Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit mívelsz te azon a nagy és szent Zöldcsütörtökön? Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom: ama hamis Júdás el fog engem adni harminc ezüstpénzért. Így hangzik népi imádságunk, az Aranymiatyánk nagycsütörtök napjáról szóló részlete. Az alábbi írás e jeles naphoz kapcsolódó katolikus liturgiai hagyományok és népszokások rövid foglalatát kívánja olvasóink elé tárni!
A nagycsütörtöki egyházi liturgiában a délelőtt folyamán hagyományosan olajszentelési szentmisét, vagy más néven krizmaszentelési szentmisét tartanak a főpásztorok a papság tagjaival együtt az egyházmegyék székesegyházaiban. Ekkor szentelik meg a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a krizmát, mely olivaolaj és balzsam megszentelt keveréke. A szentmisén az evangélium elhangzása után újítja meg a papság a szenteléskor tett ígéreteit, kifejezve ezáltal közösségét a főpásztorral és az Egyházzal. Az idei esztendőben hazánk számos székesegyházában ezt a szentmisét egy későbbi időpontban vagy csak zárt körben tartják meg.
Az esti liturgia az utolsó vacsorát, Jézus elárultatását és elfogatását tárja elénk, a szenvedéstörténet kezdetét. Az utolsó vacsora az első szentmise, és az Oltáriszentség alapításának az ünnepe, arra a jézusi parancsra emlékezünk, hogy „szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” – egy olyan tanítás ez, amelynek szolidaritásra és összetartásra vonatkozó üzenete e napokban különösen is időszerű.
Az ószövetségi olvasmány (Kiv 12,1–8.11–14) felidézi az egyiptomi kivonulás éjszakáját. A zsidó peszah, a húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe. A szentlecke (1Kor 11,23–26) az utolsó vacsora termét jeleníti meg, ahogy Jézus a tanítványainak ezt mondja: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem…” Jézus saját testét és vérét hagyja ránk, hogy lelkünket táplálja, vére által megszabaduljunk a bűntől és az örök haláltól.
A nagycsütörtöki evangélium (Jn 13,1–15) a lábmosás szertartását tárja elénk, azt a jelképes cselekedetet, ahogyan Jézus, az Úr és Mester a legalantasabb munkát vállalva mosta meg a tanítványok lábát. Ez a cselekedet örök időkre szóló példaadás, hogyan kell egymást alázatos szívvel szolgálni. A nyilvános szentmisén az evangélium elhangzása után ennek emlékére a püspök vagy a pap megmossa az arra kiválasztott emberek lábát. A korábbi évszázadokban általában magas rangú egyházi méltóságok, sőt királyok mosták meg ilyenkor tizenkét szegény sorsú ember lábát, melynek célja a hatalmasok alázatra nevelése volt.
Az esti szentmise elején a jelképek az utolsó vacsora örömének hangulatát idézik. A liturgia színe fehér – ezért van a pap fehér miseruhában –, az öröm hangjaként szól a mise elején az orgona, és virág díszíti az oltárt. A „Dicsőség”-re minden templomban megszólalnak a harangok, a csengők, az orgona, majd a „Glória” után elnémulnak nagyszombat estig. A mély gyász jeléül ezután csak a kereplők szólnak. A harangok „Rómába mennek” és megjelennek a szomorúság, a fájdalom jelei is. Megrázó ellentét, ahogy Jézust azon az estén árulják el, amelyen szeretetének legnagyobb jelét adja.
A hagyományos falusi közösségekben a szertartásra hívás ezután kerepléssel történt, amit kisebb csoportokba szerveződött gyermekek végeztek a harangozó irányításával. A csoportok felosztották egymás között a falut és kerepelve végigszaladtak az utcákon. A szolgálatért, mely a gonoszűző zajkeltés nyomait is tükrözi, a gyerekek tojást kaptak.
A szentmise részeként az áldozás után az Oltáriszentséget a pap a templomon át elviszi őrzése helyére, egy mellékoltárhoz vagy egy kápolna tabernákulumába. Ez a cselekedet Jézus elfogatását, elhurcolását jelképezi. Ezután történik az oltárfosztás, amikor is eltávolítanak az oltárról minden díszt, beleértve az oltárterítőt is, emlékeztetve minket Jézus elfogatására és a passió kezdetére. A szertartás végén a csend jelzi a Jézus szenvedésével együtt érző fájdalmat. Sajnálatos módon idén az utolsó vacsora emlékmiséjének végén elmarad az Oltáriszentség átvitele, és azt továbbra is a tabernákulumban kell őrizni. Kivételesen minden pap engedélyt kap arra, hogy megfelelő helyen, ezen a napon nép nélkül is misét (magánmisét) celebráljon.
A népszokások szerint annak emlékére, hogy Jézus az olajfák hegyén virrasztott, nagycsütörtök estéjén az idős asszonyok a kálvárián, vagy útszéli kereszteknél imádkoztak. Liturgikus eredetű, és a gonoszűzéshez kapcsolódó népszokás a pilátusverés, vagy pilátuségetés. Innen ered a „verik, mint a Pilátust” mondás. A nagyhét egyik napján, a szerdától péntekig terjedő időszakban a gyerekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat. Bakonybélben a legények csütörtök este a határban tüzet raktak, és elégették a magukkal vitt, Pilátust jelképező szalmabábut. Az ünnepet a népnyelv zöldcsütörtöknek is nevezte. Ilyenkor a jó termés reményében spenótot, fiatal csalánt főztek.
Források:
Nagycsütörtök az Oltáriszentség és a papság alapításának ünnepe (Magyar Kurír)
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások. Budapest 1997.
(Trón és Oltár – Szent Korona Rádió)
Az áldozás orvosság, legyen elérhető! Csókay András idegsebész gondolatai