Komjáthy Jenő (1858 – 1895) versét ajánljuk március idusára. Méltatlanul mellőzött költőink sorát vele folytatjuk.
Komjáthy Jenő: MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok! Nem vakszerencse
Tőn engemet magyarrá.
Nem érdek hitvány gerjedelme
S nem önkény teve azzá.
A szellem szent hatalma az,
Mely elborított lángival:
Magyar vagyok, mivel szabad,
Szabad, tehát magyar.
Magyar vagyok. Nincs a világon
Ennél szebb és dicsőbb név.
Testvéreim közt feltalálom
Minden nagy eszme hősét.
Engem sem rémít semmi vész,
Várjon halál, vagy diadal:
Lelkem egész, szívem merész;
Merész, mivel magyar.
Magyar vagyok. Ami szivemben,
Tüstént az ajkamon van.
Nem érez senki sem hivebben
S nem szól világosabban,
Mert egy vagyok és mindig az,
Tettem, szavam lelkemre vall:
Magyar vagyok, tehát igaz;
Igaz, mivel magyar.
Magyar vagyok. Magasra törnék!
De elfog olykor méla bánat,
Ha olvasom az Isten könyvét,
Történetét hazámnak.
Fénynapjainkra gyász omol,
S az egész nép egy sírba hal:
Nem csoda, ha olyan komoly
És bús lett a magyar.
Magyar vagyok. Népem jövőjét
Dicső, nagy színbe látom.
Próféták nem hiába szőtték,
Beteljesül az álom!
Miért a hősök lelke vív,
Eljő, eljő a diadal:
Mert csupa lélek, csupa szív,
Csupa láng a magyar.
Magyar vagyok. Kedvem csapongó
És gyors, miként a villám.
Majd mint a felhő, oly busongó,
Majd mint pacsirta, vídám.
Szivem az érzéstől repes,
Tűz ajkamon a szó, a dal –
S úgy vágtat a vér, oly heves,
Heves, mivel magyar!
Magyar vagyok. A sors kegyelme
Névleg tesz csak magyarrá.
A szabadságnak szent szerelme
Avatott engem azzá.
A szellem csodás lángja az,
Mely fölragadott szárnyival:
Magyar vagyok, tehát szabad,
Szabad, mivel magyar!