Ernst Jünger A márványszirteken című művének részletében az író egy kolostori közösség életét és filozófiai elmélkedéseit mutatja be. A történet egyik fő tanulsága, hogy gyakran csak utólag ismerjük fel az élet valódi értékeit és a boldogság pillanatait. Továbbá felhívja a figyelmet a hatalom veszélyeire, a természet és a tudás értékeire és az emberi kapcsolatok fontosságára is.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
1
Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely hatalmába kerít, ha a boldogság idejére emlékezünk vissza. Mégis mennyire lehetetlen visszaidézni ezeket az időket, és kegyetlenebbül el vagyunk tőlük választva minden távolságnál. Visszapillantva a képek szebbeknek is tűnnek; úgy gondolunk rájuk, mint egy halott kedves testére, aki mélyen a földben nyugszik, ám akit délibábhoz hasonlóan mégis valamilyen magasabb és szellemibb díszben látunk magunk előtt. És szomjazó álmainkban mindig újra végigjárjuk múltunk minden kicsi részletét, minden apró ráncát. Úgy tűnhet akkor, hogy az élet és a szerelem kelyhe nem lett csordultig megtöltve, ám semmilyen bánat sem hozza vissza azt, amit elmulasztottunk. Ó, bárcsak ez az érzés tanulságul szolgálhatna a boldogság minden pillanatában!
S még édesebb lesz az emlékezés napsütötte éveinkre, ha hirtelen borzalmak vetettek nekik véget.
Akkor értjük csak meg, mekkora szerencse nekünk, embereknek, ha kis közösségeinkben éldegélünk, békés otthonban, jó beszélgetések mellett, szeretetteljesen üdvözölve egymást reggel és este. Jaj, mindig későn vesszük észre, hogy ezzel a bőség szarujából már eleget kaptunk.
Így gondolok vissza én is azokra az időkre, amikor a nagy Marinánál éltünk – a visszaemlékezés csalogatja csak elő varázsát. Akkoriban nyilván sok gond, sok szomorúság homályosította el napjainkat, és különösen a főerdésztől óvakodtunk. Ezért aztán bizonyos szigorban éltünk, s szerény ruhákban jártunk, bár semmilyen fogadalom nem kötött minket. Kétszer egy évben pedig hagytuk, hogy a jókedvünk eluralkodjék – egyszer tavasszal és egyszer ősszel.
Ősszel mulattunk, mint a bölcsek, és tisztelettel adóztunk a zamatos boroknak, amelyek a nagy Marina déli lejtőin teremtek. Amikor a kertekben a vörös lomb és a sötét szőlő között meghallottuk a vincellérek vidám kiáltásait, amikor a kicsi városokban és falvakban nyikorogni kezdtek a prések, és a friss törköly illata erjedő fátylat vont az udvarok köré, akkor leereszkedtünk a gazdák, pincemesterek és bortermelők közé, és ittunk velük a hasas korsóból. Ott mindig vidám társakra leltünk, hiszen a föld gazdag és szép, így hát gondtalan nyugalom terem rajta, a tréfa és jókedv pedig mindennapos.
Így ültünk estéről estére vidám vacsorák mellett. Ezekben a hetekben álarcos szőlőhegyi csőszök vonultak hajnaltól estig karabélyokkal és puskákkal a kertekben fel-alá, és sakkban tartották a vidám madarakat. Későn tértek vissza fürjek, pettyes rigók és barázdabillegetők koszorújával, zsákmányuk pedig hamar megjelent szőlőlevelekbe ágyazva az asztalon. Sült gesztenyét és zsenge diókat is szívesen ettünk az újborhoz, valamint sokféle csodálatos gombát, amelyeket arrafelé kutyákkal kerestetnek az erdőben – fehér szarvasgombát, apró tinorát és piros császárgombát.
