Ernst Jünger A márványszirteken című művének második részletében az író kidomborítja a szerzetes közösség tagjai, a növények és a természet mélyebb megértésére való törekvését. A szereplők alapvetően növényekkel foglalkoznak, érzik, hogy a virágok kommunikálni akarnak velünk, ehhez azonban tiszta érzékekre van szükség. Munkájuk során ráébrednek, hogy az elemek között rend uralkodik, és a mérték, valamint a szabályszerűség elválaszthatatlanul beágyazódott a föld véletleneibe és zűrzavarába.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
5
Lampusa konyhája benyúlt a márványszirtbe. Az ilyen barlangok régi időkben menedéket és szállást nyújtottak a pásztoroknak, később pedig ciklopszkamraként beépültek a tanyákba. Már korán reggel a tűz mellett lehetett látni az öreget, amint reggeli levesét főzte Enriónak. A tűzhelyhez további mélyedések csatlakoztak, ahol tej, gyümölcs és kilöttyent bor szagát lehetett érezni. Én magam csak ritkán léptem a kolostornak ebbe a részébe, mivel Lampusa közelsége nyomasztó érzéseket keltett, s ezt szívesen elkerültem. Erio viszont minden szegletét ismerte a konyhának.
Otho testvért is gyakran láttam az öreg mellett a tűz körül. Minden bizonnyal neki köszönhettem azt a szerencsét, amiben Erióval részesültem, aki Lampusa lányával, Silviával való szerelmem gyermeke volt. Akkoriban a bíbor lovasoknál teljesítettünk szolgálatot a hadjáratban, amely az Alta Plana szabad népeiért harcolt, és amely aztán kudarcba fulladt. Gyakran, amikor a hágók felé lovagoltunk, láttuk Lampusát a kunyhója előtt állni, mellette pedig a vékony Silviát a fején piros kendővel és piros szoknyában. Otho testvér – aki ott volt mellettem, amikor felvettem a porból a szegfűt, amit Silvia kivett a hajából és az útra dobott – mikor továbblovagoltunk, figyelmeztetett, hogy vigyázzak az öreg és a fiatal boszorkánnyal, s Otho testvér hangja gúnyosan csengett, bár aggódóan is. Még jobban bosszantott a nevetés, amellyel Lampusa végigmért, s amit én gátlástalanul kerítőnősnek éreztem. S mégis nemsokára ki-be járkáltam a kunyhójába.
Miután visszatértünk a Marinára, és beköltöztünk a kolostorba, hírt kaptunk a gyermek születéséről, és arról is, hogy Silvia a gyereket elhagyta, és idegen néppel odébbállt. A hír kellemetlenül érintett – különösen mivel olyan életszakasz elején ért, amely a hadjárat fáradalmai után a csendes tanulmányoké lett volna.
Ezért hát Otho testvért teljhatalommal ruháztam fel, hogy keresse fel Lampusát és beszéljen vele, s adjon meg neki mindent, amit jónak ítél. Mennyire meg voltam lepődve, hogy rögtön a háztartásunkba fogadta a gyermeket és a nőt; bár ez a lépése hamarosan nagyon áldásosnak bizonyult mindnyájunk számára. S miként a jó cselekedetet is különösen úgy ismerni meg, hogy általa a múlt is teljessé válik, úgy Silvia szerelme is új fénybe került. Rájöttem, hogy őt és anyját előítélettel közelítettem meg, s hogy mivel könnyen leltem rá, túlontúl könnyedén is bántam vele, mint ahogy az út mellett világító drágakövet is gyakran üvegnek gondoljuk. S mégis minden pompás dolog véletlenül talál ránk – a legjobb dolgok ingyen vannak.
Persze ahhoz, hogy a dolgok így egyenesbe kerüljenek, szükség volt arra az elfogulatlanságra is, amely Otho testvért jellemezte. Az ő alapelve az volt, hogy a hozzánk közeledő embereket ritka leleteknek tekintse, mint amilyenekre vándorlás közben lehet bukkanni. Szívesen nevezte az embereket optimatáknak, hogy jelezze, mindenki a világ született nemességéhez tartozik, s hogy bárki képes számunkra megadni a legnagyobb adományt. Számára az emberek a csodálatosság edényei voltak, s hercegi jogokat biztosított képzeletben számukra. S valóban mindenki, aki a közelébe került, kivirult, mint valamilyen növény, amely fölébred téli álmából – nem mintha jobbakká váltak volna, de sokkal inkább önmaguk lettek.
