve, hogy ez csak „provokáció” lehet. Mindez jelzi, hogy mennyire vigyázni kell a közbeszédben a „randalírozó csőcselék”, „zavargások” és hasonló kifejezésekkel éppúgy, mint a „provokációra” történő állandó utalásokkal. Soha nem felejthetjük el, hogy 2006. október 23-án egyebek mellett a teljesen békés polgári közönség vált a hatalom szemében „randalírozó csőcselékké”. Saját bőrünkön tapasztalatuk meg, hogy ha a hatalmat és szócsöveit, a diktatúrát szolgáló médiát nem kötik fékek, akkor a célszemélyek változása folytán bárki, bármikor áldozatává válhat a mindenre elszánt szemkilövető pártoknak. Tényként kell leszögezni: a 2006. szeptember 19-21. közötti időszak főpróbája volt 2006. október 23-nak.

Azok, akik tudtak arról, hogy szinte kizárólag ártatlan emberekből álló tömeg szenved a budapesti börtönökben politikai fogolyként, és nem léptek fel kellő hatékonysággal az emberi jogok, a jogállamiság helyreállítása érdekében, felelősséggel tartoznak mulasztásukért és a 2006. október 23-án elszenvedett sérülésekért, megaláztatásokért. Én magam bedőltem a diktatúrának és a diktatúra médiájának. Elhittem, hogy 2006. szeptemberében valóban a „randalírozó csőcselék” tagjait zárták börtönbe, a „csendes többség védelme” és garázda cselekményeik megbüntetése érdekében. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy jogász létemre bedőltem Gusztos, Demszky és embertelen bandájuk hazudozásainak, és nem tettem semmit az emberi jogaikban és a szó szoros értelmében is megtaposott emberek védelme, valamint az október 23-i dráma megelőzése érdekében.

Itt jegyzem meg: Gusztos Péter az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottságának tagjaként részt vett a Bizottság – az egyik budapesti börtönbe – kihelyezett ülésén, amelynek célja az önkényes letartóztatások kivizsgálása lett volna. Gusztos – a jegyzőkönyvekből is megismerhető módon – pimasz, magyargyűlölő stílusában mindent megtett annak érdekében, hogy a kínzások, a jogsértések zavartalanul tovább folytatódhassanak és az általa – és szemkilövető törpepártja által – képviselt szűk gazdasági és hatalmi elit népnyúzó, gyarmatosító politikája zavartalanul folytatódhasson. Napnál világosabbnak kell lenni mindannyiunk számára, hogy az ellenzékhez tartozók – legyenek bár „fideszesek” vagy „radikálisok” – összeveretése, bebörtönzése, megkínzása, koncepciós eljárás alá vonása azt a célt szolgálja, hogy a megfélemlített emberek bénultan és némán tűrjék az ország kirablását, a nemzeti vagyon széthordását, a magyar föld, a magyar víz külföldi kézre adását. Gusztos Péter megnyilvánulásai a 2006. őszi események során olyanok voltak, hogy az ÁVH tisztjei igen elégedettek lettek volna vele. Rendkívül szomorú, hogy egy ilyen ember továbbra is országgyűlési képviselő lehet, fegyelmezheti és terrorizálhatja azokat, akik nem az általa képviselt szűk gazdasági és hatalmi elitet szolgálják, azokat, akik fellázadnak a magyar nép elnyomásával szemben – így tegnapi gyűlöletbeszédében például engem.

3.
Magyarország válaszút előtt áll. Amennyiben a jelenlegi úton haladunk tovább, menthetetlenül egy harmadik világbeli, kiszolgáltatott, megnyomorodott gyarmat sorsára jutunk. Iparunk, kereskedelmünk, szolgáltatásaink után a magyar termőföld, a magyar víz is külföldi kézre kerülhet. Az új EU-s mezőgazdasági támogatási rendszer (SPS rendszer) bevezetésével a kisebb földtulajdonosok lehetetlen helyzetbe kerülnek. A magyar kis- és középvállalkozások sorra mennek tönkre, mert nem bírják a versenyt az agyontámogatott külföldiekkel/multikkal, s mert a hatóságok bűnözőknek kezelik a magyar vállalkozókat. (Szemben azokkal, akik tényleg bűnözők, s akik viszont szabadon garázdálkodhatnak).

A magyar munkavállalók sokasága dolgozik szinte teljes munkajogi jogfosztottságban külföldi „gazdáinál”, például a multi kereskedelmi láncoknál. A közpénzeket, ideértve az EU-s pályázati pénzeket is, a szűk hatalmi/gazdasági elit „lenyúlja”, korrupcióval, pántlikázott pénzekkel és minden lehetséges eszközzel oda próbálnak hatni, hogy a nagy összegek saját magukat és baráti körüket gazdagítsák, ne Magyarországot. A vidék Magyarországa folyamatos rettegésben él a terménylopásoktól, színesfémtolvajoktól, erőszakos bűnözőktől, akikkel szemben a rendőrség nem lép fel, nem védi meg a polgárokat. A rendőri erők ehelyett mérgező gázokkal lődöznek a magyar emberek közé. A saját hazánkban.

