A sztyeppei lovasnomádok harcművészete nem csak a híres szablyára épült – legalább ennyire meghatározó szerepet játszottak az ütő-vágó fegyverek is, amelyeket gyűjtőnéven fokosoknak nevezhetünk. Konnát Árpád írása lenyűgöző részletességgel mutatja be ezeknek a fegyvereknek a típusait, harcászati alkalmazását, társadalmi jelentőségét és történeti előfordulását a szkítáktól a kunokig. Az írás nem csak a fokos és a szablya párviadalbeli összevetését elemzi, hanem régészeti és nyelvészeti szempontból is megvilágítja a fegyver szerepét, új fényt vetve egy sokszor alábecsült, de annál fontosabb harci eszközre.
Kérjük, támogassa adója 1%-ával a HVIM-et!
A szervezet valós, kézzelfogható eredményeiről itt olvashat.
Felajánlását az Azonosságtudat Alapítványnak küldje el!
Adószám: 18218082-1-07
A lovasnomádok második legfontosabb közelharci fegyverei az ütő-vágó fegyverek voltak, amiket most összefoglaló néven fokosoknak fogok nevezni. A magyar nyelv hatvan különböző kifejezést használ ezekre, és nagyon pontosan megjelöli a fokosbalta, csákánybalta, kettős fokos, fokosbárd, csákányos bárd, csákányfokos, baltás bárd stb. közti formai és használatbeli eltéréseket. Már önmagában ez a szóbőség is arra enged következtetni, hogy őseinknek mennyire fontos lehetett ez a fegyverfajta.
A fokosnak a szablyával való összemérésében mindkét fegyvernek sok előnyét és hátrányát
felfedezhetjük fel. A szablya előnye, hogy nagyobb támadófelülettel rendelkezik, szúrásra és vágásra egyformán alkalmas, jobban kiegyensúlyozott, így hosszabb ideig lehet forgatni, valamint a keresztvas védi a vívó kezét. Hátránya a drágasága, az arányaiban kisebb sebzőereje, valamint hárításra alkalmatlanabb, kisebb tömege. A fokos előnye, hogy az orrsúlyossága miatt ugyanakkora erővel bevitt találat esetén sokkal súlyosabb sebet okoz, mint egy ugyanolyan hosszú és súlyos penge. Ütésen, vágáson kívül le is lehet fegyverezni vele az ellenséget, általában a nyele hosszabb, mint egy pengéé, és a harcos két kézzel fogja, így nagyobb erőt tud beleadni egyes mozdulatokba. Jóval alacsonyabb szaktudású kovácsmester, sokkal gyengébb minőségű vasból is elő tudja állítani. Orrsúlyosságából fakadó hátránya, hogy rövidebb ideig lehet forgatni, illetve nem védi keresztvas a vívó ujjait, a szúrása pedig nem okoz halálos sérülést. A gyakorlatban az mutatkozott meg, hogy a fokossal vívó harcosnak érdekében áll, hogy minél hamarabb véget érjen a párviadal, ugyanis az ő keze sérülékenyebb, valamint nem is bírja olyan hosszú ideig forgatni fegyverét, mint a szablyavívó.
Mindezen tapasztalatokat csakis párviadalban szereztük, ahol csupán egy ellenfélre kell figyelni, valamint nem tudtuk tesztelni a fokos legfőbb előnyét, jelesül azt, hogy rengeteg olyan védőfelszerelést hatásosan le lehet vele küzdeni, amit pengével egyáltalán nem. Az is központi előnye az ütő-vágó fegyvereknek, hogy szegényebb harcosok is be tudták szerezni. Történelmi időkben pedig ezen két előny tette elterjedtebbé a fokos gyűjtőnév alatt nevezhető fegyvereket, mint a szablyaneműeket. Gyakorlatban azonban megállapítható, hogy önmagában, általánosan egyik fegyver sem jobb vagy rosszabb a másiknál, a vívó tudása, testmérete, fizikai ereje, harcmódja, az ellenség személye, páncélozottsági mértéke, a harc helye, ideje, és ezernyi más befolyásoló tényező dönti el a győzelmet.
