A Telex nemrégiben közzétett cikke azon súlyos témával foglalkozik, hogy mi történik az idő előtt elveszített magzatokkal és szüleikkel az állami egészségügyben. A probléma tényleg valós, azt azonban hozzátennék, hogy míg a hírportál ezen esetben rendkívüli érzékenységről írt az elveszített magzatokról, addig ezzel párhuzamosan az abortuszlobbit szolgálják ki.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
„Jobban jársz, ha nem látod”
Petra várandóssága 21. hetén ment be erős fájdalmakkal egy budapesti kórházba. „Meg kell szülni, nincs más lehetőség” – mondta a vizsgálatot végző főorvos, mivel a méhszáj jobban megnyílt az átlagosnál. Rögtön kapott oxitocint, hogy meginduljon a szülés.
Szobáját egy frissen szült kismamával kellett megosztania, miközben tudta, hogy ő épp akkor fogja a saját babáját elveszíteni.
Ezért átkérte magát egy egyágyas szobába, viszont a férje nem jöhetett be hozzá a vajúdás idejére, ugyanis többen szoptatnak a szülőszobákban. Így a férje a váróban aggódott, Petra egyedül vajúdott a szobában, és hallgatta a frissen született babák beszűrődő sírását. Miután megszülte a meghalt kisbabáját, elvitték a testét, a kórházi dolgozók szerint azért, mert „jobban jársz, ha nem látod”. Petra és férje hosszas kérlelésére végül
megmutatták nekik a vesetálban fekvő babát, de hozzáérni, megölelni nem volt szabad.
A testet azonban később nem vihették haza, a kórház arra hivatkozott, hogy az veszélyes hulladék. A szülés után Petrát átvitték a műtőbe, ahol a bent maradt méhlepényt eltávolították, majd visszavitték a szobájába. A férje még egy ideig várakozott a műtő előtt, mert azt hitte, még bent van a felesége, végül egy takarító műtős világosította fel, hogy Petra már nincs ott.
Az indukált vetélés után egyébként, amikor a férfi segítséget kért az egészségügyi dolgozóktól a felesége infúziójához, azt mondták Petrának, hogy
„ne hisztizzen, azzal foglalkozunk, aki valóban szül”.
A kórház saját pszichológusa sem könnyítette meg a gyászukat. A szülés délutánján azt mondta nekik:
„Ez a természet rendje, a gyengék meghalnak.”
Ezek után Petra mindenképpen haza akart menni, amit a főorvos meg is engedett saját felelősségükre. Petráék nem tartották jogszerűnek, hogy először nem láthatták, majd nem vihették haza az elhunyt kisbabát, akit így nem tudtak eltemetni. Ezért
megkeresték a betegjogi képviselőt, de ő lebeszélte őket a panasztételről, mert szerinte túl sok nyűg és idő a folyamat.
Az indukált – tehát gyógyszerekkel és egyéb invazív módszerekkel beindított – vetélés fájdalmas orvosi beavatkozás, amelyet családi tragédia kísér. Ráadásul a gyerekvállalásról szóló közbeszédből teljesen hiányzik a téma, ahogy a szülésfelkészítő tanfolyamok sem szólnak erről. Eközben nem ritka, hogy jogsértések és kegyeletsértő gyakorlatok kísérik az indukált vetéléseket, és gyakran hiányzik az emberséges bánásmód is a rendszerből.
Kontroll nélkül
A Telex több nőt is megkérdezett a téma kapcsán. Legtöbbjüknek maradandó élmény volt az egészségügyi dolgozók egy részének érzéketlensége, miközben a legapróbb pszichés támasz is sokat segíthetett volna nekik. Ezt jól mutatja, hogy ketten is arról meséltek, a takarítónőnek a leghálásabbak, aki a kórházi napjaik alatt érdeklődött a hogylétük felől.
Evelin, aki idén vetélt el egy kelet-magyarországi kórházban, a magára-hagyottságra emlékszik a kórházban töltött napokból, és a dolgozók részvétlensége is mélyen megmaradt benne. Amikor költöznie kellett az egyik kórteremből a másikba, a szülésznő hozott egy tolószéket, de Evelin helyett a csomagjai kerültek bele – hiába az orvos által előírt fekvés, ami miatt a mosdóba se engedték ki -, azt mondta a szülésznő,
„azt a pár lépést gyalog is meg tudja tenni”.
Másik hölgy esete: egyszer egy vetélésközeli helyzetben egy idős szülészorvos „petezsáknak” nevezte a nyolchetes magzatot, amit az anya meg akart tartani.