E rövid kis körkép jelzi: ha nem akarunk végérvényesen gyarmattá válni, a magyar embereknek sokkal erőteljesebb ellenállást kell mutatniuk a fennálló hatalommal szemben. Ehhez nélkülözhetetlen az emberi jogok gyakorlása. Az Alkotmánnyal egyezően az államnak védenie és biztosítania kell a gyülekezési jog, a véleménynyilvánítási szabadság és a kapcsolódó jogok gyakorlását.

Biztosítani kell az Alkotmány és az irányadó nemzetközi egyezmények által adott kereteket ahhoz, hogy a magyar nép visszakapja önrendelkezési jogát, és képesek legyünk beleszólni saját sorsunk alakulásába. Véget kell vetni annak, hogy egy szűk gazdasági és hatalmi elit totális diktatúrát épít ki a hazánkban. Nem tartható tovább, hogy diktátoraink minket hibáztatnak azért, mert lovasrendőri rohamot vezényelnek közénk, szemen lőnek bennünket, illetve mérgező gázokkal támadnak ellenünk – a saját hazánkban. Ezeknek a mindenre elszánt, aljas diktátoroknak nem bársonyszékekben és hatalomban, hanem börtönben lenne a helyük!

Mindenki számára világossá kell tenni: az irányadó emberi jogi normák, jogszabályok alapján, ha egy tüntető tömeg egy csoportja jogellenesen, erőszakosan is lép fel, attól nem minősíthető az egész tüntetés jogellenesnek, és nem oszlatható fel. Ennél a véleménynyilvánítási jog és a gyülekezési jog sokkal fontosabb, és sokkal erőteljesebb védelmet élvez. A bármely okból „randalírozó” kisebb csoport még nem teszi az egész tüntető tömeget „randalírozóvá”, ez a megközelítés a kollektív bűnösségnek a sztálini diktatúrára jellemző felfogása.

A közéleti személyiségek, a média felelőssége, hogy világossá tegyék: demokráciában nem bűn, hanem erény, ha valaki él polgári és politikai jogaival, ha utcára megy, ha tüntet, ha tiltakozik az elnyomás, az ország kifosztása, a korrupció, a végtelen hatalmi arrogancia ellen. Nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is, hogy fellépjünk az ellen, hogy Magyarország a XXI. század elején, az Európai Unió tagjaként véglegesen és visszavonhatatlanul diktatúrává és gyarmattá váljon. Be kell fejezni a tiltakozók, a Magyarországért felelősséget vállalók démonizálását, veszedelmes bűnözőkénti beállítását.

Ha ezer tüntető emberből húsz vagy harminc – bármely okból, akár azért, mert titkosszolgálati ügynök, akár másért – erőszakosan, jogellenesen viselkedik, akkor őket ki kell emelni, velük szemben el lehet járni, de a többi tüntető, tiltakozó számára az állam kötelessége továbbra is biztosítani a gyülekezés, a tiltakozás jogát. Ezek az emberek nem randalírozó csőcselék, hanem az országrombolás, a diktatúra, a gyarmatosítás ellen fellépő polgárok, akik Magyarországnak és Európának teljes jogú polgárai, nem pedig egy szűk elit szolgái, cselédei, akik szabadon terrorizálhatók, lőhetők, fenyegethetők a saját hazájukban. Ezúton kérem a sajtó felelősen gondolkodó munkatársait, az összes politikust és minden közéleti szereplőt, hogy fejezze be a „radikális” ellenzék folyamatos gyalázását, démonizálását és fenyegetését, s erőforrásait fordítsa az ország további kirablásának megakadályozására, az eddigi bűnök feltárására, az emberi jogok és a demokrácia kultúrájának kiépítésére. Ismétlem: a diktatúra és az elnyomás ellen minden tisztességes embernek nemcsak joga, de kötelessége is fellépni.

Véget kell vetni a folyamatos "fasisztázás", "antiszemitázás", "randalírozó csőcselékezés" szokásának, amelynek aljas szerepe van Magyarország életében: mintegy kikövezi azt az utat, amelyen egy vékony, gátlástalan réteg akadálytalanul végigsétálhat s kifoszthatja, gyarmattá teheti Magyarországot. Ebből elég volt!

4.
Szeptember 20-án este magam is megéltem a diktatúra újabb gaztettét, a mérgező, kirívó tüneteket okozó könnygázzal történő támadást. Mivel istentisztelet közben ért a rendőrök garázda támadása, lelkiismereti és vallásszabadság megsértésének bűntette miatt tettem feljelentést, valamint bántalmazás hivatalos eljárásban elnevezésű bűncselekmény miatt. Az utóbbi miatt azért, mert nemcsak a verés, hanem az egyébként minden eddiginél durvább vegyi fegyver bevetése is bántalmazásnak minősül. Kérem a sajtót, hogy kövesse az emiatt indult büntetőeljárást figyelemmel, és tegyen meg mindent annak érdekében is, hogy tisztázódjon: ki és milyen alapon, milyen minőségű vegyi fegyver bevetését rendelte el Magyarországon, az Európai Unió tagállamában, magyar emberekkel szemben.

