Pál atya egyedül volt, még a függöny mögül sem mertek kukucskálni az új generációs utódok. Beszéde egyenes volt, gesztusai tiszták. Győzött a hit, győzött a harang, győzött a kortalan bátorság. A gumizebrás gittegylet meg kereshet magának más aszfaltlegelőt.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A minap Budapest főváros kellős közepén igény merült fel sokakban, hogy falhoz állítsanak egy harangozó papot. Fölpumpálható gumizebrán körbe-körbe ügető, magából kifordult flaszterbetyárok rontottak be a Pesti Ferencesek templomába. Követelték, hogy hagyják abba a harangozást, mert tüntetnének, fütyülnének, óbégatnának, nyerítenének, fennhangon üzennének a médiában.
De a harang, Hunyadi harangja zavarja őket. Benn a templomban pedig gyónnának, imádkoznának. Csendben. Istenhez! Mi a magasabb rendű? Kapisztrán Szent János utóda, a szintén ferences Reisz Pál atya a maga 83 évével elmondta. Útbaigazította a betolakodókat, a mókamesterük, meg csak bólogatott, majd odébb állt.
Pont azon a szeptember 23-i verőfényes napon mondta el nekik, a gumizebrás aszfaltlakóknak Pál atya mindezt, amikor 1951-ben Sztálin leghűbb magyar tanítványának verőlegényei megkezdték a Regnum Marianum Templom szétverését a Városligetben.
A tömeget hergelők azonban a tűzzel játszanak, és ezt tényleg értsük pontosan, szó szerint halálosan pontosan.
Egy vértanú emlékére
Százhat esztendje Kun Béla és Szamuely Tibor pribékjei lőttek agyon a szentendrei Dunaparton egy harangozó papot. Pontosabban ő csak amolyan hitvallóként falazott a tanácsköztársasági horror-terror leverésére a harangzúgást biztosító nyolc gyermekes édesapának. Vértanúnk, szentünk. Nézzük a történetét dr. Kucsera Ferenc atyának. Idézet következik a szentendrei plébánia oldaláról:
„Mint újmisés került első szolgálati helyére, Szentendrére, káplánnak. Az iskolai hitoktatás során a gyerekekkel való szeretetteljes foglalkozással és a helyi katolikus legényegyletben végzett lelkipásztori tevékenységével sikerült a katolikus és nem-katolikus szentendreiek rokonszenvét is megszereznie. Látva az I. világháború zűrzavarában erősödő egyházellenes mozgalmakat, gyakran jelentetett meg a sajtóban egyházát védő cikkeket. 1919. tavaszán, a tanácsköztársaság győzelme után letartoztatták, de hűséges hívei nyomására szabadon bocsátották. 1919. nyarán a tanácsköztársaság ellen kitört szentendrei felkelésre harangzúgás adott jelt. A félrevert templomharangok kapcsán vallatták, de ő ezt mondta:
„Magamról már mindent elmondtam, amit tudok, másokról nem mondok semmit.”
Ezek voltak utolsó szavai. Bár nem ő adta át a templom kulcsait, nem árulta el, élete árán sem a nyolc gyermekes édesapát és társait, akik a harangot megkondították. Ezért a Duna parton kivégezték. Huszonhét éves volt.”
Huszonhét évesen. Nem magáért, hanem a nyolc gyermekes édesapáért, az országért, egy Lenin-fiúk nélküli országért. Mit tett egykori esztergomi ferences igazgató aznap? Kiállt. Kiállt magáért, a ferencesekért, a gyónókért, az imádkozókért. Védte a csendet. Védte a Szentséget, a gyónás szentségét, a katolikus hit szerint az Oltáriszentségben lakó Krisztus békéjét, a megállni akarókat, a bűnüket letenni vágyókat. Csúfolják ezt a templomot misegyárnak, gyónási nagyüzemnek. Egy biztos. Azon falak mögül mindig jobb emberként jön ki valaki, mint ahogy bemegy: megzabolázott lélek, feltöltődött elme, kiegyenesedett gondolatok, bűnbánat, hála, öröm, megnyugvás. Tízezres nagyságrendű a gyónók száma, a ferences atyák a TB pszichiátriai költségsorán nagyot spórolva vezetik szeretettel a rájuk bízottakat, veszik le vállukról a terhet, őrzik titkukat és segítik újraindulásukat a jobbá válás útján.
Harcos keresztény
Ezek a gumizebrán ügető aszfalthősök egyet elfelejtették, kivel van dolguk! Reisz Pál nem egy vén csuhás, egy öreg totyogó papocska!
Ő volt az, aki ereje teljében, a nyolcvanas években a Hit pajzsával bátran kiállt a ferences gimnázium háromszázhúsz fiú növendékéért a kommunisták aljasságaival szemben.
Meg kell nézni a „Tartótiszt” című dokumentumfilmet. Róluk szól. Meg a kommunista gerinctelenekről, akik bomlasztani akartak, zsarolni, kéjelegni mások fájdalmán. Pál atyába beletört a bicskájuk.
Most sem meglepő, hogy kiment az öreg a zúgolódó zebrásokhoz. Az imádságos könyv, a hit pajzsa ott a kezében, mi baja lehet? Pál atya Reisz Petiként egy mátraalji nagycsalád gyermekeként 1956 szeptemberében, egy hónappal a forradalom előtt lépett be az esztergomi ferences gimnázium kapuján, közel hetven éve. Abban az évben festette az iskolai lépcsőházba Kamill atya hatalmas „1456-1956” feliratú alkotását Kapisztrán Szent Jánosról és a nándorfehérvári diadalról. Talán nem véletlen a párhuzam. Talán e festmény is bevésődött a kissrác elméjébe, hogy egyszer neki is félre kell majd verni a harangot…
Péter megértette az üzenetet és Pál lett, ezt a nevet vette fel szerzetesként az akkor még Kapisztrán Szent János Ferences Rendtartományban. Végigtanította az életét. Eltelik hetven év és maga sem gondolta, hogy újra ki kell állni a képzeletbeli vár ormára, a normális életünkbe betolakodók visszatartására.
Egyedül volt, még a függöny mögül sem mertek kukucskálni az új generációs utódok. Beszéde egyenes volt, gesztusai tiszták. Győzött a hit, győzött a harang, győzött a kortalan bátorság.
A tartótisztet megkérdezik a dokumentumfilm végén, hogy volt-e értelme mindannak az aljasságnak, rosszindulatnak, konspirációnak, mocskosságnak, amit csinált. „Nem volt semmi értelme!” – szólt a válasz. Ahogy Pál atya tette, úgy a válasz is örök érvényű. A Tanácsköztársaság és a kommunizmus óta… Felpumpált zebráink pedig keresnek más aszfaltlegelőt.
Felfüggesztették Hadházy Ákos és a Momentum több képviselőjének mentelmi jogát
Hadházy a korrupcióra hivatkozva lépne egyet a digitális diktatúra felé
(Index nyomán Szent Korona Rádió)
