„Aki részt kap az isteni energiából […] maga is valamiképpen fénnyé válik; egyesül a Fénnyel, s a Fénnyel teljes világosságban látja mindazt, ami rejtve marad azok előtt, akik ebben a kegyelemben nem részesültek” – Mircea Eliade Vallási hiedelmek és eszmék története című könyvének alábbi fejezetében a megistenülés témaköréről értekezik a hészükhaszták szemüvegén keresztül, de szóba kerül a Istennel való „találkozás” és a „Jézus imádság” lélektana is.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Utaltunk már a megistenülésre (theoszisz) és a nagy egyházatyákra, Nüsszai [Nyssai] Gergelyre és Fíitvalló Maximoszra, akik az Istennel való egyesülés e tételét kidolgozták. Nüsszai Gergely a Mózes életében szól arról a „fényességes homályról”, amelyben Mózes „kijelenti, látja Istent” (II, 163-164). Hitvalló Maximosz szerint Isten megpillantása ebben a homályban megvalósítja a theosziszt; más szóval, a hívő Isten része lesz. Az istenné válás tehát kegyelmi ajándék, „a mindenható Isten cselekedete, aki szabadon kilép transzcendenciájából, miközben lényegileg megismerhetetlen marad”. Ugyanígy, Szimeon az Új Theológus, a keleti egyház egyetlen misztikusa, aki beszél saját tapasztalatairól, a következő fogalmakkal írja le a megistenülés élményét: „Lehetővé tetted számomra, Uram, hogy ez a romlékony templom – emberi testem – egyesüljön a Te szent testeddel, hogy vérem a tiéddel keveredjék; s azóta áttetsző és átderengő részed vagyok”.
Mint már mondottuk, a theoszisz az orthodox theológia központi tétele. Tegyük hozzá, hogy szorosan kötődik a hészükhaszták (ahészükhia, „nyugalom” szóból), a Sinai-hegyi kolostorokban élő szerzetesek szellemi gyakorlataihoz. E remeték kedvenc gyakorlata a „szív imádsága” vagy „Jézus imádsága” volt. Ezt a rövid szöveget („Úr Jézus-Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam”) fáradhatatlanul ismételni kellett, elmélkedni rajta és „interiorizálni”. A VI. századtól kezdve a hészükhaszma elterjed a Sinai-hegyről a bizánci világban. Ioannész Klimakosz (VI-VII. század), a legjelentősebb sinaita theológus már rámutatott a hészükhia fontosságára. Ez a misztikus irányzat azonban Magányos Niképhorosszal (XIII. század) ver gyökeret az Athosz-hegyen és más kolostorokban. Niképhorosz emlékeztet rá: a spirituális élet célja nem más, mint hogy a szentségek által tudomást szerezzünk „a szív rejtett titkáról”; másként szólva, hogy egyesítsük a szellemet (a noúszt) a szívvel, „Isten lakhelyével”. Ezt az egyesülést úgy lehet elérni, ha a szellemet „levezetjük” a szívbe a lélegzet segítségével.
Niképhorosz „a légzéstechnikával kombinált Jézus-imádság első, bizonyossággal datálható tanúja”. A szív őrizetéről szóló értekezésében Niképhorosz részletesen tárgyalja ezt a módszert. „Így, amint mondottam, ülj le, szedd össze szellemedet, vezesd be — szellemedet, mármint – az orrlikaidba; ezt az utat használja a lélegzet, hogy a szívbe menjen. Nyomjad, erőltesd, hogy szálljon le a szívedbe a belélegzett levegővel együtt. Amikor ott lesz, meglátod, micsoda öröm következik […]. Amint a hosszú távollét után hazaérkező ember sem tartja vissza örömét, hogy föllelte asszonyát és gyermekeit, akképpen a szellem, amikor egyesül a lélekkel, túlárad az örömtől és a kimondhatatlan gyönyörűségektől […]. Tudd meg ezután, hogy amíg szellemed ott tartózkodik, sem hallgatnod, sem tétlenkedned nem szabad. Ám egyéb elfoglaltságod, se gondolatod ne legyen, mint a »Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam!« kiáltása. Semmi szünetet, semmi pénzért”.
A hészükhaszma Áthosz-hegyi felvirágzása szempontjából még jelentősebb Sinai Gergely (1255-1346). Hangsúlyozza az „Istenre emlékezés” fontosságát („…emlékezzél meg az Úrról, a te Istenedről”; Mózes 5. könyve 8:18), hogy tudjunk a keresztséggel megkapott, ám a bűnök miatt azután elrejtőzött kegyelemről. Gergely jobban szereti a remetei magányt a kolostori közösségnél, mivel a liturgikus ima túl külsőségesnek tűnik számára „Isten emléke” felidézéséhez. Fölhívja azonban a szerzetes figyelmét a képzelet keltette látomások veszedelmére.