5.
Itt az ideje rámutatni: a király meztelen. Magyarországon ma olyan emberek irányítják a közbeszédet, akiket súlyos, megbocsáthatatlan felelősség terhel Magyarország kirablásáért, megnyomorításáért, valamint az e célt szolgáló diktatúra kiépítéséért. Ezek az emberek kiabálnak, fenyegetőznek és újjáélesztik szellemi és politikai elődeik, az ötvenes évek magyar vezetőinek stílusát. Ezeknek az embereknek nincs helyük a hatalomban. Aki őket és az ő veszedelmes gondolataikat, az emberi jogokat egyre durvábban korlátozó, a nemzeti ellenállást egyre inkább büntető javaslataikat éljenzi, sőt akár hallgatólagosan támogatja, maga is erkölcsi felelősséget vállal azért, hogy Magyarország diktatúra és gyarmat lesz. Amennyiben nem vesszük vissza a hatalmat a szemkilövetőktől.

Budapest, 2008. szeptember 23.

Dr. Morvai Krisztina jogász
a Jobbik EP-képviselőjelöltje

A pusztán állok. A messzeségben látszik egy torony, amely a csurogi szerb templom tornya. Mellette volt egykoron a magyar templom tornya is, de azt a szerb lakosság feleslegesnek találta. Körülöttem giz-gaz mindenfelé. Szemeimből könny fakad, akarva-akaratlanul. Felnézek az égre, és látom, ahogy a napfény áttöri a felhőket, közben a szél egyre erősebben kezd fújni. Ők azok, ők szólnak hozzám. Ők... Dédanyám, dédapám. Nem tudok róluk semmit, csak annyit, hogy ártatlanul haltak meg, azért, mert magyarok voltak.

Feleszmélek, s azt veszem észre, hogy egy idős bácsi a most kitett keresztre támaszkodva megköszöni a jelenlétet az egybegyűlteknek, köztük nekem is, aki egy kicsit hátrébb állva néztem végig a megemlékezést. „Mi jövőre is itt leszünk, ahogy eddig is tettük, és újra emléket állítunk” – mondta Sanyi bácsi. Történt mindez 2004 őszén. Azóta minden évben kilátogatunk a csurogi cigánytelep melletti pusztaságra, és minden évben új emléket állítunk felmenőinknek. A környék minden falujából érkeznek idős túlélők, akik akkoriban igencsak fiatalkorukat élhették. Mindannyian átélték ugyanazt: gyermekként nézték végig amint szüleiket, nagyszüleiket halálra kínozzák. Vannak, akik erős lélekkel emlékeznek vissza, vannak, akiknek szívük hasad szét a fájdalomtól, és együtt könnyeznek. Itt, ebben a pusztaságban, mert máshol nem lehet... Nincs méltó emlékhely őseinknek.

Ifjabb Légvári Sándor 1939-ben született, Földváron. Ott élte át azok a szörnyű napokat, amelyek mély nyomot hagytak benne. Emlékei homályosak, hisz ’44-ben 5 éves volt.

„Ide ki volt dobálva az udvar közepére a rendkívül sok cucc. Cucc alatt azt értem, hogy a stafír, a Horthy Miklós... Hát melyik magyar házba nem volt a Horthy Miklós, ugye a kormányzóúrnak a fényképe... És a fogammal csupáltam szét, ők hajtottak rá.”

Légvári úr elmondta, hogy a szerbek ami felesleget találtak a magyar családoknál, mindent elvittek. Ez volt az októberi vásár. Megemlítette, hogy ’44 októberében igencsak megszaporodtak a partizánok. Partizán lett minden szerb munkakerülő tyúktolvajból , aki nem szerette a magyarokat. Mindenki bosszút akart állni rajtunk.

„...elvitték a sót, öregapám nagykabátját, azt is elvittek, mert hogy ugye szükségük volt rá, rádiót, bicikliket, stb...ez volt az a vérbosszú, ez kellett. Azért említem meg, mert ez nagyon karakterisztikus, a S.S. részegen mesélte a kocsmában, hogy „Ubili smo ženu“ (megöltünk egy asszonyt), és a gyerek még ugrált a hasában. Ez itt Földváron történt.”

Ugyanúgy, mint ahogy az a ’44-es szörnyűségek után következett, Trianon után is keserves volt a délvidéki magyarok sorsa. Volt, aki fellépett ez ellen, volt, aki meghúzódott, és alárendelte magát a szerbeknek.

„...ha egy szerb azt mondta, hogy te szidtad a szerb királyt, akkor te bizonyítsd be, hogy az nem úgy volt. Még egy sort vert rajta a szerb csendőrség. Így zajlott a régi Jugoszlávia alatti élet. Úgyhogy akkor amikor bejöttek a magyarok, nem kell rajta csodálkozni” – és mély levegőt véve, mint aki a mélyből felért a víz felé, és végre levegőhöz jutott, folytatta- „hogy azt mindenki lelkesedéssel fogadta. Itt elsősorban nem volt szabad magyarnak lenned, másodsorban emberhez méltóan nem volt szabad élned.”

„Tulajdonképpen kevés élő emlékem van arról, amikor a magyarok bejöttek. A legsziporkázóbb, a legmélyebben belém vésődött az, hogy valamelyik honvéd - lehet hogy őneki is volt odahaza egy ilyen csöppnyi gyereke, hát én akkor 2 esztendős voltam - felültetett az ágyúcsőre. Nem valami nagy ágyú lehetett az, azt hiszem valamilyen gyalogsági ágyú, de ültem az ágyúcsövön és a többi gyerekhez képest, akire lefelé néztem, nekem saját élményem volt, hogy a magyar ágyúcsövön ültem. Az nem saját élményem, viszont mesélték... Az a szaladás, az a lihegés, hogy na végre, mi újból magyarok lettünk”

’41-től ’44-ig a magyar csendőrség uralkodott a Délvidéken. A kakastollasok hihetetlen rendet tartottak a városokban. Legyen az akár magyar, akár szerb, a lopást, csalást, rendbontást veréssel bűntették.

