Krisztus feltámadt! Húsvétvasárnap elmélkedjünk Kocsis Fülöp érsek-metropolita gondolataival.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítve a háborús hírekkel és a nagyvilág történéseivel
Jön-e fény a sötétség után? Egyáltalán van-e fény a sötétségen túl? Talán ez a legfontosabb kérdése a sötétségtől szenvedő embernek.
„A nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott” (Mt 4,16) – idéztük a próféta szavait karácsonykor (Iz 9,1). Ez igen erős vigasztalás, hogy eljön a Messiás, aki helyreállít mindent. S el is jött. Bár mindenki meglepetésére nem ott és nem úgy, mint amire számítottak.
Az okos és bölcsnek számító írástudók magabiztosan utasították el annak lehetőségét, hogy Jézus volna a Messiás. „Nézz utána és meglátod, hogy Galileából nem támad próféta.” – figyelmeztették egymást (Jn 7,52). Jogosnak tűnő önvédelem is volt ez részükről, hiszen ha mégis Jézus a Messiás, akkor bizony, alaposan át kell alakítaniuk mindent: gondolkodásukat, életüket, sőt, még vallásukat is. Így hát jobb a biztos út, az elutasítás: Jézus nem lehet a Messiás.
Nem tudjuk, mennyire módosította volna nézetüket, ha a dolgoknak alaposabban utánajárnának, és kiderítik, hogy Jézus valójában nem Galileából származott, hanem abból a Betlehemből, amelyről a próféták pontosan jövendöltek: „De te, Efráta Betleheme, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd nekem, aki uralkodni fog Izrael felett.” (Mik 5,2) Vélhetően találtak volna más kifogást, amelybe kapaszkodva megragadhatnak tagadásuk biztosnak tűnő fedezékében.
Jézus tehát – a próféták jövendöléseit beteljesítve – Dávid leszármazottjaként Betlehemben született. Ha a farizeusok és az írástudók rosszul is tájékozódtak, azért a Messiás megszületett, s a próféta ígérete a sötétségben ülőknek érkező fényről igaznak bizonyult. Valóban, a betlehemi barlangot elárasztotta a fény, angyalok dicsőítő kara jelent meg, és énekelt az újszülött kisdednek, a földre szállt Istennek: „Dicsőség a magasságban Istennek! És a földön békesség és jóakarat az embereknek!” (Lk 2,14).
Ám mégsem mondhatjuk, hogy ettől kezdve folyamatosan árad a fény, bevilágítva az emberi nyomorúság minden fekete bugyrába. Hiszen a betlehemi barlang is hamarosan újra sötétbe borul. Sőt Júdea egész vidéke, amikor Heródes keresteti a gyermeket, hogy megölje, s a biztonság kedvéért még ki tudja hány másik ártatlant. A tagadás itt már nagyon biztosra akar menni. Nem bízza a véletlenre. Nemcsak ő maga akar továbbra is saját sötétségében csücsülni, de bebiztosítja, hogy mások, családok sokasága is jajveszékeljen ebben a szörnyűséges reménytelenségben. „Ráhel siratja fiait és nem akar megvigasztalódni.” (Iz 31,15; Mt 2,18)
S ha a mészárlást el is kerülhette a gyermek messiás, azért később sem rajzolódott ki előtte fényes életpálya. Az Egyiptomból való menekülés után a nem sokra becsült porfészekbe, Názáretbe költözött, hogy szüleinek engedelmeskedve növekedjék korban és bölcsességben. Egyszer még megcsillant rendkívülisége, amikor tizenkét évesen a templomban, akik csak hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. De azért megmaradt rejtett életében ismeretlenül harminc éven át.
Amikor ezen időszak elteltével kilép az emberek elé, a Jordán partján János a maga pusztába kiáltó szavával tesz róla tanúságot, melyet az Atya égi szózatával és a Lélek galamb képében való reászállásával hitelesít. De ekkor is olyan szakasz következik, amely inkább rejtett életéhez hasonlítható, tündöklés és üldözés váltogatják egymást. Egy-egy ponton felcsillan isteni dicsősége, de újra és újra falakba ütközik: vagy ellenségei akarják eltenni láb alól, vagy saját tanítványainak értetlenségétől szenved.
Úgy tűnik tehát, hogy a karácsonykor megígért nagy világosság még várat magára. Jézus földi élete voltaképpen teljes sötétséggel, tökéletes kudarccal végződik. A nagyreményű, csodatevő rabbi, akinek még a szavai is hatalmat sugároztak, nem kerülheti el vesztét, a konok tagadók felülkerekednek, s ami harminc évvel korábban nem sikerült Betlehemben, annak az órája végül elérkezik Jeruzsálemben, illetve annak falain kívül, a Golgotának nevezett hegyen. Immár sikerül megölni a hóbortos lázítót, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága!” (Jn 8,12) Jobb a sötétség, biztonságosabb, kezelhetőbb, könnyebben irányíthatók mindazok, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. Hogy teljes bizonyosságot nyerjenek, még a sírt is lepecsételik. Szokatlan elővigyázatosság!
Az apostolok újra sötétségük reménytelenségében ülnek. Pedig azt remélték, ő fogja megváltani Izraelt. A kudarc minden eddiginél fájóbb. Marad a sötétség. Van, aki szétnéz merengve, okos fejével biccent, nem remél, indul vissza a hétköznapok monoton világába. Még szerencse, hogy asszonyok is vannak közöttük, akiket bár szintén eltölt a fájdalom reménytelensége, de az nem bénítja meg őket, nem ülnek tehetetlenül – szeretetük cselekvésre készteti őket. Ha nagy is a kő, rajta is a pecsét, az nem lehet, hogy drága halottjuk balzsamok nélkül feküdjön a rideg kősírban.