Amíg a bor még édes és mézszínű volt, egyetértésben ültünk az asztal körül, békésen beszélgetve és gyakran a szomszédunk vállára téve kezünket. Amint azonban a bor dolgozni kezdett, és a föld részecskéit kezdte kidobni magából, erőteljesen feltámadtak az élet szellemei. Ragyogó párharcokat vívtak akkor, amelyben a nevetés fegyvere döntött, és amelyek során olyan ellenfelek találkoztak, akiket a gondolatok könnyed, szabad irányítása jellemezett, ahogy arra csak a hosszú, fáradságos élet taníthat meg.
Ezeknél a lobogó hangulatú óráknál még többre becsültük a hazafelé tartó csöndes utat kerteken és mezőkön át, a mámor mélyében, miközben a reggeli harmat már kiült a tarka virágokra. Ha áthaladtunk a kicsi város kapuján, jobbra a világító tengerpartot láttuk, balra tőlünk pedig holdfényben úszva a márványszirtek kezdődtek. A kettő között nyújtóztak a szőlőhegyek, amelyek dombjain elveszett az ösvény.
Ezekhez az utakhoz tartoznak a hirtelen, megdöbbenő ébredés emlékei, amelyek egyszerre rémisztettek meg és vidítottak föl minket. Úgy tűnt, mintha az élet mélységéből a felszínre törtünk volna. Mint amikor valami zörgés ébreszt fel álmunkból, úgy lépett be egy kép mámorunk sötétségébe – talán az a kecskeszarv, amit arrafelé a parasztok magas botokra tűzve a kertjükben hagynak, talán az uhu, ami sárga szemekkel ült egy pajta tetején, vagy egy meteor, ami recsegve zuhant az égbolton át. Mindenképpen szinte megkövülten álltunk ott, és hirtelen borzongás ragadott magával. Aztán úgy éreztük, mintha a föld szemléletének új képességét nyertük volna el; úgy néztünk körül, mintha szemünk képes volna meglátni az aranyat és a kristályokat, a világító ereket az áttetsző föld mélyében. S ilyenkor történt, hogy közeledtek hozzánk, szürkén és mint az árnyékok, a föld ősi szellemei, akik már régóta itt laktak, még mielőtt a kolostortemplom harangjai megszólaltak volna, és még mielőtt az eke feltörte volna a földet. Vonakodva közeledtek felénk, durva, faarcokkal, arckifejezésük kimeríthetetlen egyetértésben egyszerre volt vidám és ijesztő; mi pedig egyszerre félelemmel és mély megrendüléssel pillantottuk meg őket a szőlőhegyen. Néha úgy tűnt, mintha beszélni akarnának, ám aztán hamar elillantak, mint a füst.
Némán tettük meg ilyenkor a kolostorig tartó rövid utat. Amikor fölgyulladt a fény a könyvtárban, egymásra néztünk, és ekkor megláttam Otho testvér arcán az emelkedett, sugárzó ragyogást. Ebben a tükörben ismertem föl, hogy a találkozás nem álom volt. Anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna, megszorítottuk egymás kezét, és én felmásztam a herbáriumba. Később sem beszéltünk semmi ilyesmiről.
Fönt még sokáig ültem vidáman a nyitott ablak mellett, és a szívemben éreztem, ahogy az élet anyaga aranyfonállal letekeredik az orsóról. Aztán felkelt a nap az Alta Plana fölött, és ragyogva megvilágosodtak a földek egészen Burgundia határáig. A vad sziklák és gleccserek fehéren és vörösen szikráztak, a magas part pedig remegve tükröződött a Marina zöld tükrében.
A magas tetőn a rozsdafarkú fecskék megkezdték napjukat, és etették a második fészekaljat, amely éhesen ciripelt, mintha apró késeket köszörülnének. A tengeri nádból kacsák lánca emelkedett fel, a kertekben pedig pinty és tengelice csipkedte le a szőlő utolsó bogyóit. Aztán hallottam, ahogy nyílik a könyvtár ajtaja, és Otho testvér kilép a kertbe, hogy a liliomok után nézzen.