„...azok szakemberek voltak, tudták mit akarnak, tudták hogy kell embert nevelni. Dalolt végig azt utcán az egyszeri magyar, 10 óra után. Zajtilalom volt. Hopp, megjelent előtte a csendőr: - „Jó estét, de jó kedve van! Tudja maga, hogy elmúlt 10 óra? Tudja mit, én magát nem büntetem mert annak a gyerekek innák meg a levét.” Nem lenne kenyér, nem lenne cipő, semmi se lenne... Sutty erről, sutty arról. „Ez még csak bevezető, ha még egyszer meglátom ilyenkor hangoskodni, úgy megverem, hogy...”, és akkor nem kellett bíróság, pereskedés. Azt mondják, hogy magyar idő alatt nem volt aki végig merte volna 10 óra után dalolni az utcát.”

„’44 októberében elkezdte 2-3 katyusa lőni a falut. Abban az időkben még itt volt két német tigris. Az egyik itt állt a sarkon. Édesanyám fogadta is a német katonákat egy ebédre. Szerda, vagy péntek lehetett, tésztanap, hiszen aznap mákos tészta volt az ebéd. A németek csak úgy fintorogtak, nem akarták enni a mákos tésztát, azt hitték valami bajuk lesz. Anyám csak mutatta, hogy egyenek, mi is eszünk. Az egyik német katona ekkor azt mondta, hogy mi csak együnk nyugodtan. Ha azt halljuk - és ekkor egy mély süvítő hangutánzat következett-, akkor együnk nyugodtan tovább, ha azt, hogy - majd egy magas hang -, akkor pedig mindenki bújjon le.”

„A közeli tanyára mentünk ki menedéket keresni. A szalmában húzódtunk meg, de nem bírtuk ott sokáig, vissza kellett mennünk. Pánik volt akkor már a faluban. Mindenfelé kráterek, szállt a por. A szomszédok felpakoltak, ők mentek ki helyettünk a tanyára. Felpakoltak mindent, de kint a tanyán jutott eszükbe, hogy a 4 éves kisgyereküket otthon hagyták. Képzelheted, hogy milyen pánik lehetett, ha a gyereket otthon felejtik. A ház mellé csapódott egy rakéta, és erre ijedtékben a kis szomszéd kirohant és szaladgálni kezdett ríva, sírva. Édesanyám ezt meglátta, kirohant, a kráterbe rántotta, és testével elfedte, hogy a felettünk repülő rakéták repeszei ne sértsék meg...”

1944. október 23. Tito engedélyével a Szerb partizánok elkezdik bosszúhadjáratukat. A bosszúhadjárat oka? Megbosszulni a II. világháború alatt a magyar honvédség által kivégzett partizánok halálát? Csurogon 3000, Péterrévén 600, Óbecsén 500, Újvidéken 10000, Zomborban 5600, Szenttamáson 2000, Szabadkán 7000, Zsablyán 2000 ártatlan magyar vesztette életét. És ezek még csak a több élettel fizető faluk, városok sora, összesen 34491 emberéletről számol be Cseres Tibor, Vérbosszú Bácskában című könyve. Ez a szám a bizonyítható halottak száma. „Ha a megvizsgálatlan, megkérdezetlen, kérdőjelekkel bizonytalanná tett negyven község valószínű kivégzett ezreit hozzáadjuk halállistánkhoz, számuk bizonyára meghaladja a negyvenezret.”

„Igenis volt egy pánikszerű függőség attól, hogy mi lesz velünk, mi vár ránk. Bizonyos tapasztalatunk a szerb uralommal kapcsolatban volt a régi Jugoszláv időkből. Tudtuk, hogy különösebb kegyelmet, elnézést nem várhatunk. Mindenki aki valamennyire is részese volt akár tettlegességnek, akár atrocitásnak, az elmenekült, az tudta hogy mi vár rá, itt kegyelmet nem várhatott. Édesapámnak dobszóra be kellett rukkolni. Eljutottak Pápáig, majd hazaszöktek az oroszok elől. Persze nem mert a házhoz jönni, hanem a futurásnál az összeharácsolt búzászsákok között húzta meg magát. Éjszaka hazaszökött... Mikor először megzörgette az ablakot, édesanyám azt mondta: „Szent Isten, Sándor, mit keresel te itthon? Tudod te hogy mi vár rád?” Erre ő magabiztosan felelt: „Nem lesz semmi, majd a szerb munkatársak megvédenek! Nem bántottam senkit, hát engem miért bántanának?” Azok megvédenek... Hát nem védték meg, meg nem keresték azt hogy bűnös, nem, az nem lényeges - magyar! Azt nézték! És a futurás, hogy mentse saját bőrét, elárulta a partizánoknak, hogy ekkor, meg ekkor este megy az édesapám haza és elbírjátok fogni. Elfogták.”