Ez a női szeretet aztán valami egészen rendkívüli fordulatot hoz. Amint odaérnek, látják, nem kell a követ elhengeríteni, nincs már kit bebalzsamozni, a sír sötét üregéből a földön eddig soha nem tapasztalt, rendkívüli fény árad. A betlehemi barlangot a jászolban fekvő kisded sugározta be, itt éppen ennek az isteni lénynek a hiánya tündökölt föl valami elképesztő, eddig ismeretlen reményt. Most nem angyalok sokasága zengi dicsőítő énekét, csupán két angyal ül a kövön, és jelenti nagy bizonyossággal: „Mit keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt.” (Lk 24,5-6). Az élet szerzőjét a sír nem tarthatja fogságban. „Menjetek gyorsan, mondjátok meg a tanítványoknak!” (Mt 28,7)
Viszik is a hírt, de az emeleti teremben ülők szíve mélyén ülő sötétséget ez az asszonyi beszéd nem tudja áttörni, nem hisznek nekik. Majd újabb tanúságtételek következnek, melyek csak további zavart keltenek, s a hétköznapi élet sötétségébe visszazárni akarókat összezavarja ugyan, de szándékuktól nem téríti el. Amikor maga a Feltámadott megy utánuk, magyaráz nekik türelmesen, s végül felfedi magát a kenyértörésben (Lk 24,14-32), vagy amikor a többiek közé is maga lép be a zárt ajtón keresztül (Lk 14,36), akkor jut el a szívükig az új világ fénye. Krisztus feltámadt, a sír üres, az alvilág kapufélfái tárva-nyitva, a halál legyőzötten fekszik a Messiás lába alatt.
A karácsonykor megjelenő, reményt ígérő fény immár beteljesedett. Ezt a ragyogást nem tudja elhomályosítani értetlenség, ellenállás, gyilkosság, erőszak. A feltámadás fénye legyőzhetetlenül ragyogja be az egész világot.
Vajon a mi szívünket? Vajon bevilágítja a mi életünkbe? Vagy azt mondjuk, Betlehemben is megjelent, majd kihunyt, húsvétkor is felragyog, de majd jönnek a józan hétköznapok? Vajon pulzál a fény a világban, avagy valóban le tudja győzni a sötétséget? Vajon kin és min múlik, hogy a föltámadás fénye világít-e a sötétségben vagy csak birkóznak egymással, hol egyik, hol másik kerekedik felül?
A kérdés nyitja a szabad akaratban van. Isten létbe hív, fénybe vonz, boldogságot kínál, de ezekkel az isteni kincsekkel nem ront rá az emberre. Senkire nem kényszeríti a hitet, senkit nem rángat bele a fénybe. Ellenállhatatlan ereje csak azoknak mutatkozik, akik maguk is lépni akarnak. Akiknek nem elég a sötét, de a szürkeség sem, nem elég a fénytelen élet, nem elégednek meg a hétköznapok reménytelen értelmetlenségével. Akik többet akarnak, azoknak többet ad, sokkal többet, mint valaha is remélnék vagy elképzelni tudnák.
Éppen erre alkotta Isten az embert. Belénk teremtett saját képe és hasonlatossága azt jelenti, hogy törekednünk kell felé. Minden szándékunk az ő irányába mutat, igaz, csak akkor, ha önzetlen, világos és tiszta. Sohasem fordulhat mások ellen, emelkedhet mások fölé, hanem mindig mások javára és emelkedésére is kell szolgáljon. Ez lehet húsvét titkának kulcsa? A tiszta többre törekvés tanulásban, munkában, sportban, művészetben, lelki életben? A hétköznapokba visszatérni igyekvő szomorú apostoloknak Jézus utánament, magyarázataival értelmükre hatott, aztán felfénylő jelenlétével visszafordította őket. Vajon ma nem megy utána a tévelygőknek? Ma nem mutatja meg föltámadt lényének fényét? Talán elrejti magát a XXI. század embere elől? Nem lehetséges, hogy inkább mi takarjuk el szemünket, hajtjuk le fejünket, szegezzük a földre tekintetünket?
A sárba ragadt ember nem tud emelkedni. A lehorgasztott fej nem látja meg a hajnalhasadást. A befedett szem nem veszi észre, hogy már világos van.
Talán ezért is adja ajkunkra a bizánci egyház a húsvéti köszöntésében, hogy Krisztus valóban föltámadt! Ha valakiben még kétely támadna, akkor e köszöntés nyissa föl szemét: valóban föltámadt! Valóban itt a fény! Valóban elérkezett már Krisztus világossága! Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a világosság győzött a sötétség fölött. Talán csak annyi teendőnk maradt, hogy életünket is igazítsuk ehhez az életbevágóan fontos köszöntéshez. Hogy ne csak szavaink, de minden tettünk, egész életünk legyen embertársaink számára erőt adó biztatás, hogy Krisztus valóban föltámadt.
Az írás eredetileg a Görögkatolikus Szemlélet 2024 tavaszi számában jelent meg.
(Görögkatolikus Szemlélet nyomán Szent Korona Rádió)