2
Tavasszal viszont mulatoztunk, mint a bolondok, ahogy arrafelé szokás volt. Színes bohócgúnyába öltöztünk, amelynek foltjai úgy világítottak, mint a madártollak, és gólyacsőrt húztunk. Aztán bolondos léptekkel, karunkat szárnyakként lengetve leereszkedtünk a városkába, amelynek régi piacterén felállították a magas bolondok fáját. Ott került sor fáklyafénynél az álarcos felvonulásra; a férfiak madaraknak öltöztek, a nők pedig régi évszázadok díszruháit öltötték magukra. Magas, elváltoztatott, játék órákat idéző hangon pajkos szavakat kiáltottak felénk, és mi éles madárrikoltozással választoltunk.
A kocsmákból és borospincékből már csalogattak is minket a tollasok indulói – a tengelicék vékony, szúrós fuvolái, a kuvikok rezgő citerái, a fajdkakasok hangos nagybőgői és azok a sivító verklik, amelyekkel a búbos bankák kísérték gyalázatos verseiket. Otho testvér és én a feketeharkályokhoz csatlakoztunk, akik az indulót fakanállal verték facsöbrökön, és bolondos bíróságot tartottak. Itt óvatosan illett innunk, mivel a bort szalmaszálakon keresztül kellett a csőr nyílásán át az üvegből kiszívni. Ha a fejünk már majdnem felforrt, felfrissítettük magunkat egy sétával a körfal melletti kertekben és síroknál, és a tánctermekbe is ellátogattunk, vagy az egyik fogadós lugasában levettük a maszkunkat és egy futó kedves társaságában agyagedényekből elfogyasztottunk egy adag burgundi csigát.
Mindenhol és egészen hajnalig felhangzott ezeken az éjszakákon az átható madárfütty – a sötét utcákban és a nagy Marinán, a gesztenyeligetekben és a szőlőkertekben, a lámpásokkal díszített gondolákon a tenger sötét tükrén és még a temetők magas ciprusai között is. S mindig, mint valami echót, hallani lehetett azt az ijedt, menekülő kiáltást, ami megismételte a madárhangot. Ennek az országnak az asszonyai szépek, és tele vannak azzal az áldott erővel, amit az öreg parókás az adományozás erényének nevezett.
Tudjátok, nem az élet fájdalmai, hanem a jókedv és a vad teljesség az, ami az emlékezés által közel visz a könnyekhez.
Így például mélyen a fülemben cseng a hangoknak ez a játéka, különösen az a tompa kiáltás, amellyel Lauretta a fal mellett fogadott. Bár fehér, arannyal szegélyezett ruha takarta tagjait, és gyöngyházálarc fedte el arcát, én azonnal megismertem a fasor sötétjében csípője ringásáról; s furfangosan elbújtam egy fa mögött. Aztán megijesztettem harkálynevetésemmel, és követtem, miközben széles, fekete szárnyaimmal csapkodtam. Fent, ahol a római kő állt a szőlőföldön, elkaptam a kimerült nőt, és reszketve karomba fogtam, tűzvörös maszkom az arca fölé borult. Amint úgy éreztem, hogy szinte álomba esik, varázserő hatása alatt elalél a szorításomban, elfogott a részvét, és nevetve felvontam madárálarcomat a homlokomra.
Ekkor ő is nevetni kezdett, és halkan a számra tette a kezét – halkan, hogy csak az ujjai között fújó légzést éreztem a csendben.
3
Egyébként nagy visszavonultságban éltünk kolostorunkban. A kolostor a márványszirtek szélén állt, egy sziklasziget közepén, amilyen itt is, ott is megtöri a szőlővidéket. Kertjét vékony csíkokban a kőből takarékoskodták ki, laza építésű fala mellett pedig megtelepedtek azok a vadvirágok, amelyek a jó szőlőhegyeken nőnek. Év elején a jácint kék gyöngyfürtje virágzott itt, s ősszel a zsidócseresznye örvendeztetett minket vörös lámpásként izzó gyümölcsével. A házat és a kertet pedig egész évben ezüstzöld rutabokrok szegélyezték, amelyekből, ha magasan állt a nap, kusza illatok kavarogtak fölfelé.
