D. Fekete Balázs írása – melyet a legfrissebb Duo Gladii számban olvashatnak – lerombolja a sablonos “lovasíjász-cselvetés” képet, és rámutat: a magyarok sikerét nem csupán egyetlen taktika, hanem gyorsaságuk, logisztikai fölényük és ellenfeleik gyenge reagálóképessége alapozta meg. Az író szerint ideje a honfoglalás kori hadviselést árnyaltabban, összehasonlító hadtörténeti szemlélettel vizsgálni.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Petkes Zsolt mellett B. Szabó János is felhívja figyelmünket arra, hogy bár sem az összetett íj használata, sem a visszavonulást színlelő taktika nem volt ismeretlen ellenfeleink számára, mégis hozzávetőlegesen egy évszázadig a “magyarok nyilaitól” rettegett Európa. Abban immár számos hadtörténész egyetért, hogy a honfoglaló és “kalandozó” magyarok és más sztyeppei népek harcmodora között hasonlóságokat fedezhetünk fel, így érdemes a taktikai párhuzamok felől egyfajta összehasonlító hadtörténeti vizsgálatot folytatni. Ha ezekből az összehasonlító vizsgálódásokból indulunk ki, könnyen lehet, hogy el kell vetnünk azokat a sztereotípiákat, miszerint a honfoglalók csak lovon harcoltak és egyetlen taktikájuk a “visszavonulást színlelő” csel volt, noha az ismeretterjesztő irodalomban, a tankönyvekben mindenütt hasonló szövegrészletekkel találkozunk.
“A magyar harcosok gyakran alkalmaztak hadicselt. A leggyakoribb volt, hogy menekülést színleltek.
Amikor az ellenség diadalittasan a nyomukba eredt, hirtelen visszafordultak, körülvették üldözőiket, és foglyul ejtették vagy lemészárolták őket.” – írja a dr. Gróf Péter és dr. Szabados György által szerkesztett Történelem 5. az általános iskolások számára (NAT 2020) című tankönyv. Akár a bajorokról, szászokról, itáliaiakról esik szó, mindenütt ez a toposz ismétlődik, miszerint a magyarok mindenkit tőrbe csaltak és megsemmisítettek…, már ha egyáltalán nagy, nyíltmezei csatára került sor, amelyek száma a “kalandozások” évtizedei alatt nem igen haladta meg a tucatnyit. Át kell tehát gondolnunk azokat a sztereotípiákat, miszerint a magyarok könnyűlovas, lovasíjász egységei egyféle sablon szerint mértek rendszeres vereséget a nehézfegyverzetű lovasként elképzelt ellenségeikre. A magyarok sikereinek okait több tényezőben kell keresnünk, amelyek részben logisztikai jellegűek. A magyar seregek valóban gyorsak és mozgékonyak voltak, jobb manőverezőképességgel rendelkeztek. Emellett azonban le kell szögeznünk, hogy a Karoling utódállamok X. századi mozgósítási rendszere igen nehézkes lehetett, s nem tudta felvenni a versenyt a gyorsan mozgó keleti kihívókkal.
A X. század második harmadáig a Karoling utódállamokat folyamatos belháborúk sújtották, amelyek miatt szinte lehetetlenség volt fellépni egy dinamikusan mozgó, váratlanul feltűnő ellenséggel szemben. A Karoling Birodalom fénykorában minden év tavaszán tartották meg a hadi mustrát, a seregszemlét, ahonnan – amennyiben az uralkodó úgy tervezte – hadjáratra is indultak. E nehézkes mozgósítási folyamat a néhány hétig egy területen portyázó nomád haderővel szemben nem vehette fel a versenyt. A védelem valójában nem hagyatkozhatott a főseregek megérkezésére, hanem a helyi erősségek folyamatosan fegyverben lévő, kis létszámú, de “profi” várkatonaságától remélhetett segítséget, azonban egy váratlan támadás őket is városaikba vagy erődítményeikbe kényszeríthette, ezáltal a kalandozók célterülete több hétig védtelenné válhatott. A magyarok a célterület megszállására is igen nagy figyelmet fordítottak:
“Nem ütnek körülárkolt tábort, mint a rómaiak [bizánciak], hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve, télen-nyáron folyvást legeltetik lovaikat; a háború idején pedig a szükséges lovakat maguk mellett tartva és béklyóba verve őrzik türk sátraik közelében a csatarendbe állás idejéig, s csatarendbe álláshoz éjnek idején kezdenek. Őrseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezik el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket.”
– írja Bölcs Leó a Taktika című művében.
Amennyiben mégis összegyűlt egy had, hogy a portyázó magyarok nyomába eredjen, akkor sem lehetett egykönnyen utolérni vagy bekeríteni őket, így a kalandozások kezdeti éveinek néhány komoly sikerével szemben e hadjáratok sikere leginkább abban rejlett, hogy a portyázó magyarokat nem volt képes nyílt mezei csatára kényszeríteni egyetlen
sereg sem.
A túlvilág rendje: egy avar közösség temetőjének üzenetei (Duo Gladii)
Államalapítás vagy bukás: tanulságok az avarok és magyarok történetéből (Duo Gladii)
(Részlet Duo Gladii IV. évf. 1.szám)