A települések többségében elszabadult a terror. Újvidéken a szerbeket felszabadító partizánosztag tagjai egy üveg pálinkáért hajlandóak voltak felkeresni a házigazda magyar ellenségét és otthonában szó nélkül agyonlőni. A nőket és lányokat megerőszakolták. A magyar férfiakat összegyűjtötték, naponta 300 nevet olvastak fel, akikkel eltűntek az éjszakában. Ezután gépfegyverek kattogása hallatszódott, majd a tehergépkocsik zúgása. Volt a férfiak között egy 14 éves levente is, veszélyes fasisztának titulálva. A férfiak nagy részét agyonlőtték, kisebb hányadát munkára fogták, de útközben sokat közülük is megöltek. Köztük volt két ferences szerzetes is: páter Körösztös Krizosztom, és Kovács Kristóf. A két atyát az erőltetett menetben agyonverték, majd agyonlőtték. A túlélő Mihály atya naplót írt a történtekről, amit Cseres Tibor könyvében megtalálunk.

„Másnap, én édesanyám szava után mondom, tudták hogy valami baj történt, mert a Sándor az éjszaka nem érkezett meg. Nem jött, baj van. Egyszercsak dübörögtek. Megérkeztek a felszabadítók, 16-17 éves kis partizánok, mindegyiknek puska a kezébe, leverték édesanyámat is. Az éjszaka már bent aludt a börtönbe... Börtön... Egy istállót kineveztek börtönnek, bezsúfoltak oda egy 30-40 nőt, csupa ilyen hadiözvegy jelölteket. Egyszer bekiabál az őr: „Kubo! Akarod látni a férjed?” Persze, hogy akarta. Szintén saját szava után mesélem neked... Hatan ültek egy parasztkocsin, derékba mindegyiknek össze volt kötözve hátrafelé a keze. Ott ült apám közel a sarogjához, és azt mondta édesanyám, hogy a fejéről a bőr ide volt a homlokára gyűrve. Úgy összeverték hogy leszakadt a fejéről a bőr. Azt mondta: „Anyukám, mit akarsz te itt?”

Az apátplébános sírja: Testét nem találják...Óbecsén mindenki az apátplébános kegyetlen megkínzására és elpusztítására emlékszik leginkább. E városban az emberpusztítás helye a Centrál kávéház volt. „Petrányi Ferenc apátplébánost október 9-én vitték el a plébániáról, mégpedig két fiatal partizánlány...” A plébánost útközben is ütlegelték, szerbellenes vallomást próbáltak kicsikarni belőle.

Levetkőztetve deszkára kötötték, és szöges bakanccsal ugráltak rá. Október 14-én kidobták az ablakon át, hogy öngyilkosságnak látsszon halála.

A szerb brutalitás Csurogon tetőzött. A bosszúállók különbséget tettek magyar és magyar között: Akinek nem volt kommunista-, vagy szerbellenes felszólalása, vagy tevékenysége, azt csak megölték, akinek pedig volt, azt halálra kínozták. Kétezer magyart végeztek ki otthonukban, majd vitték el a dögtemetőbe őket, a többi, körülbelül 1000 magyart elszállították a járeki lágerbe.

„Aztán tudod voltak okosok, főleg a fajtánkba. „Ne félj fiam, én tudom hogy apád megszökött, leugrott a kocsiról”. Hamis reményeket ébresztettek bennem. És örökké vártam. Tudod akkor már kezdtek hazaszivárogni az orosz hadifogságból a magyarok, akik 4 évet töltöttek ott. Aztán már akik 10 évet töltöttek ott, azok már az ’50-es évek elején. Mikor ezek jöttek haza, én mindig lestem. Örökké lestem, hogy hátha egyszer hazaér apám. Mikor az öreg B.I. megszabadult, akit ólombányába vittek kényszermunkára. Tüdőrákos volt. Lehettem akkor már 16-17 éves. Egy este azt mondja édesanyám: „Gyere fiam, megyünk!” Elmentünk B.I. bácsihoz, feküdt az agyán, már a halálán volt. „I. bácsi, azért vezettem ide ezt a gyereket, hogy mondja meg neki, várhassa még az apját?” Azt mondja: „Sanyikám, ne várd apádat. Mellettem volt mikor agyonverték, aztán leöntötték petróleummal a többiekkel együtt és úgy égették el. Ne várd haza, NINCS! Nem igaz, hogy két nap beletelt, az I. bácsi meghalt. Tudod ezek megrázó élmények, mert egy kis kápolna omlott össze bennem. Mertem hinni benne. Mertem, AKARTAM!”

1944. utolsó négy hónapjában negyvenezer magyar ártatlan halt meg kínok és kesergések közepette. Aki az 1941-es magyar bevonulásnál bármit is tett, akár koszorút tartott, akár szalagot dobott, akár csak ott állt és éljenezte Horthy seregét, mind meghalt. Nőt és férfit, öreget és csecsemőt, fiút és lányt egyformán lőttek agyon és kínoztak meg. Az Délvidék visszafoglalását követő években jugoszláv adatok szerint 4629 szerb hátrahagyott partizán vesztette életét. Vajon ezért állt bosszút a szerbség, vagy mert volt és van itt egy nemzet, amely többet tett és tesz mindmáig?