Lampusa rögtön beköltözése után átvette a háztartást. A munka könnyen ment neki, s a kertben is jó kézzel dolgozott. Míg Otho testvér és én szigorúan a szabályok szerint ültettük a növényeket, addig ő gyorsan szétszórta a magokat, és hagyta, hogy a gyom nőjön, ahogy csak akar. S mégis könnyűszerrel a háromszorosát szüretelte a mi vetésünknek és gyümölcseinknek. Gyakran láttam, ahogy gúnyos nevetéssel szemléli az ágyasokban azokat a porcelánból készült, ovális táblácskákat, amelyekre Otho testvér finom betűkkel felfestette a vetés fajtáját és nemét. Közben, mint valami agyarat, kivillantotta utolsó megmaradt metszőfogát.
Bár Erióhoz hasonlóan én is dédanyának szólítottam, ő szinte kizárólag gazdasági dolgokról beszélt velem, gyakran meglehetősen bolondosan, ahogy a házvezetőnők szoktak. Silvia nevét sohasem ejtettük ki egymás között. Mégsem örültem neki, amikor Lauretta az után az este után, amikor a fal mellett találkoztunk, eljött értem. S ennek ellenére éppen az öreg bizonyult nagyon vidámnak, és gyorsan bort, MORSELLEN-t és édes süteményt hozott a vendégnek.
Erio iránt az apaság természetes örömét éreztem, valamint a szellemi örökbefogadásét is. Szerettük csöndes, figyelmes értelmét. Mint minden gyerek, aki a kicsi világában megfigyelt foglalatosságokat utánozza, ő is korán a virágok felé fordult. Gyakran láttuk, amint a teraszon ül, és egy liliomot szemlél, amely éppen kinyílni készült, és amikor ez megtörtént, a könyvtárba sietett, hogy Otho testvért megörvendeztesse a hírrel. Hasonlóképpen szívesen állt kora reggel a márványmedencék mellett, amelyekben Zipanguból való vízirózsákat tenyészettünk, melyeknek szirmait az első napsugár robbantotta szét finom hanggal. A herbáriumban is ott állt számára egy kis szék – gyakran ült ott, és figyelte, ahogy dolgozom. Ha csöndben magam mellett éreztem, mindig felfrissültem, mintha az apró testében égő mély, vidám tűz más színben tüntetné fel a dolgokat. Úgy tűnt, az állatok is keresték a közelségét, hiszen akárhányszor a kertben találkoztam vele, piros bogarakat láttam körülötte repülni, amelyeket a nép katicáknak nevez; ott mászkáltak a kezén, és a haja körül rajzottak. Az is nagyon furcsa volt, hogy a lándzsás viperák Lampusa hívására izzó fonatként vették körül az üstöt, Eriónál viszont a napsugár formájába rendeződtek. Otho testvér vette ezt először észre.
Így történt aztán, hogy életünk eltért azoktól a tervektől, amelyeket szőttünk. Hamarosan észrevettük, hogy ez a változás jótékonyan hatott a munkára.
Azzal a tervvel érkeztünk, hogy alapvetően növényekkel foglalkozunk, s ezért a szellem jól bevált sorrendje szerint a légzéssel és táplálkozással kezdtük.
Mint a világon minden, a virágok is akarnak hozzánk beszélni, ám tiszta érzékek kellenek ahhoz, hogy megértsük a nyelvüket.
Jóllehet a magokban, virágzásban és elmúlásban csalfaság rejtőzik, ami elől semmilyen teremtmény nem menekülhet, mégis biztosan sejthető, hogy valami állandó lapul a látszatok világa mögött. A tekintet ilyenképpen való élesítését nevezte Otho testvér “az idő elszívásának” – habár úgy gondolta, hogy a tiszta üresség a halál innenső felén nem érhető el.
6
Beköltözésünk után észrevettük, hogy témánk, szinte akaratunk ellenére, egyre tágult. Talán a kolostor erős levegője adott új irányt gondolkodásunknak, mint ahogy a tiszta oxigénben a tűz erőteljesebben és fényesebben ég. Már néhány rövid hét után észrevettem ezt, mégpedig azon, hogy a tárgyak megváltoztak – és ezt a változást először hiányosságként érzékeltem, mivel a nyelv nem elégített ki többé.