A fokos felbukkan a szkítáknál is. Hérodotosz két helyen is említi A görög-perzsa háborúban. Az Első könyv 215. részében a következőképpen ír: „A masszagéták éppúgy élnek és ruházkodnak, mint a szküthák, egyaránt harcolnak lóháton vagy ló nélkül, s fegyverként lándzsát, nyilat és kétélű bárdot viselnek”. Ez a részlet megingat egy lovasnomádok kapcsán jellemző tévhitet, miszerint gyalog nem voltak képesek harcolni. A másik említés a Hetedik könyv 64. részében található: „A szküthákhoz tartozó szakák egyenes csúcsban végződő süveget viseltek a fejükön, nadrágban jártak, s fegyverzetként maguk faragta íjakat, tőrt, továbbá egy szagarasz nevű csatabárdot hordtak. Ezek voltaképpen arnürgiosz szküthák voltak, mégis szaka néven emlegették őket, mert a perzsák minden szküthát szakának hívnak.” A szkíták fokosbaltát és csákánybaltát használtak. Az íjak mellett a különböző ütő-vágó fegyverek a legelterjedtebb fegyverek a sírjaikban.
Érdekes módon a hunoknál szinte teljességgel hiányoznak az ütő-vágó fegyverek. Annál többet, összesen nyolc fajtát találunk azonban az avaroknál: fokosbalta, rövid nyakú fokosbalta, T alakú bárd, bárd, széles éllapú fokosbalta, balta és kettősfokos. Érdekes módon az ütő-vágó fegyverek többféle sírmelléklettel együtt is megjelennek, egyaránt vannak köznépi sírokban és az elit temetkezéseiben. A fentebb ábrázolt anyagi eltérés a fokos és a szablya között tehát esetükben nem annyira érvényesül, sokkal inkább az a jellemző, hogy ezen fegyverek páncéltörő képessége képezhette a kiválasztás okát. A honalapító magyarság esetében szintén nyolc fegyverkategóriát különíthetünk el: baltásbárd, fokosbalta, fokosbárd, kettősfokos, balta, bárd, nyéltámaszos balta és rövid nyakú fokosbalta. Egyes típusok eltűntek, mások megjelentek, de a leginkább bevált formák öröklődtek. Mindkét nép esetében a fokosbalta a leggyakrabban előforduló altípus. Ezt az egy vagy két kézzel is alkalmazható fegyvert páncélozott és páncélozatlan ellenfél ellen, lóháton vagy gyalog egyforma sikerességgel lehetett használni. A kísérőleletek arányában viszont eltér a két népesség körében a régészeti megjelenése ezen fegyvereknek. A honalapító magyarok körében a fokossal eltemetett harcosoknál általánosan sokkal kevesebb más kísérőlelet jellemző, ebből a szablyával eltemetett harcosokhoz viszonyított alacsonyabb társadalmi rangra következtethetünk. A későbbi Kárpát-medencei nomádok, a besenyők és a kunok sírjaiban ismét találhatunk baltát, bárdot, fokosbaltát, sőt, a kunokkal egy új formai altípus is megjelenik fokosbalták terén, amelynek éle erősen a nyél felé hajlik, a foka pedig cipészkalapács szerűen kiszélesedik. Az ilyen nagy formai változatosság – mindezt vessük össze az ezen népekkel kortárs, harcmodorukban elsősorban a közelharcra építő germán népekével, ahol nagyjából két csatabárd-féle van, és formailag azok sem igazán, csak méretben térnek el egymástól – arra utal, milyen komoly szerep jutott ezen fegyvereknek a sztyeppei nomádok harcászatában.
Államalapítás vagy bukás: tanulságok az avarok és magyarok történetéből (Duo Gladii)
(Részlet Duo Gladii IV. évf. 1.szám)
