A japán kardvívás történetéről

Messze nem lehet cikket írni teljesség igényével egy olyan témáról, ami mondjuk egy vagy akár több szemesztert is fel tud ölelni egyetemi oktatásban – egy rövid kivonatot kívánok adni inkább a személyes kedvenceimmel, ami kicsit szemléletesebbé téve, mi is a világ egyik leghíresebb fegyverének, a japán kardnak a története.

Amit ma ez a fegyver jelent, általában egy hosszú markolatú, enyhén hajlított, egyélű szablya. Hosszú évszázadok alatt fejlődött ilyenné, sok változata van, sokfélét használnak jelenleg is. Az ívét a kovácsolásban az eltérő vastagságú fém különböző mértékű hőtágulása eredményezi – de voltak, vannak egyenes változatok is, sokféle hegytípussal és szerelékkel. Ami véleményem szerint fontos, hogy egy igényes japán kard nem pusztán rendkívüli tulajdonságú és/vagy korú penge, hanem nagyon precíz, igényes, szép összeállítású, szerkezetű, szerelékű mestermunka.

Fontos tudnunk, hogy eredetét tekintve, a régészet, a történelemírás és a hagyomány alapján a japánok úgy tartják, hogy a császári dinasztiát, a harci stílust, és a fémkovácsolás – kardkészítés tudományát is a hunok adták Japánnak. A mi szempontunkból tekintsük ezt a kiindulópontnak.

A császári időket a rezsim váltotta fel, amit sógunátusként ismerünk. Ez volt a harcosok kora, a szamurájok ideje – a szó közelben szolgálót jelent, egyszerűen szólva katonát. A császárság intézménye nem szűnt meg, a dinasztia is töretlenül fennmaradt a mai napig, csak a XII-XIX. században a hatalmat valójában a harcosok birtokolták.
A szamurájok évszázadai alatt több korszak váltotta egymást. A kard és a harcművészetek fejlődése miatt néhányat fogunk kiemelni.

Ami az egyik legfontosabb: a gyökér. Véleményem szerint a harcművészeteknek és a szellemiségüknek gyökere a harc. Azért lett Japán erről híres, mert a gyökér, amiből kinőtt, nagyon erős volt. Én a magnak a hunokat tartom és az ő örökségük volt, ami kicsírázott, megadta az örökséget, életre kelhetett. A gyökér pedig, amiben megerősödtek, a szengoku dzsidai – a hadakozó fejedelemségek kora. Ez több generáción keresztül folyó szakadatlan háborúskodást, folyamatos napi harcokat jelentett, útonállókkal, orgyilkosokkal, nagyon nagyrészt párbajokkal. A főszereplője a harcoknak a kard volt. Azt mondhatjuk így, nagy biztonsággal, hogy az a forma és szerkezet, ami ennek a kornak a végéig kialakult, a rengeteg harc, tengernyi vér, sok generációnyi konkrét küzdelmi tapasztalat eredménye, a célnak megfelelő legtökéletesebb eszköz.

Egy kis kitérőt teszek itt a harcot és szellemiséget tekintve. Ma a hidegfegyverekkel való gyakorlást tekintve békeidőszak van – a civilizált világ napi szinten nem használja éles harcban ezeket. A harcművészetek másként fejlődnek mind a harcot, mind a szellemiséget tekintve harcban, másként békében. Amiben a japán harcosok szerintem hatalmasat adtak a világnak, hogy a folyamatos élet-halál pengeélen táncot hogy élték meg a mindennapos harcok korában: milyen szinten tisztultak meg általa, mennyire tudtak elfogadóvá válni, a nyugalom és béke milyen mértékben hatotta át őket, azzal együtt, hogy kénytelenek voltak valódi támadásokban, helyes ritmusokban, pontos szögekben gondolkozni és azokat gyakorolni technikailag. Persze nem tudott mindenki megvilágosodni – de olyan eszmeiség alakult ki, amit mindenki próbált általánosan követni, a legmagasabb rangúaktól a legalacsonyabb szintekig. Ez a szellemiség pedig nagyon más, mint a jelenlegi elit katonák vérben fetrengős, üvöltözős kiképzései, amivel a harcosokat mindent elviselő gépekké alakítják – ugyanakkor több évtizede téma, hogy a leszerelő veteránok milyen szinten vannak megrokkanva testileg, lelkileg…

Ugyanígy el tud teljesen torzulni egy-egy harci rendszer békében, elrugaszkodva a valóságtól, élettelenné, ésszerűtlenné válva, ezzel teljesen összhangban torzuló ideológiagyártással. Nemcsak a végletekig finomuló, filozófiává vált irányzatok jellemzője ez, hanem ugyanígy megjelenik extrém formában is, mint egy mozi-világ torzításában felnövő, visítozva szaltózgató, karddal hadonászós kislány, vagy épp mint ketrecharcost játszó, videóra egymást halálra fojtó gyerekek…

