Julius Evola: Felvilágosodás és forradalom

Julius_Evola
Korábban már alkalmunk volt arra, hogy megmutassuk: a világfelforgatás nem annyira saját és a maguk módján pozitív ideáival dolgozik, mint inkább ellentétes – vagyis eredetileg tradicionális, de jelentésükben teljesen meghamisított – princípiumok, ideák és szimbólumok megrontott és eltorzított változataival, és láttuk, hogy ugyanez a helyzet olyan fogalmak esetében is, mint az „internacionálé”, az egyenlőség, a liberalizmus és az individualizmus.

Ki kell továbbá emelnünk, hogy ennek az eljárásnak kettős haszna van. Miközben bizonyos princípiumok kiforgatott és meghamisított használata közvetlenül segíti a felforgatás ügyét, az a tény, hogy a felforgatás ideológiái mindazonáltal névlegesen megőrzik e princípiumok csökevényeit, lehetővé teszi az okkult háború egy másik manőverét. Ez a manőver abban áll, hogy az esetleges reakciók ne csak a romlott rész ellen irányuljanak, hanem – ha nem is elsősorban – a tradicionális ideák ellen is. Ezeket az ideákat olyan helyzetbe hozzák, hogy az ellenforradalmi erők esetleges ellentámadása esetén többé nem árthatnak. Másképpen kifejezve, ezekben az esetekben a hamis arra szolgál, hogy a csapás az egészségest érje, és hogy az általános zűrzavar növekedjen. E zűrzavarban pedig a felforgatás egyik irányban akadályba ütköző erői könnyen találhatnak új irányt, amely ugyanazokhoz a célokhoz vezet.

Ha példát szeretnénk bemutatni, a bőség zavarával kellene küzdenünk. De ezt a kérdést most csak futólagosan szerettük volna érinteni. Egyetlen különleges témáról szeretnénk valamit mondani: a „felvilágosodás” kétértelműségéről.

A hétköznapi nyelvben a felvilágosodás a racionalizmus, a képromboló kritika, az antitradicionalizmus szinonimája. Szokásos a felvilágosodást összekapcsolni a szabadkőművességgel és a zsidósággal, ezért gyakran találkozhatunk olyan kifejezésekkel mint „szabadkőműves felvilágosodás” és „zsidó felvilágosodás”. Készséggel elismerjük, hogy e szókapcsolatoknak van bizonyos történelmi alapjuk. Ez az a történelmi alap az úgynevezett „bajor illuminátusoknak [felvilágosodottaknak]” a tizennyolcadik században, a francia forradalom előestéjén folytatott, meglehetősen titokzatos, de mindenképpen kétes ténykedése. ám pontosan ez a ténykedés az, amelyet fontos alaposan megvizsgálnunk, miután éppen ezen a ponton fedezhetjük fel a felforgatás és az eltorzítás folyamatának azt a fordulópontját, amelyről fentebb szóltunk.

Tény, hogy a „felvilágosodás” kifejezés önmagában egy olyan síkra utal, amelynek semmi köze sincs e fogalom később felvett, általánosan használatos jelentéséhez. A „megvilágosodottak ” azok voltak, akik részesültek a szellemi megvilágosodásban, és akik így egy magasabb rendű, racionalitás feletti, individualitás feletti, a közönséges emberi képességeket meghaladó megismerés részeseivé lettek. Végül is ugyanarról volt szó, mint amit a katolikus skolasztika intuitio intellectualisnak nevezett; és amit a keleti indogermánoknál bodhinak hívtak. E kifejezés azt jelenti, hogy „megvilágosodás”, „megvilágosodott, természet feletti megismerés”. Mivel – a dolgok természete szerint – e győzelem csak néhány kiválasztott, néhány magasabb rendű természet privilégiuma lehet, ezért világos, hogy a „megvilágosodás” és a „megvilágosodottak” doktrínája csak egy általános, arisztokratikus és hierarchikus koncepció keretei között foglalhatta el az őt megillető helyét, így tehát ezer mérföldnyi távolságban van mindattól, ami „forradalom” vagy antitradíció.1