Egyik reggel, mikor a teraszról a Marinára pillantottam, a vize mélyebbnek és világosabbnak tűnt, mintha először látnám zavartalan érzékekkel. Ugyanabban a pillanatban szinte fájdalmasan éreztem, ahogy a szó elszakad a jelenségtől, mint ahogy a túlságosan erősen megfeszített íj húrja is elpattan. Láttam a világ íriszfátylának egy darabját, és attól kezdve nyelvem nem látta el megszokott feladatát. Ugyanakkor újfajta éberség költözött belém. Miként a gyerekek, akik kezükkel tapogatózva fognak meg mindent, miután szemük belsejéből a fény kifelé fordul, úgy kerestem én is a szavakat és a képeket, hogy megragadhassam a dolgoknak azt az új ragyogását, ami elvakított. Soha azelőtt nem sejtettem, hogy a beszéd ilyen kínokat okozhat, ám mégsem vágytam vissza az érintetlenebb életbe. Ha sejtjük, hogy egy nap tudunk majd repülni, akkor a gyámolatlan ugrás drágább lesz számunkra, mint a kitaposott út biztonsága. Ez jól magyarázza a szédülés érzését is, ami gyakran elfogott tevékenységem közben.
Könnyen megesik, hogy ismeretlen utakon elveszítjük a mértéket. Szerencse, hogy Otho testvér elkísért, és elővigyázatosan haladt velem előre. Gyakran, ha egy szóra rátaláltam, siettem le hozzá, tollal a kezemben, s ő is gyakran jött fel hasonló üzenettel a herbáriumba. Szívesen hoztunk létre bizonyosfajta képződményeket is, amelyeket modelleknek neveztünk – könnyű metrumban három, négy mondatot írtunk egy cédulára. Ezekkel az volt a célunk, hogy megragadjuk a világ mozaikjának egy darabkáját, ahogy köveket foglalnak fémbe. A modelleknél is a virágokból indultunk ki, és mindig ott folytattuk. Így írtuk le a dolgokat és a változásokat, a homokszemtől a márványszirtig, és az elillanó másodperctől az évszakokig. Este odaadtuk egymásnak a cédulákat, s miután elolvastuk őket, bedobtuk a kandallóba.
Hamar érzékeltük, hogy az élet előrevitt minket, s hogy újfajta biztonságot nyerünk.
A szó egyszerre király és varázsló.
Linnaeus kiemelkedő példájából indultunk ki, aki a szó marsallbotjával lépett az állat- és növényvilág káoszába. S csodálatosabban, mint minden birodalom, amelyet karddal hódítottak meg, az ő hatalma a virágok mezeje és a férgek légiója fölött töretlen.
Az ő példája alapján minket is az a sejtés hajtott, hogy az elemek között rend uralkodik, hisz az ember mélyen érzi az ösztönt, amely arra készteti, hogy a teremtést a maga gyenge szellemével utánozza, mint ahogyan a madárban is megvan a fészekrakás ösztöne. Busásan megjutalmazott aztán fáradozásainkért az a felismerés, hogy a mérték és a szabályszerűség a föld véletleneibe és zűrzavarába elmúlhatatlanul beágyazódott.
Minél magasabbra törünk, annál közelebb kerülünk a titokhoz, amit a por rejt.
Minden lépéssel, amelyet a hegyekben megteszünk, egyre inkább csökken a horizont mintájának véletlenszerűsége, s ha elég magasra emelkedünk, akkor körbeölel, bárhol álljunk is, a tiszta gyűrű, mely eljegyzett minket az örökkévalósággal.
Persze tanulómunka és betűzgetés maradt, amit így csináltunk. Ám mégis éreztük, hogy jókedvünk növekszik, mint mindenkié, aki nem ragad le a közönséges dolgoknál. A Marina körüli vidék nem vakított el többé, és egyre tisztábban, more geometrico láttuk. A napok, mint nagy ostrom alatt, gyorsan és erőteljesen teltek. Néha, ha nyugati szél fújt, megéreztük a felhőtlen vidámság ízét.
Leginkább pedig csökkent egy keveset a ránk telepedő félelem, amely mint a mocsarakból felszálló köd, összezavarja az érzékeket. Hogyan történhetett, hogy nem hagytuk abba a munkát, amikor a főerdész hatalma növekedni kezdett a mi környékünkön, és a rettegés egyre jobban terjedt?