Vissza a kardhoz: a hadakozó fejedelemségek korának termékenységét mutatja, hogy a források szerint több, mint 700 iskola indult útjára ekkor. Ennek nagy része eltűnt az időforgatagban, vagy teljesen átalakult, többfelé szakadt, sokszor átneveződött. Ahogy megszületett a fegyver, a japán kard, és kialakultak a használatának különböző formái, megközelítései, amelyek közül leginkább nyilván a használhatók maradtak meg a vérzivataros időszakban – eljött a nagy harcosok ideje. Ehhez véleményem szerint a béke kellett. A viszonylagos béke tudja elhozni azt a lehetőséget, amilyen közegben a viszonylag szűk keresztmetszetű, harcra koncentráló repertoárt tovább tudja fejleszteni, nem is feltétlenül mennyiségileg, hanem minőségileg, a végletekig pontosítva, mélyítve a tudást.

Japán egyesítése után következő Edo-korszak minden szempontból a kiteljesedést hozta el. Egyrészt az 1600-as évek után készültek a történelem legjobb kardjai – a hozzáértők abban is egyetértenek, hogy ez a folyamat is véget ért, az ipari fejlődés nem eredményezte ennek a további fejlődését, mert hiába vannak ma csúcsminőségű fémek, csúcstechnológia, valami mégis hiányzik a manapság készült kardokból. Tehát ahogy a rendszerek torzulnak, úgy az eszköz sem tud változatlan maradni.

Kicsit megállva az Edo-kornál, ki szeretnék emelni két harcost – nem két stílust, hanem két musa sugjót, vándorló harcost (a kor jellegzetessége az a fajta gyakorlás, hogy nem csak egy adott városban egy-egy iskolában tanultak azok, akik erre szánták az életük, hanem néhányan járták az országot egy ideig, betértek gyakorolni és kihívni a rendszereket, akiknek volt valamiféle hírük). Az egyik Itó Kagehisza – Ittószai, a másik Sinmen Takezó – őt Muszasiként ismerjük leginkább. Mindketten hatalmas legendák, nagyon komoly tiszteletnek örvendenek az utókortól is, de már életükben is. Ami viszont szembetűnő: mindkettőjükről az maradt fenn, hogy meglehetősen összeférhetetlenek voltak, durva, mogorva, barátságtalan alakok, egyáltalán nem érdekelte őket semmiféle norma, ami a korban a mindennapi élet keretét adta. Mindenkinek mást üzen ez: akik csak vakon tisztelnek minden nagyságot, azok nem vesznek erről tudomást, másokat taszít – nekem azt üzeni, hogy senki nem alkotott még nagyot, aki másokat követett, csak azok, akik kiléptek a keretekből… Ez nem jelenti a másik végletet, hogy akkor mindenki egyéniség, mindenki szupermen – ezek a harcosok önmagukkal szemben is kegyetlenek voltak, nem érdekelte őket a saját kényelmük, épségük. Ha az elszántság szorgalommal, és esetleg még tehetséggel, vagy előnyös fizikai (Muszasi magasabb és erősebb volt jóval a Japán átlagnál) vagy mentális (roppant nagy előny, ha valakit élet-halál harcban nem bénít a halálfélelem) tulajdonságokkal is társul, abból legenda születik…

Csak egy-két érdekes történet róluk.

Ittószai meglehetősen otromba, kötekedő és nagyképű alak volt, ezzel sok ellenséget is gyűjtött. Egy éjszaka aztán rátört egy seregnyi harcos álmában. A szeretőjét is felbérelték, aki eldugta a kardját, így amikor felébredt a támadásra, puszta kézzel kellett szembeszállnia a támadókkal. Az egyiktől sikerült megkaparintania a kardját, amivel levágott 8 harcost – a többiek elmenekültek. Ő nem sérült meg! Az esetben nagyon meglepte, hogy milyen gyűlölettel rontottak rá, ráadásul még a hölgy is elárulta – ezután nagyon visszafogott lett, nem kérkedett tovább, magába zárkózott és bizalmatlan lett mindenkivel szemben. Az iskolát ahogy továbbadta, szintén egy jellemző történet: a két vezető tanítványának azt mondta, hogy csak egyikük kapja meg a tekercset, ami tartalmaz mindent – döntsék el ők, ki marad életben, ki lesz az örökös. Egyikük felugrott és elinalt – a másik utána, utol is érte, le is vágta. Ő volt Ono Tadaaki, aki visszatérve már nem találta meg Ittószait, csak a tekercset. Kettejükről fennmaradt, hogy három harcból egyben már tudott nyerni Tadaaki a mestere ellen, amikor haladó lett. Az is, hogy a fakard használatát puhányságnak tartották, ők életlen vaskardokkal gyakoroltak!