„Egy alkalommal, ezt muszáj, hogy elmondjam. Egy alkalommal egy italozás közben Újvidéken, a sógoroméknál, annak a bátyja rádöbbent, hogy „Pa ti nas ne voliš” (Te minket nem szeretsz). Jócskán ital alatt, elgondolkoztam rajta, mondom neki: „Hát tudod mit Rado? Találj egyetlen egy elfogadható okot, amiért kellene hogy szeresselek benneteket! Csak egyet! Miért? Agyonvertétek apámat, tiportatok, tapostatok, raboltatok bennünket...még szeresselek is? Na nehogymá', mi vagyok én? Hülye? Vagy egy kutya?” Én nem gyűlölöm őket, de azt se mondtam, hogy szeretem. A gyűlölet az méreg.”

„Hogy mi lenne a méltó büntetésük? Elárulom neked. Én fatalista beállítottságú vagyok. Bár állítom, hogy magát a vallást gyakorlatilag annyira nem űzöm, de az isteni igazságban, abban nagyon hiszek! A Lala egy partizán volt, egy közönséges naplopó, csavargó, munkakerülő, az úgy égett el, hogy kitört a bután-sportgetjáról a vezetéken a gumicső, ő meg gyújtott be, és elborította a láng, és kiszaladt az udvar közepére és ott halt meg. Megyek tovább. Az Ádám, akiért apám garantált, Zsablyáról hozta át apám, a testvérével, a Székóval együtt... Igaz hogy a Székónak a kis kosarában volt egy pisztoly meg két kézigránát, utólag derült ki, ő dicsekedett vele... Az Ádámnak a lányát, most láttam vasárnap. Voltunk lakodalomba, és be volt kötve a feje. Emlékszel, hogy meséltem, hogy édesanyám látta utoljára apámat, hogy a fejéről a bőr... Az elevárot ami hordja fel a kukoricát, elkapta a lány haját és mire le sikerült állítani, az lecsupálta az egész fejéről a hajat. Te... Nem látsz te ebben Isten kezét? Ilyen formában ez volna a méltó büntetés. Az Isten nem fizet minden szombaton, de még senkinek nem maradt adósa!"

Minden nap könnyeket ejtek, mikor arra gondolok, mit élhettek át ezek az emberek, és mit élhetnek át azok, akik ezt látták, és hozzátartozói a meghurcoltaknak és megölteknek. A fiú, aki a Himnuszt énekelte a Tisza parton tarkóra tett kézzel, a plébános, aki megcsonkítva vánszorgott ki a 11 órási mise után a fűzfához, és elmondta utolsó imáját, és a kis menyecske, aki odaszaladt elhurcolt férjéhez, és odaadta neki az utolsó vacsorát... Mind ártatlanok voltak, s a következő pillanatban mind halottak.

Az ő emlékük él tovább bennünk, és nekik állítunk keresztet minden évben, és az ő keresztjüket döntik le, hogy még holtukban is gyalázzák őket. Magyar templomok dőltek le, temetőkből szeméttelep lett, emlékműveik helyén szerb rontás áll. Ezek ellen nem tesz senki semmit, pedig itt, Európa közepén, kulturált és civilizált világban élünk. Hiába kéri a magyarság, hogy legyen egy hely, ahol megemlékezhetünk halottjainkról, és ahol emléket állíthatunk nekik anélkül, hogy azt később ledöntenék, nem hallgat meg minket senki.

Nagyon nehéz ’44ről a hozzátartozókat és túlélőket kérdezni, hisz ez egy olyan lelki porba tiprás volt, amire visszaemlékezni még fájdalmasabb. Sokuk a megemlékezésre sem jön el, hisz nagyon mély sebeket nyitna fel bennük, amit nehezen viselnének. Amit értük meg tudunk tenni, az annyi, hogy tovább harcolunk, megmaradunk magyarnak itt, ezeken a területeken, amik mindig is a mieink voltak, bármi áron, bármily kesergések között!

Csurogról hazafelé jövet mindig jobbra nézek, hisz arrafelé van a puszta, és mindig megáll a szemem a kereszten, ha megtalálom. Újra felnézek a felhőkre, és látom, ahogy a napsugarak áttörik őket és elérik a földet. Édesapám a mellettem ülő nagymamámnak felteszi a kérdést: - „Mama, látja a tornyot?” – és mutat a szerb templom tornya felé. - „Igen fiam, látom mind a kettőt.”

(Szent Korona Rádió - Arnold)

Akkor a vizsgálóbíró a kerületi ügyész vádolási írásbeli aktusa és indítványa nélkül döntött az előzetes letartóztatás mellett, hiszen alapos volt a gyanú, hogy ő követte el a bűncselekményt társával, Luka Tubićtyal együtt, aki ellen nemzeti, faji és vallási türelmetlenség gyanúja miatt tettek feljelentést.

Slobodan Đorđević szabadlábra helyezéséről a Szerbiai Legfelsőbb Bíróság döntött július 7-én. A fiú kicsivel több mint két hónapot töltött előzetesben.

Mint azt Brdar Valentina, a szabadkai kerületi ügyészhelyettes elmondta, szerdán kapták kézhez a vizsgálati okmányokat, és jelenleg folyamatban van a vádirat kidolgozása.