Délben, amikor a nagy hőségtől forrtak a szőlőszemek, a kolostorban frissítően hűvös volt, nemcsak mivel déli szokás szerint mozaikkal volt kirakva a padló, hanem azért is, mert egyes termei a sziklába épültek. Ilyenkor szívesen nyújtózkodtam el a teraszon, és hallgattam félálomban a kabócák üveges énekét. Aztán kardos lepkék repültek be a kertbe, és rátelepedtek a vad murokrépa tányérvirágaira, és a szirteken gyöngygyíkok napoztak. És végül, amikor a kígyóösvény fehér homokja már hevesen izzott, lassan a kőre telepedtek a lándzsás viperák, amelyet hamarosan mint valami hieroglifaírás fedtek a kígyótestek.
Nem féltünk ezektől az állatoktól, amelyekből számos ott tanyázott a kolostor repedéseiben és hasadékaiban; inkább gyönyörködtünk bennük, napközben színpompájukban, este pedig abban a finom, csilingelő füttyben, amellyel szerelmi játékukat kísérték. Gyakran lépkedtünk el felettük finoman felhúzott ruhával, vagy toltuk őket odébb a lábunkkal, ha vendég érkezett, aki félt tőlük. Vendégeinket mindig kézen fogva vezettük át a kígyóösvényen; s gyakran éreztem ilyenkor, hogy a szabadság és táncos biztonság érzése, ami ezen az úton elfogott minket, mintha a vendégeinkre is átragadt volna.
Sok minden közrejátszhatott abban, hogy ennyire megbarátkoztunk ezekkel az állatokkal, de biztos, hogy öreg szakácsnőnk, Lampusa nélkül nem is sejtettük volna, milyen sürgés-forgással vannak. Lampusa egész nyáron minden este egy kis ezüstüstben tejet tett nekik a sziklakonyha elé; majd sötét kiáltozással előcsalogatta az állatokat. Az utolsó napsugarakban látni lehetett, ahogy az egész kertben megcsillannak az aranyló tekervények, a liliomágyasok fekete földjén és az ezüstzöld rutalevelek mellett és fenn a mogyoró- és bodzabokrokban. A kígyók aztán az égő napkorong alakjába rendeződtek az üst körül, és magukhoz vették az adományt.
Az ilyen etetések alatt Lampusa már korán a karján tartotta a kis Eriót, aki kicsi hangjával kísérte a nő kiáltozását. Mennyire csodálkoztam aztán, amikor egyik este láttam, ahogy a gyermek, aki még alig tudott járni, maga cipeli ki az üstöt a szabadba. Ott aztán körtefa kanállal verni kezdte az üst szélét, mire a vörös kígyók csillogva előbújtak a márványszirtek hasadékaiból. És hallottam, ahogy a kis Erio nevetett, mintha álomban volna, miközben ott állt a kígyók között a konyha előterének döngölt agyagpadlóján. Az állatok félig felágaskodva tekeregtek körülötte, és a feje fölött ringatták nehéz fejüket gyors ingamozgásukkal. Az erkélyen álltam, és nem mertem Erióra kiáltani, mint olyasvalakire, aki álmában meredek ormokon vándorol. Aztán észrevettem az öreg szakácsnőt, aki keresztbe font karral állt ott, és nevetett. Ahogy őt észrevettem, a perzselő veszély alatti biztonság csodálatos érzése fogott el.