Ebben az érzékeny élethelyzetben különösen sokat számít a támogató légkör az ellátó személyzettől. Egy centrumkórház szülészeti-nőgyógyászati részlegén dolgozó aneszteziológus úgy fogalmazott, „azt látjuk, hogy mire lezajlik a vetélés, ezek a nők mind testileg, mind lelkileg, mind mentálisan teljesen ki vannak fáradva, sokat jelent nekik a bátorításunk, kedvességünk”. Azonban ez sokszor mégis elmarad, sőt…
A közhiedelemmel ellentétben elvihető és eltemethető az elveszített magzat
Nagyon különböző a kórházak hozzáállása ahhoz, hogy mi történik az indukált vetélés után a magzat testével. Még az sem magától értetődő, hogy megmutatják a testet a szülőknek, ha ők látni szeretnék.
Még kevésbé magától értetődő, hogy a szülők hazavihetik-e eltemetni a magzatot, miután átesett a boncoláson: számos kórházban megtagadják ezt a szülőktől. Pedig a jogszabály egyértelmű: ha a szülők kérik, ki kell adni a testet. A temetőkről és temetkezésről szóló 1999-es törvény szerint ugyanis „korai vagy középidős magzati halálozás esetén az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján temethető vagy hamvasztható el. A nyilatkozat alapján a maradványokat ki kell adni, a szülő azok eltemettetésére köteles.”
„Sokszor az egészségügyi személyzet sem tudja, hogy ki lehet kérni a testet”
– mondta Szimon Petra pszichológus, tanatológus, aki több mint 10 éve kísér gyásztanácsadóként magzatukat és gyereküket elvesztő párokat, és képez szülészeten dolgozó szakembereket.
Van intézmény, ahol így járnak el, sőt több helyen kéz- és talplenyomatot is adnak a szülőknek a magzatról. Egy vidéki centrumkórház pszichológusa arról számolt be, hogy náluk a szülők a szülőszobán bepólyálva megnézhetik a magzat testét, és ha írásban kérik, megkaphatják azt a patológiai intézettől. Szerinte a gyászfeldolgozásban is segíthet a magzat megnézése, mert így könnyebben szembesülnek a halálával.
A megkérdezett szakemberek egyetértettek abban, hogy az ehhez hasonló, a perinatális gyászt segítő jó gyakorlatok és az egész indukált vetélés méltó kezelése az utóbbi években több intézményben is egyre inkább meghonosodott.
Tájékoztatás hiánya
Gyakran előfordul egyébként, hogy az anyák úgy esnek át indukált vetélésen, hogy túl gyorsan, hiányosan vagy számukra alig érthetően kapnak tájékoztatást. Időnként már csak a műtét előtti felfokozott lelkiállapotban mondják el nekik, mire számítsanak. Erre később nem mindig emlékeznek pontosan, vagy nem tudnak az adott helyzetben átgondoltan dönteni. Ilyenkor a legjobb az lenne, ha a beavatkozás előtt erre a célra készült, írásos tájékoztatást kapnának a párok.
A magzatok elvesztése nemcsak a szülők számára tragikus, de az egészségügyi dolgozókat is megterheli. Ehhez a cikkhez öt olyan kórházban dolgozó szakemberrel beszélgettünk, aki kísért már indukált vetéléseket, mindannyian küzdöttek ennek lelki terheivel. A már idézett kórházi pszichológus azt mondta, a kezdeti időkben egy barátnőjével járt közösen bulizni, hogy enyhítse az etikai dilemmáiból eredő feszültséget. Később inkább elment szupervízióra és terápiára, beszélgetett pappal és lelkésszel is. Ő azt látta maga körül, hogy a kollégái közül sokan „lehasítják” a szülészeten tapasztalható problémákat, és igyekeznek nem tudomást venni róluk, illetve többeknél függőségek alakultak ki, például gyógyszerekhez vagy az alkoholhoz nyúltak, hogy csökkentsék a munkából eredő feszültséget.
Abortusz
A téma tehát rendkívül érzékeny, és az intézmények számos változásra rászorulnak, amit a cikk kiválóan bemutatott. Arra azonban rá kell világítanunk, hogy az abortusz témája is ehhez hasonló hangvételt igényelne, a baloldal ellenben igyekszik azt teljesen más színben bemutatni, minden érzékenységet nélkülözve…
CitizenGO: Kapcsoljuk le az illegális abortusztabletta-üzletet Magyarországon!
Abortuszpárti színésznőt választott Mel Gibson Mária szerepére a Passió folytatásában
(Telex nyomán Szent Korona Rádió)