Kérdésünkre, hogy más, hasonló súlyú és komolyságú bűncselekmények esetében előfordulhat-e, hogy szabadlábra helyezik a vádlottat, Brdar Valentina a következőket válaszolta:

– A Kerületi Ügyészség több alkalommal felhívta a figyelmet a bűncselekmény súlyosságára, és arra, hogy amennyiben a vádlottat szabadon engedik, fennforog a szökés veszélye is. Azonban erről a Szerbiai Legfelsőbb Bíróság döntött, amely helyt adott a védelem panaszának, így július 7-ei döntéssel szabadlábra helyezték a vádlottat – mondta Brdar.

A vádirat kidolgozása nem vesz túl sok időt igénybe, mint azt az ügyészhelyettesnő elmondta, néhány napon belül döntés születhet.

Az a néhány nap azonban pontosan elegendő ahhoz, hogy a fiatalembert külföldre menekítsék anélkül, hogy bárki is észrevenné illetve közbelépne. Azonban túl nagy port nem kavarhat a szökése sem, ahogyan a bűncselekmény elkövetéséből sem, a fiú előző randalírozásaiból, a városban egyre csak terjedő szóbeszéd szerinti szexuális zaklatásaiból, erőszakolásából sem lett nagy botrány.

Április végén, az eset után a vádlott édesapja, Vojin Đorđević, újabb kori gazdag vállalkozó, közleményben fejezte ki sajnálatát az incidens kapcsán. Akkori közleményében kiemelte, hogy szülőként, aki teljes mértékben a gyermekeinek szenteli életét, nagyon nehéz elfogadnia, hogy fia részt vett egy ilyen sajnálatos esetben, amely ellentétes a neveltetésével, és nem tükrözi az élethez való pozitív hozzáállását.

Azonban szülőként minden bizonnyal az ember mindent megtesz gyermeke védelmében. Akár meg is szökteti az országból, ha szükséges.

Akkor – miután a tartományi és községi ombudsman is meglátogatta a sértettet a kórházban – azt a következtetést vonták le, hogy az eset extrém megnyilvánulása a nemzeti türelmetlenségnek, amely egyben bizonyítja, hogy a hasonló, kevésbé komoly esetekre nem reagáltak eléggé határozottan.

Már a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján sajnos levonható a következtetés, hogy ebből az esetből sem tanultunk, és erre sem reagálunk elég határozottan. Itt már minősített gyilkossági kísérlet a vád, és csak remélni lehet, hogy a fiatalok közötti türelmetlenségre, problémáikra, érdektelenségükre nem akkor kezdünk komolyan odafigyelni, amikor a vád emberölés lesz.

Valószínűleg a gazdag apa keze sokáig elér, bizonyára az ő kicsit "ártatlan" fia nem fog nagy büntetésben részesülni. Szerbiában nem bűn az ilyen cselekmény. Fordított helyzetben természetesen a magyarokat a legnagyobb mértékben büntetik, a szabadlábra helyezésről szó sem lehet. Gondoljunk csak a Temerini "szerb verők" ügyére akik már négy éve bűnhődnek Szerbia börtöneiben.
Látszik a "magyar" külpolitika akaratlagos impotenciája is hiszen ők egyáltalán nem emelik fel a szavukat a szabadkai fiút leszúró elkövető ellen. Amíg a külpolitikánk ilyen lesz és ez a vezetésünk marad addig a Szerbek, a tótok, az oláhok azt csinálnak a magyar testvéreinkkel amit csak akarnak. A kormánynak nem érdeke hogy védje saját népét. Ne csodálkozzunk azonban amíg idegen vezetésünk igája alatt szenvedünk ez nem is lesz másképp.

(MagyarSzó nyomán Szent Korona Rádió)

Egy fiatal párba belekötött két fiatalember. Szóváltásba keveredtek, majd az egyik fiatalember kést rántott és hasba szúrta a pár férfi tagját. A sebesültet kórházba szállították és megműtötték. Túl van az életveszélyen. Pásztor megdicsérte a rendőrség gyors reagálását. Az egyik tettest már elfogták, a másik után nyomoznak. A késelő ellen vizsgálati fogságot rendeltek el súlyos testi sérülés okozása és gyilkossági kísérlet alapos gyanúja miatt. A VMSZ elnöke kiemelte, hogy állandó kapcsolatban áll a községi belügyi titkárság vezetőjével, akitől ígéretet kapott, hogy – amint a nyomozás, illetve a bűnügyi vizsgálat azt megengedi – azonnal részletes információkkal szolgál. Pásztor annyit mondott, hogy nagykorú, 19-20 éves fiatalokról van szó, valamint, hogy az áldozat és a tettesek különböző nemzetiségűek. A VMSZ elnöke kihangsúlyozta, hogy ezt az esetet nem óhajtja kampánycélokra felhasználni, de az incidens kapcsán szükségesnek tartotta, hogy rámutasson mennyire labilis a közbiztonsági helyzet Szabadkán. Mint mondta, különösen gondba ejtő, hogy a késelés a város központjában történt, számos tanú jelenlétében, akik semmit sem tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a konfliktust. Pásztor elvárja a rendőrségtől, az ügyészségtől és a bíróságtól, hogy teljes erőbevetéssel dolgozzon ezen az ügyön.