Nagyrészt a hészükhaszták kiváltotta vitáknak köszönhető, hogy a bizánci theológia megszűnt „az ismétlés theológiája” lenni, minthogy a IX. század óta az volt. 1330 körül egy calabriai görög, Barlaam Konsztantinopoliszba érkezett, elnyerte a császár bizalmát és az egyházak egyesítésének szentelte magát. Miután találkozott néhány hészükhaszta szerzetessel, Barlaam hevesen bírálta módszerüket és eretnekséggel, pontosabban messzalianizmussal vádolta őket. A hészükhaszták ugyanis azt állították, hogy látják magát Istent; mások szerint viszont Isten közvetlen megpillantása testi szemeinkkel lehetetlen. A hészükhaszták védelmezői közül messze kimagaslik Palamasz Gergely. 1296-ban született, pappá szentelték és húsz esztendőt töltött egy Athosz-hegyi kolostorban, mielőtt Thesszaloniki érsekévé szentelték volna. Barlaamnak válaszolva A szent hészükhaszták védelmére írott hármaskönyvében Palamasz nagyrészt megújította az orthodox theológiát. Legfőbb tette az isteni lényeg és azon „energiák” közt tett megkülönböztetés volt, amelyek révén Isten kapcsolatot teremt és megnyilatkozik. „Az isteni lényeg megismerhetetlen, ha nem rendelkezik egy tőle különböző energiával, teljességgel nemlétező lesz és csupán a szellem látomása”. A lényeg az „energiák” oka; „ezek mindegyike valójában egy-egy meghatározott isteni tulajdonságot jelent, de nem alkotnak eltérő valóságokat, hiszen mindegyik az egyetlen élő Isten cselekedete”. (Az energiák tanát szentesítette az 1341-es, 1347-es és 1351-es Bizánci Zsinat.)
A hészükhaszták által látott isteni fény kapcsán Palamasz Krisztus színeváltozására utal. A Tábor-hegyen Jézuson semmiféle változás nem ment végbe – annál inkább az apostolokban: ők az isteni kegyelem jóvoltából megkapták azt a képességet, hogy ragyogásától elvakulva meglássák Jézust olyanként, amilyen. Adám, bukása előtt, rendelkezett ezzel a képességgel, s az ember az eszkliatologikus jövőben majd ismét visszakapja azt. Másfelől, az egyiptomi szerzetesek hagyományát továbbfejlesztve Palamasz azt állítja, hogy a teremtetlen Fény látását a szent saját ragyogása kíséri. „Aki részt kap az isteni energiából […] maga is valamiképpen fénnyé válik; egyesül a Fénnyel, s a Fénnyel teljes világosságban látja mindazt, ami rejtve marad azok előtt, akik ebben a kegyelemben nem részesültek”.
A Megtestesülés következtében testünk „a bennünk lakozó Szent Léleknek temploma” (1Kor. 6:19) lett; az Eukharisztia által Krisztus bennünk van. „Jézus Krisztus személyében az Atya fényét hordozzuk” (Hármaskönyv I, 2,2. §). Ez az isteni jelenlét testünk belsejében „átváltoztatja a testet és szellemivé teszi […] olyképpen, hogy az egész ember Szellemmé válik”. A test ilyetén „szellemivé válása” egyáltalában nem jár az anyagtól való elszakadással. Épp ellenkezőleg, az elmélkedő „anélkül, hogy elválna vagy elválasztatna az anyagtól amely kezdettől kíséri őt”, elviszi Istenhez „saját magán keresztül a teremtés egészét”. A nagy theológus kikel a platonizmus ellen, amely aXIV században, a „Palaiologosz-reneszánsz” idején elbűvölte a bizánci értelmiséget, sőt az egyház némely tagjait is. A bibliai hagyományhoz visszatérve Palamasz hangsúlyozza a szentségek fontosságát, amelyeken keresztül az anyag „átlényegül”, anélkül hogy elenyésznék.
[…]
Mircea Eliade – Vallási hiedelmek és eszmék története 303. fejezet: A hészükhaszta szerzetesek. Palamasz Szent Gergely, 710-712. oldal
“Ő készíti elő nekem az Élet kincsét” – Aranyszájú Szent János karácsony reggeli homíliája
“Olvasás mint spirituális gyakorlás” – Horváth Róbert megkerülhetetlen előadása
(Mircea Eliade nyomán Szent Korona Rádió)