Hogy mindazonáltal megértsük a megvilágosodás fogalmának későbbi eltorzulását, meg kell vizsgálnunk a „megvilágosodás” és a „dogma” közötti különbséget. A dogma – mint ismeretes – az a sajátos forma, amelyet Nyugaton (a katolikus vallásban) a tradicionális tanítás felvett, valahányszor a természet feletti síkra hivatkozott. Azonban ezt a formát a körülmények termékének, nem pedig lényeginek kell tekintenünk. Más civilizációkban ez a tanítás más kifejezési formákat talált. Azt a különleges körülményt, amely Nyugaton a „dogmatikus” formához vezetett, az újabb európai ember bizonyos intellektuális lefokozódásában, valamint az individualizmushoz és az intellektuális anarchizmushoz való kifejezett vonzódásában kell megpillantanunk. Annak, hogy azt a megismerést, amely meghaladja az intellektus közönséges képességének határait, tiszteletben tartassák, és az egyének bármiféle támadásaitól megvédjék, nem volt más eszköze, mint a „dogma”. Helyesen írja Guénon: „Vannak olyan személyek, akiket, hogy – a szó etimológiai értelmében – ne tévelyegjenek, szigorú felügyelet alatt kell tartani, míg mások erre egyáltalán nem szorulnak rá. A dogmára csak az előbbieknek van szükségük, az utóbbiaknak nincs; ugyanúgy ahogyan – hogy egy kissé eltérő jellegű példára hivatkozzunk – a képek tilalma csak azoknál a népeknél szükséges, amelyek természetes hajlamaik következtében bizonyos antropomorfizmusba eshetnek.”

Nos, a megvilágosodást úgy kell tekintenünk, mint ami elvileg alkalmassá teszi az embert arra, hogy többé ne legyen szüksége „dogmára”, és ezért szabad legyen, ne álljon felügyelet alatt. Annak, aki valamit a közvetlen evidencia formájában ismer, nincs szüksége „hitre”, mivel „tud”, és valóban szabad. Tehát túl van a „dogmán”, de egyáltalán nem áll vele szemben. Ugyanazt más formában ismeri. és „ortodoxiája” szilárdabb bárki másénál, mivel benső gyökerei, nem pedig külső okai vannak, és még a legjobb akarattal sem tudna „eltévelyegni”.

Ez a „megvilágosodás” és a „dogma” közötti valódi kapcsolat. Sőt, még azt is mondhatnánk: a megvilágosodás igazolja a dogmát, és ezért mindazt, ami tekintély, tradíció stb. Azonban nagyon súlyos eltorzulás lép fel abban a pillanatban, amikor a dogma meghaladásának képessége áttolódik az értelem síkjára. E képesség ugyanis egyáltalán nem magasabb rendű a dogmába zárt megismerésnél, hanem javíthatatlanul alacsonyabb rendű. és ez az a pont, ahol a gát átszakad, és a „megvilágosodott”, „felvilágosult” kifejezést a szabadgondolkodókra, a kritikai és racionalista gondolkozásra kezdik alkalmazni. Ennek következménye a megfékezhetetlen „tévelygés” – vagyis éppen az az állapot, amelynek megelőzésére a tradíciónak Nyugaton dogmatikus formát kellett öltenie.

Miután a dolgok így állnak, több, mint természetes, hogy a „felvilágosodottak” (azok, akik a „dogmatikus obskurantizmussal” az emberi értelem „természetes világosságát” állították szembe) eggyé váltak a forradalmárokkal, a liberálisokkal, az intellektuális és társadalmi felforgatókkal, végül pedig az ateista antikatolikusokkal és a szabadkőművesekkel. Ez a különleges állapot nagyon világosan megmutatkozik a francia forradalom előestéjén, amikor a „felvilágosodás” zászlaja alatt a Voltaire-, Diderot-, d’Alembert-féle hitetlenekkel és szkeptikusokkal, valamint a többi „enciklopédistával” szemben ott találjuk a természetfeletti állítólagos beavatottjait és apostolait.

