Baranyi Tibor Imre írása a modern vadászat lényegvesztését vizsgálja, bemutatva, hogyan vált felszínes és szentimentális tevékenységgé a tradicionális értékek elvesztésével. Történelmi, társadalmi és szimbolikus szempontból elemzi a vadászatot, különbséget téve a férfiúi (szoláris) és női (lunáris) formák között, kritikai szemmel tekintve a jelenkori vadászati kultúrára.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Az, hogy a modern embernek többnyire nem sok fogalma van arról, valójában mit csinál, amikor csinál valamit, teljesen szokványos, és ilyenformán jellegzetes kortünetnek tekinthető. Ez az általános „beavatatlanság” fokozottan igaz az egykori tradicionális tudományok és ugyanezen mesterségek vagy hivatások maradványainak mai „művelőire”, de a modern szcientizmus, az ipar vagy a jelenkori társadalom igazgatásával foglalkozó apparátus szakembereire is.
A dolgok tradicionális és egyedüli valós értelmének elveszítése tulajdonképpen a lényeg elveszítése,
illetve ami ezen elveszítési folyamat végén marad, az többnyire a legkülső héj vagy kéreg, az illető megnyilvánulás célját s értelmét vesztett materiális felszíne. Ezt a kérget azután a legkülönfélébb erők veszik használatba, sajátos okkult, deviatív és felforgató céljaik megvalósítása végett. Az eredmény – legalábbis az eredeti értelem ismerői számára – egyrészt egy paródia, másrészt a babona jellegét ölti, mert a lényeg és értelem elveszítése egy cselekvésben az illető aktivitást óhatatlanul parodisztikussá és a szó eredeti értelmében babonássá teszi. Ez ugyanakkor és többnyire egyáltalán nem olyasmi, amin az ember jót „mulathat”. Hiszen
az igazi lényeg helyét mindig átveszi egy hamis lényegtelenség,
ami, ha engedékenyek akarunk lenni, többé-kevésbé, egyébként pedig mindig a létrontás erőinek segédkezik. Amikor ez általánosan bekövetkezik, előáll egy monstrum: az antitradicionalitás világa.
Aki hallott vagy olvasott már a jelen fejezet közelebbi tárgyát képező vadászattal kapcsolatos jelenkori beszámolókat, márpedig ez utóbbiak száma és terjedelme nem elhanyagolható, találkozhatott azzal a fájdalmas lényegnélküliséggel és szentimentalizmussal, amely többségüket áthatja. Szirupos és negédes áradozások a „természet szépségéről”, a vad megpillantásáról és „terítékre hozásáról” mint „régi álom teljesüléséről”, egy értelmet vesztett trófeakultuszról, vagy a fárasztó heti munka után a magaslesen, a „zöldben” folytatott „relaxációról” és „újra feltöltődésről” (I refill my batteries in the green); vagy éppenséggel az „adrenalin-szint” izgató emelkedéséről; nem is beszélve azokról a bosszantó okoskodásokról, amelyek a profán ökonomizmus beszivárgásaként a vad gazdasági vagy idegenforgalmi jelentőségéről, és a vadászról (a paraszt mint „mezőgazda” mintájára) mint „vadgazdáról” szólnak. Mindez egy vaskos individualizmus jegyében, betetőzve a szerzőről készített tolakodó és kérkedő fényképfelvételekkel. De szempontunkból kevésnek és ilyenformán szinte semmitmondónak kell ítélni a vadásszal mint természetjáróval és vadselejtezővel kapcsolatos elgondolásokat is (akinek a „kezében a puska mint kertészében a metszőolló”), noha szándékát tekintve ez kevésbé alacsonyrendű, mint az erdőben felfegyverkezett proletár, aki mindenre lő, ami mozog. E ponton magyar vonatkozásban megemlíthető, hogy a kommunizmus természetesen a vadászat terén is megtette a magáét: mivel korábban a kommunista pártapparátuson kívül jóformán kizárólag „világnézetileg” megbízható, vagy legalábbis nem veszélyes, elemek juthattak fegyverhez és vadászati lehetőséghez, ezen lények, ma pedig utódaik általános színvonala határozta és határozza meg szinte az egész területet. Nemcsak a tevékenység lényegét illetően, de sokszor elemi tárgyi ismeretek hiányáig elmenően, hogy a különböző vadfajok vagy a vadászati rítusok tradicionális szimbolikáját ne is említsük. És ez különösen azért érdekes, mert ezt megelőzően a vadászat kizárólag a ksatriyák vagy európai megfelelőiket tekintve, a királyok, a nemesek és arisztokraták (a „legjobbak”) joga és privilégiuma volt, és mint azt alább látni fogjuk, egyáltalán nem véletlenül.
Helyes, ha mondanivalónk pontosabb kifejtése érdekében előzetesen éles különbséget teszünk férfiúi vagy szoláris (Nap-szerű) és női vagy lunáris (Hold-szerű) vadászati eszközökkel folytatott vadászati módok között. A szoláris vadászat eszközei, elsősorban a fegyverek, szoláris őstárgyak. Ezen, és ami bennünket ehelyütt elsődlegesen érdekel, az íjjal és a lőfegyverrel – döntően puskával – való vadászatot értjük. De ide sorolandó még a tőrrel és a dárdával (lándzsával, kelevézzel) történő vadászat is, valamint a magasrendű lehetőségeket rejtő, ragadózó madarakkal – sólyommal, sassal stb. – való vadászat. Megjegyezhető itt, hogy a vadászat mindenekelőtt „a távoli közelre hozásának” műveleti körébe esik. Ezért például a szintén szoláris kard, vagy a poláris (csata) bárd (ascia) nem tekinthető szorosabban vett vadászfegyvernek. Ez utóbbiak döntően az igaz és hamis szétválasztásával, és ilyenformán a megkülönböztetés bölcsességével állnak összefüggésben. A vadászati módok második körébe pedig a veremmel, csapdával, kötéllel és hálóval, valamint a lunaritás hekatéi démonizációjával, a méreggel való vadászat tartozik. A nyíl és a puska férfiúi analógiája magától értetődő. A megfeszített (konvex formájú) íjból kiröppenő nyílvessző mint kilövellő napsugár, vagy a robbanás, heves égés, tűz és túlnyomás eredményeként a csőből mint falosszal analóg formából kirepülő puskagolyó és a férfiasság pusztán fizikai nemzési vetülete, például az ejakuláció közötti összefüggés túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy különösebben részletezni kellene. Ugyanakkor a befogadó-befogó verem mint konkáv forma, miként a csapda, vagy a „behálózás”, „megkötözés” mint a nőiség attribútumai szintén kézenfekvőek.
Folytatjuk! Második rész.
A vadászat valódi szellemisége, avagy túl a természet szeretetén – Baranyi Tibor Imre (II.rész)
A vadászat valódi szellemisége, avagy túl a természet szeretetén – Baranyi Tibor Imre (III.rész)
(Részlet Baranyi Tibor Imre: Hagyomány és magyarság c. műve 91-97. oldal)
