Játszótéri patriarchátus – a nemi sztereotípia lehet kifogás az agresszív gyermek viselkedésére?

Egyre aggasztóbb jelenségre hívta fel a figyelmet egy újságíró, aki anyaként a hétköznapokban megtapasztalta, milyen az, amikor kezeletlen, agresszív kisfiúk árasztják el a játszótereket. Véleménycikk következik.

Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

Hangos fiúk foglalják el a legnépszerűbb mászókát a játszótéren, és kíméletlenül elzavarnak minden lányt, aki szeretne felmászni rá. Félrelökik a lányokat a csúszdára váró sorban, elveszik a homokozójátékokat, és a szülők csak mosolyogva nézik – mert a fiúk már csak ilyenek.

Boys will be boys – mondják, amikor a fiúk agresszív, vagy más sztereotip módon „fiús” viselkedését szeretnék legitimálni, pedig ez a mondat sokkal inkább (vagy kizárólag) szól a szocializációs különbségekről, mint a fiúk vélt vagy valós biológiájáról. Amikor egy kisfiú üt, rúg, csíp, hangos és uralkodó, akkor a szülők sokszor nem is regisztrálják a problémát, esetleg nyilvánvalóan álságos rosszallással, de azért félig mosolyogva megszidják őket egy kicsit – mert hát a fiúk már csak ilyenek.

Ugyanígy a kislányoktól elvárjuk, hogy kedvesek, engedelmesek, aranyosak legyenek: hogy mindig legyen kedvük puszit adni az évi egyszer látott nagybácsiknak, hogy elpakolják maguk után a játékot és eleve ne játsszanak semmilyen „durva” játékot. Egyik esetben sem belénk kódolt biológiai különbségekről van szó, hanem egyszerűen arról, hogyan reagál a környezet – jutalmazóan vagy büntetően – bizonyos viselkedésekre. Ez a jelenség már nagyon hamar megmutatkozik a játszótereken is, és még feltűnőbbé válik, ha az ember lányos anyuka, aki szeretné egészen más értékek mentén nevelni a kislányát.

Kirekesztés, megkülönböztetés – minden következmény nélkül

Egy gyermeknek az tesz a legjobbat, ha a szülő hagyja őt kibontakozni a játszótéren, ez tény. Ilyenkor szocializálódnak a gyerekek, kicsit lazább környezetben, mint az óvoda vagy iskola. Tehát a legjobb, ha a szülő nem folyik bele feltétlenül minden egyes pillanatába a gyermeknek, csak távolról egy figyelő (nem telefonozó!), szemlélő funkcióban van.

Az is tény, hogy a nemek szerinti csoportosulás teljesen normális szakasza a gyerekek fejlődésének, hogy megvan az az életkor, amikor a lányok kizárólag a lányokkal, a fiúk pedig a fiúkkal akarnak játszani. Ez alapvetően szuper dolog, de a közös játékokban való részvétellel elkezdtek megjelenni bizonyos problémák is.

A Marie Claire hírportál újságírója személyes példáján át mutatta be, hogyan rekesztik ki lányát a játszótéren a fiúk, csak azért, mert ő lány.

“A kislányomat rendszeresen félrelökik a vele egykorú vagy nagyobb kisfiúk, simán elévágnak a csúszdán, hogy elfoglalják a legnépszerűbb mászókát és aztán nem engedik fel a lányomat (és persze más lányokat sem). Hogy amikor megkérdezik, hogy megpörgethetik őt a forgón, és a lányom kéri, hogy állj, nevetve pörgetik tovább, amíg a gyerekem arcára egyre kétségbeesettebb arckifejezés ül.”

Az újságíró leszögezi, hogy nem arról van szó, hogy ez a viselkedés csak a fiúkra jellemző. Sőt, a lányoknál is gyakorta megjelenik.

“De nagyon úgy tűnik, hogy a kisfiúkra sokkal ritkábban szólnak rá.”

– fűzi hozzá.

Lányoknak tilos?

“Néhány napja az egyik belvárosi játszótéren a lányom azzal szaladt oda hozzám, hogy egy csapat fiú nem engedi be őt a kisházba. Először próbáltam a finom (és újfent: kényelmes) empowermenttel élni. Vagyis elmondtam neki, hogy a játszótéri játékok közösek, minden gyerek ugyanúgy használhatja őket, és neki is pontosan ugyanannyi joga van ott lenni, mint a többieknek – mondja meg neki nyugodtan.

Kudarcos meggyőzési kísérlete után már kifejezetten kérte, hogy menjek vele, ekkor ugyanezt a monológot elmondtam a fiúknak a felnőttség meggyőző erejével megspékelve. De én pont ugyanolyan kevés sikerrel jártam, mint a háromévesem. Amikor a lányomat bátorítva megmondtam neki, hogy menjen csak be, és az egyik fiú felpattanva lendületesen felé rúgott, már éreztem, hogy eddig tartott a türelmem a patriarchátus 110 centis csírái felé, így látványosan körbepillantottam az illetékes szülőkért. Szép lassan fel is tápászkodott egy mosolygó anyuka – a két leghangosabb kisfiú anyja – aki nevetgélve megkérdezte tőlem, hogy „nem engedik be”?

Itt nekem be is telt a pohár, és kétségbeesésemben, hogy érzékeltessem vele a helyzet problémáját, valami olyasmit válaszoltam, hogy „de, mindjárt be fogják”. Nyilván nem volt olyan nagy dolog, a lányom pedig két perc múlva el is felejtette az egészet, de ahogy jobban elkezdtem figyelni erre a jelenségre, nagyon feltűnt, hogy a kisfiúk agresszív viselkedését mennyire kevéssé szabályozzák a szülők (amíg nem számít tényleg nagyon durvának a helyzet).” – osztotta meg tapasztalatait az újságíró és egyben anya.

Aggasztó kilátások

A cikk szerzője nyomatékosította, hogy nem szeretne messzemenő következtetéseket levonni a játszótéri agresszióból és erőszaktevőket vagy zaklatókat látni a “műanyagvödrökkel hadonászó meg mászókákról csüngő kisfiúkban.”

“A gyerekekben dolgozó agresszív késztetések alapvetően teljesen normálisak, és önmagában nincs bennünk semmi gender-specifikus.

Az viszont a szűkebb-tágabb környezet feladata, hogy ezeket a késztetéseket szabályozza – és ebben már nagyon is érzékelhetőek a nemi különbségek.”

– fűzi hozzá.

Lányos anyaként felmerülhet az emberben, hogy a világban azért mégiscsak vannak erőszaktevők, incelek és zaklatók, és hogy a jelenlegi hatalmi dinamikában gyerekünknek többnyire az áldozat szerepe jut. Nem kizárólag persze, de a statisztikák azért elég sokatmondóak ezen a téren.

“Nem azt akarom sugallni, hogy mindennek a megelőzése itt, a hinta mellett dől el, de azért mindenképpen része egy nagyobb és égetőbb problémának, amiben nem mellesleg a kisfiúk is ugyanúgy áldozattá válnak és súlyosan sérülhetnek.

Például azért, mert bizonyítaniuk kell fizikai rátermettségüket és viselniük el esetleges „gyengeségük” következményeit (például a megaláztatást vagy a kiközösítést), vagy éppen azért, mert nem élhetik meg és fejezhetik ki szabadon érzelmeiket.”

Egy Vármegyés Anyuka gondolatai – Milyen ember válik gyermekünkből élmény és emlék híján?

(marieclaire.hu nyomán Szent Korona Rádió)