Miénk volt már a vidámság tudata, aminek ragyogásától a csalfa tünemények elillannak.
7
A főerdészt régóta ismertük mint Mauretánia régi urát. Gyakran láttuk a konventeken, és egyes estéken együtt ültünk játék mellett, és mulatoztunk. Olyan alaknak számított, akit a mauretániaiak egyszerre tartottak nagy uraságnak és egy kicsit nevetségesnek – körülbelül úgy, ahogy a lovasság egy öreg ezredesét fogadják a seregnél, amikor néha-néha előjön birtokáról. Megmaradt az ember emlékezetében, már csak azért is, mert zöld színű, arany magyallevelekkel telehímzett frakkja vonzotta a tekinteteket.
Gazdagsága határtalannak számított, s az ünnepségeken, amelyeket városi házában tartott, bőség uralkodott. Régi szokás szerint durván ettek és ittak ott, s a nagy játékasztal tölgyfa lapja roskadozott az arany terhektől. Az ázsiai összejövetelek is híresek voltak, amelyeket követőinek tartott kicsi villáiban. Gyakran volt alkalmam közelről látnom őt, és ilyenkor megcsapott a szele annak a régi hatalomnak, amely erdei felől körüllengte. Akkoriban lényének merevségét is alig éreztem zavarónak, mivel minden mauretániai idővel kicsit merevvé válik. Különösen a pillantásokban érződött ez erősen. Így a főerdész szemében is látszódott a félelmetes jovialitás csillogása, különösen, ha nevetett. Szemét, mint az öreg ivókét, vörös fátyol borította, ugyanakkor a ravaszság és megrendíthetetlen erő kifejezését is látni lehetett benne – néha még függetlenséget is. Akkoriban közelsége kellemes volt számunkra – önteltek voltunk, és a világ hatalmasainak asztala mellett éltünk.
Később, mint hallottam, Otho testvér azt mondta mauretániai időszakunkról, hogy egy tévedés csak akkor válik hibává, ha kitartunk mellette. Nagyon helyénvalónak tűnt ez a kifejezés, ha arra az állapotra gondolok, amiben akkor voltunk, amikor ez a rend magához vonzott. Vannak a pusztulásnak olyan korszakai, amikor elmosódik a forma, mely az életet belülről irányítja. Ha ilyen állapotba kerülünk, egyensúlyát vesztett lények módjára támolygunk ide-oda. Tompa örömből tompa fájdalomba esünk, s az állandóan bennünk élő veszteségtudat csábítóbbnak festi a jövőt és a múltat. Régmúlt időkben vagy messzi utópiákban tevékenykedünk, miközben a jelen elúszik.
Amint tudatába kerültünk ennek a hiányosságnak, igyekeztünk kilépni belőle. Vágyakoztunk a jelenlét, a valóság után, s behatoltunk volna a jégbe, a tűzbe és az éterbe, hogy meneküljünk az unalom elől. Mint mindig, ha a kétség teljességgel párosul, mi is az erőszakhoz fordultunk – s nem az erőszak-e az örök inga, amely a mutatókat továbblendíti, akár nappal, akár éjszaka? Elkezdtünk hát hatalomról és önteltségről álmodozni, és azokról a formákról, amelyek merész sorokban mozognak egymás felé az élet halálos harcában, akár elpusztulnak, akár győzedelmeskednek. Előszeretettel tanulmányoztuk ezeket, ahogy azokat a marásnyomokat vizsgálja az ember, amelyeket valamilyen sav hagy simára csiszolt fémek sötét tükrén. Ilyen érdeklődés mellett természetes, hogy a mauretániaiak közeledtek hozzánk. Bennünket az a capitano vezetett be a rendbe, aki az ibériai tartományok nagy felkelését verte le.