Egyébként e nagyon ellentétes elemek társulásának lehetett egy rejtettebb és rejtélyesebb oldala is. úgy véljük, nem kutathatjuk komolyan az utóbbi évszázadok titkos társaságainak történetét (beleértve a szabadkőművességet is), ha nem gondolunk a következő lehetőségre. Egy adott pillanatban sötét erők hatottak azokra a személyiségekre, akik – anélkül hogy birtokában lettek volna azoknak a képességeknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valóban „megvilágosodottak” lehessenek, tehát ahhoz is, hogy elkerüljék e tartományok csapdáit – bemerészkedtek a természetfelettibe. E vonatkozásban a mítosz Prométheuszban mutatja be a lázadó prototípusát, aki elrabolja az olümposzi tüzet (az isteni természet sajátos tulajdonságát), még csak nem is saját használatára, hanem azért, hogy az embereknek adja. Hasonlóképpen lehetséges, hogy a kevéssé megvilágosodott „felvilágosultak” (akik tehát nem tudták, hogy melyek a mélyebb okai mindannak, ami dogma és tradíció) elképzelték az emberi nem megreformálásának és „felvilágosodásának”, az immár „fejlett” ember minden külső béklyótól való „megszabadításának” utópista tervét, és ebben az értelemben tevékenykedtek is bizonyos, eredetileg beavatási titkos társaságokban. Ily módon előkészítették a forradalmak útját. úgy tűnik, valami ilyen történt a „bajor illuminátusok” szektájában is, amelyet 1775-ben alapított egy bizonyos Johann Adam Weishaupt. E személynek biztos a történelmi létezése; a neve azonban szimbolikus álnév benyomását kelti, amely elrejti valódi azonosságát.2 Ettől az időtől kezdve nem kétséges, hogy az ilyen típusú társaságok és a szabadkőművesség között egyre bensőségesebb kapcsolatok alakultak ki, és hogy az egésznek a tevékenysége forradalmi és felforgató volt. A „felvilágosodottak” és a szabadkőművesek rejtélyes kongresszusai jelentették a francia forradalom előjátékát. Ilyen volt a Frankfurt közelében tartott kongresszus is, ahol egy általános forradalmi tervet dolgoztak ki. Ennek első fázisaként a francia monarchia elpusztítását vették tervbe, azután pedig a Róma elleni támadást – a trón, majd az oltár elleni támadást. Ha idáig eljutottunk, nem kell hosszú utat megtennünk addig a mítoszig, amelyet – szoros kapcsolatban a zsidósággal – a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben látunk körvonalazva.

Mindez tehát meg tudja magyarázni a „felvilágosodással”, szabadkőművesekkel, zsidósággal, racionalizmussal stb. kapcsolatos zűrzavart, azonban elvileg nem tudja igazolni. Ha a föld és az ég közötti valamennyi hatékony kötelék szétszaggatása a világfelforgatás alapvető célja, minden további különleges tevékenység előfeltétele, azt kell gondolnunk, hogy az ilyen zűrzavarok egyáltalán nem spontánok, hanem – valamilyen módon – „sugalmazottak”. Ezért valójában mi más lenne a céljuk, mintsem hogy a szabadkőművességre, a zsidóságra és társaikra mért csapás számukra legalább azzal az előnnyel járjon, hogy hiteltelenítsen és ellenszenvessé tegyen minden magasabb megismerésre, minden transzcendens spiritualitásra irányuló törekvést?

Mivel a dolgok így állnak, jelen megfontolások talán nem csak „akadémikus” érdekességűek. Valójában óvakodnunk kell az efféle taktikától, hogy a fent bemutatott zűrzavar révén nehogy elősegítsük – legalább is közvetve – ellenfeleink törekvéseit.

1940

Fordította: Ferencz Ernő

1 A magyar nyelvben a latin illuminatiot hol „felvilágosodásnak”, hol „megvilágosodásnak” fordítjuk, vagyis nyelvi eszközökkel (szóhasadással) is kifejezzük az illuminatio eredeti és eltorzult jelentésének különbségét. (A fordító megjegyzése.)
2 E ponton ki kell javítanunk Evola néhány tévedését. Az illuminátusok (akik magukat kezdetben perfektibilistáknak nevezték) rendjét nem 1775-ben, hanem 1776 májusában alapították. Adam Weishauptnak, az ingolstadti egyetemen a kánonjog tanárának, ez a valódi neve volt. (Rendi neve viszont Spartacus volt.) (A kiadó megjegyzése.)

(Forrás: Pannon Front)

3205 Total Views 1 Views Today