Muszasi a világ egyik legismertebb harcosa. 13 évesen egy katori sintó rju gyakorlót legyőzve indult a „karrierje“, de előfordult, hogy kihívott egy egész iskolát is. Harcolt mindenkivel, akit útjába sodort a szél, vagy akiről csak tudomást szerzett, felkereste, kihívta, legyőzte. Az is fennmaradt, hogy a lovagi erényekkel is látszólag hadilábon állt, mint a pontosság – avagy talán csak tudatosan használta, hogy kizökkentse az ellenfeleit? Egy idő után már úgy készültek hozzá, hogy úgyis késni fog – ő pedig már régen ott várt a bokrok között lapulva, és rohamozott, és nyert. Muszasi fogalmai szerint nem számított, hogyan – a győzelem a fontos. Ha kellett eszközt változtatott, ha kellett, kizökkentett, ha kellett, a terepviszonyokat, napsütést használta ki… A kor általános szokása szerint egy karddal vívtak – ő tette híressé és dolgozta ki igazán a két kard használatát. A leghíresebb párbaja Szaszaki Kodzsiróval volt, a kor legjobbnak tartott vívójával. Késett. Sokat. Odafelé egy csónakban az ott talált törött evezőlapátot faragta ki fegyvernek, amivel agyonverte Kodzsirót. Lehet, hogy tiszteletlen volt, lehet, hogy nem volt sok barátja – de a ni ten icsi rjú, az iskolája a mai napig fenmaradt, van nálunk is, az ő nevét mindenki ismeri, Kodzsiróról nem sokan tudnak ehhez képest…

muszasi (clicks: 5)

A busik kora után a Meidzsi restaurációval visszakerült a hatalom a császárhoz, a szamurájok kora lejárt, a kard lassan átadta a konkrét harcászati szerepét a modern fegyvereknek – bár voltak még fellángolások. Egyrészt a japán katonák a világháborúkban is viseltek szolgálati kardot – tömegével lehet ezeket vásárolni ma is a neten. És sokszor használták is. Néhány legendás családi anekdóta fennmaradt – az egyik egy családi irányzat képviselőjéről szól: Kuroda Jaszudzsi a kardjával átvágott egy katonát a puskájával együtt! Utána napokig nem tudott enni, a hangok a fülében maradtak, a szagok az orrában, a látvány a fejében… Az unokája, Kuroda Tecuzan, a komagava kaisin rjú nevű irányzat vezetője ma, talán a világ legje, ha az iai művészetét nézzük…

Napjainkban a kardvívás egyrészt sport, másrészt egyfajta hagyomány ápolás, vagy elmélyülés, mint egy mozgó meditáció (a szamurájokat említve természetesen a harcművészetet együtt gondoljuk mindig a vallással – buddhizmus, zen, taó – filozófiával -konfucianizmus-, művészetekkel -költészet, kalligráfia…). Talán kicsit nehéz szétválogatni, melyik stílus régi rendszer, melyik modern iskola. Kis mankónak, ha elindultok ilyen irányban, hogy mi alapján tudtok keresni: a rjú szócska nagyrészt régi iskolát jelent, ilyenek a kasima sintó rjú, katori sintó rjú, jagjú sinkage rjú, komagava kaisin rjú, ittó rjú, ni ten icsi rjú – a modern iskolák sokszor dó szócskára végződnek, mint a kendó, iaidó. Formavilágát tekintve nagyon sok az eltérés. Minél gyakorlatiasabb egy stílus, a mozgása annál természetesebb, dinamikusabb, valószínűleg harcos időkben született, minél szélesebbek a mozdulatok és színpadiasabb, annál inkább békebeli – mondhatnánk kicsit általánosítva. Az is kicsit utalhat, hogy a régi rendszerek nagy része nem használja a modern kjú-dan rendszert, vizsgákat, hanem egyszercsak haladó, mesteri, vagy oktatói fokozatokat adományoz a mester.

Természetesen volt még sok említésre méltó harcos, volt és van rengeteg stílus – a kardról szólva pedig, sok nagyon neves kardkovács, akiknek a művei ma is vagyonokat érnek. Befejezésül erről néhány szót. Nekem volt szerencsém egy ideig egy 1270 előtt Szekisú Szadacuna által kovácsolt pengét őrizni – nem birtokolni(!). No ezt az érzést szeretném még veletek, kedves olvasók, megosztani: ha egy ilyen az ember kezébe, otthonába kerül, kicsit felborul a világ elképzelt rendje… Ki kié? Ki a része kinek, vagy minek az életének? Egy 650 éves penge történetében ki lehet mondani, hogy az én kardom? Lecsukom az egyik szemem és 40 éves vagyok, lecsukom a másikat – és én távozom, a kard marad… Gondolkozzatok ezen, miközben nézitek a képet róla…

20151112_kard

(M.G. – A harc művészete – Szent Korona Rádió)