S. Z.
***

A Vajdaság Ma úgy értesült, hogy a fizikai leszámolás áldozata magyar nemzetiségű, a 19 éves K. Attila. A késelő pedig bizonyos Luka T. A másik támadó azonossága a rendőrség számára ugyancsak ismert. Nagy erőkkel keresik. A kézre kerített Luka T. ellen vizsgálati fogságot rendeltek el, s gyilkossági kísérlet alapos gyanújával bűnvádi feljelentést tesznek ellene. Rendőrségi közlés szerint a kötözködő majd támadó fiatalok ittasak voltak.

(vajdasagma.info)

Mint ismeretes, március 15-én egy magyar fiút azért vertek véresre, mert kokárdát mert viselni Kolozsváron. Akkor a Noua Dreapta (Új Jobboldal) nevű szervezet tagjai földre teperték a kezében magyar zászlót vivő fiút és összeverték.

A román soviniszták nemcsak büszkén élni nem hagyják az őshonos magyar laskosságot, de még szórakozni se. A legutóbbi Kárpátia koncert után megfenyegették a zenekar tagjait, hogy ha még egyszer Romániában fellépnek, bűnvádi feljelentést tesznek ellenük, mert „revizionista és irredenta dalaikkal feszültséget keltenek Erdélyben, és az alkotmányos rendet is veszélyeztetik”.

Ennek ellenére a Kárpátia újra megy Erdélybe/Partiumba, egészen pontosan május elsején Nagyváradon lép fel, majd harmadikán Kézdivásárhelyen. A két koncertet ezúttal is a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak egyesület szervezi.

Javasoljuk, hogy akár csonkahonból is induljanak azok, akik szimpatizálnak a zenekarral és mutassák meg, hogy az erdélyi/partiumi magyart nem lehet megfélemlíteni szülőhazájában!

A két koncert részletes ismertetője megtekinthető ITT és ITT.

(mediatica nyomán Szent Korona Rádió)

Eszerint a hatóságok őrizetbe vették a 17éves Andrei Fesnic nevű és a 18 éves Răzvan Danciu nevű oláh fiatalembert. Őket gyanúsítják azzal, hogy szombaton Mátyás szülővárosában, Kolozsváron megvertek egy magyar fiatalt, aki piros-fehér-zöld zászlóval és kokárdával ment a helyi március 15-i ünnepségre.

Az Új Jobb szervezettel karöltve együttműködő Sarmisegetuza Alapítvány érdekes módon azt kéri, hogy a bántalmazott magyar fiút büntessék meg,mivel magyar zászló volt nála (félig kibontva) és a jelenlegi román törvények szerint ezért büntethető.
Az elkövetők (természetesen) számukra ismeretlen személyek.
A rendőrség tájékoztatása szerint azonban nem sújtható senki bírsággal utólagos bejelentés alapján.

A magyar fiú állítása szerint az Új Jobboldal nevű szélsőségesen soviniszta oláh szervezet tüntetésén részt vevő fiatalok támadtak rá.

(MTI,Gardianul nyomán Szent Korona Rádió)

Tudomásunk szerint a HVIM tagjai semmilyen okot nem adtak a rendőri brutalitásra. Egyetlen "provokáló tényező" az volt, hogy Lavro Tihamér a Szerbiában érvényben lévő nyelvtörvény alapján magyar nyelven diktálta a személyi adatait. Azért ütötték, mert magyar.

Törvénysértést a rendörség követett el, mert nem biztosított tolmácsot, vagy magyarul értő és beszélő rendőröket. Szégyen, hogy a mai Európában ilyen megtörténhet.

Követeljük a parancs kiadójának, a terrorcselekményben és Lavró Tihamér bántalmazásában résztvevő, emberi mivoltukból kivetkőzött rendőrök felelősségre vonását. Amennyiben ez nem történne meg, akkor Szerbia rendőrsége semmiben sem különbözik az utcai randalírozóktól, betörőktől,
senkiháziaktól, a maffiától.

Ha a rendőrségnek, vagy a bíróságoknak nem kell tiszteletben tartani a törvényeket, akkor milyen jogon kérik azt másoktól? Azt tapasztaljuk, hogy nem csak a renőrök, hanem a bíróságok is a magyarokat
pusztítják - mint azt a temerini eset is bizonyítja -, közben a szerb elkövetőket meg sem találják, vagy a büntetésük sokkal enyhébb (említhetjük a kanizsai gyilkosságot, vagy a szándékosan galád módon gyilkoló háborús bűnösöket).

Arra provokálják a magyarokat, hogy megkérdezzék magunktól, mit keres a magyar ember , és a magyar föld Szerbiában, amikor már minden vonatkozó szerződés érvényét veszítette. Teljesen elfogadható, hogy mi oda akarunk tartozni, ahol nem bántanak bennünket a nemzeti hovatartozásunk
miatt, és egyenlőként kezelnek bennünket.

Ugyanakkor bízunk abban, hogy Szerbia bizonyságot tesz arról, hogy a barbarizmust elítélve képes európai mércék szerint viselkedni és legalább saját országuk törvényeit tiszteletben tartani, beleértve a nyelvtörvényt is. Ezen felül, kiengedik az igazságtalanul magas börtönbüntetéssel sújtott temerini fiúkat, bocsánatot kérnek, kártalanítják a rendőrterror elszenvedőit és felelősségre vonják a tetteseket.

MPSZ, 2007. május 14. - hétfő
Rácz Szabó László elnök