Aki ismeri a titkos rendek történetét, az tudja, hogy nehéz felbecsülni terjedelmüket. Hasonlóan ismert az a termékenység, amellyel elágazásokat és telepeket létesítenek, úgyhogy ha a nyomukba ered valaki, az hamarosan elvész, mint valamely labirintusban. Ez a mauretániaiakra is igaz. Az újonc számára különösen az volt furcsa, ha termeikben egymást halálosan gyűlölő csoportok tagjait látta békésen beszélgetni egymással. Vezetőinek az volt a céljuk, hogy a világ ügyeit művészien intézzék. Megkövetelték, hogy a hatalmat egészen szenvedély nélkül, istenekhez hasonlatosan kezeljék, s ennek megfelelően iskoláikra tiszta, szabad és mindig félelmetes szellemek csapását mérték. Mindegy, hogy a lázadáson vagy a renden belül munkálkodtak – ahol nyertek, ott mauretániaiakként nyertek, s ennek a rendnek a büszke “Semper victrix”-e nem tagjainak szólt, hanem fejének, a doktrínának. Az idők viharai között is megingathatatlanul állt, s rezidenciáiban és palotáiban mindig biztos talajra lehetett lépni.
Ám nem a nyugalom élvezete volt az, ami miatt szívesen időztünk ott. Ha az ember elveszti a tartását, akkor a félelem kezdi irányítani, s a félelem örvényeiben vakon sodródik. A mauretániaiaknál azonban érintetlen nyugalom uralkodott, mint a ciklon középpontjában. Amikor szakadékba hullunk, állítólag a tisztaság legmagasabb fokával látjuk a dolgokat, mint valamilyen túlzottan élesre állított szemüvegen át. Ezt a tekintetet lehetett elnyerni a kezdettől fogva gonosz Mauretánia levegőjében. Éppen amikor a félelem uralkodott, akkor erősödött fel a gondolatok hűvössége és a szellemi távolság. Katasztrófák idején jókedv uralkodott, s úgy tréfálkoztak velük, ahogy egy játék bank bérlői élcelődnek vendégeik vereségein.
Akkoriban vált számomra világossá, hogy a pániknak – amelynek árnyai mindig ott lebegnek nagyvárosaink fölött – az ellentéte azoknak a keveseknek az elbizakodottságában található, akik sasok módjára köröznek a tompa szenvedés fölött. Egyszer, amikor a capitanóval ittunk, ő úgy nézett bele a harmatos kehelybe, mint egy üvegbe, amelyben régmúlt idők tárulnak fel, és álmodozva mondta: “Soha pezsgő nem volt ízletesebb, mint az a pohár, amit a gépek mellett kaptunk azon az éjjelen, amikor Saguntot porrá égettük.” S mi azt gondoltuk:
“Inkább ezekkel bukjunk, mint hogy azokkal éljünk, akiket a rettegés arra kényszerít, hogy porban csússzanak.”
Ám eltérek tárgyamtól. A mauretániaiaknál meg lehetett tanulni azokat a játékokat, amelyek a kötöttségektől mentes és még a gúnyba is belefáradt szellemet megörvendeztetik. A világ náluk kártyává olvadt össze, amilyeneket amatőrök számára nyomtatnak, köröcskékkel és fényes eszközökkel, amilyeneket szívesen fog meg az ember. Ezért is tűnt furcsának, hogy ezekben a világos, árnyék nélküli és absztrakt termekben olyan alakokra lehet bukkanni, mint a főerdész. Ám mindig, amikor a szabad szellem uralmi gócokat alapít, csatlakoznak hozzá a bennszülöttek is, ahogyan a kígyó is a nyílt tűz mellé kúszik. Ők a hatalom régi ismerősei, s érzik amikor új óra üt, hogy föltámadjanak a zsarnokok, akik kezdetektől fogva a szívükben laktak. Ekkor keletkeznek a nagy rendekben azok a titkos utak és boltozatok, amelyek irányítását semmilyen történész sem ismerheti ki. Ekkor indulnak meg azok a finom harcok, amelyek a hatalom belsejében születnek, képek és gondolatok, eszmények és szellem közötti küzdelmek.
Az ilyen villongások alatt meg lehetett tanulni, honnan ered a földi fondorlatosság. Velem is megtörtént mindez, amikor az elveszett Fortunio keresésére indultam, s eközben behatoltam a főerdész vadászterületére. Azóta ismerem a határokat, amelyek mértéket szabnak az elbizakodottságnak, és elkerültem, hogy az erdész sötét erdejébe lépjek, amit ő “teutoburgi erdejének” szeretett nevezni, mint ahogy általában mestere volt a megjátszott és tekervényes becsületességnek.
A természet rendje ellen – Aranyszájú Szent János a homoszexualitásról (I.rész)
(Ernst Jünger: A márványszirteken c. mű nyomán, Nemes Péter fordítása alapján Szent Korona Rádió)