Ezen este óta Erio volt az, aki a vacsoraharangot megszólaltatta. Amint meghallottuk az üst hangját, félbehagytuk a munkát, hogy az etetés látványának örvendezzünk. Otho testvér előjött a könyvtárból, én pedig a herbáriumból kiléptem a belső erkélyre, és Lampusa is ellépett a tűzhelytől, és büszke, szeretetteljes arccal figyelte a gyermeket. Gyönyörködtünk igyekezetében, amellyel az állatokat rendezgette. Erio hamarosan mindegyiket nevén tudta nevezni, és ott tipegett kék, aranyszegélyű bársonykabátkájában a kígyók között. Arra is nagyon ügyelt, hogy mindegyik kapjon a tejből, és helyet csinált az üstnél a később érkezők számára. Ilyenkor az egyik vagy másik állat fejére ütögetett körtefa kanalával, vagy ha nem hagyták el elég gyorsan a helyet, megragadta a nyakuknál, és erőnek erejével elhúzta őket. Bármennyire durván fogta is meg a kígyókat, azok mindig egészen finomak és szelídek maradtak vele, még a vedlés ideje alatt is, pedig olyankor nagyon érzékenyek. Vedléskor a pásztorok nem engedik nyájukat a márványszirtek melletti legelőkre, mivel egyetlen pontos harapás, és a legerősebb bika is összeesik, mintha villámcsapás érte volna.
Erio különösen azt a nagy, gyönyörű kígyót szerette, amelyet Otho testvér és én Greifinnak neveztünk, és ami a szőlősgazdák elbeszélése szerint ősidők óta a sziklák közt élt. A lándzsás viperák teste fémesen vörös, s mintázatukba gyakran keverednek világos sárgaréz-csillogású pikkelyek. Ennél a Greifinnál azonban tiszta és hibátlan aranycsillogás volt látható, ami a fejnél drágakőszerű zöldes ragyogássá változott, egyre erősebb fénnyel. Dühében pajzsot tudott formálni nyakából, ami mint valami aranytükör szikrázott a támadás alatt. Úgy tűnt, mintha a többiek tiszteletet tanúsítanának iránta, mivel senki sem nyúlt az üsthöz, amíg az aranyszínű kígyó nem csillapította szomját. Utána pedig láttuk, ahogy Erio játszott vele, miközben a kígyó, ahogy a macskák szokták, néha a gyerek kabátkájához dörgölte hegyes fejét.
Ezek után Lampusa vacsorára hozott nekünk két pohárral a gyenge borból és két szelettel a sötét, sós kenyérből.
4
A teraszról egy üvegajtón keresztül lehetett a könyvtárba lépni. Szép reggeli órákon ez az ajtó tágra volt nyitva, s ettől Otho testvér mintha a kert valamelyik részében ült volna. Mindig szívesen léptem be ebbe a szobába, amelynek mennyezetén zöld, lombos árnyékok játszadoztak, és amelynek csendjébe behatolt a fiatal madarak csipogása és a méhek közeli zümmögése.
Az ablaknál egy festőállványon nagy rajztábla állt, a falakon pedig a mennyezetig tornyosultak a könyvsorok. A legalsó könyvsor magas szekrényben talált helyet, amelyet a fóliánsok számára terveztek – a nagy Hortus Plantarum Mundinak és kézzel illusztrált műveknek, amilyeneket ma már nem nyomtatnak. Fölötte kezdődtek a polcok, amelyeket fiókok segítségével még szélesíteni lehetett – ezeket gyors jegyzetek és megsárgult herbáriumoldalak takarták. A polcok sötét táblái közt kapott helyet a kőbe vésett virágok gyűjteménye is, amelyeket mész- és szénbányákban véstünk ki, köztük pedig néhány kristályt lehetett látni, amelyeket díszként szokás kitenni, vagy akár bölcs beszélgetés közben kézbe is lehet venni. E fölött kezdődtek aztán a kisebb kötetek – egy nem túlságosan nagy botanikus gyűjtemény, amely azonban hiánytalan volt a liliomokkal kapcsolatban megjelent bármilyen nyomtatvány tekintetében. A könyvtárnak ez a része még három irányban ágazott szét – olyan művekre, amelyek a virágok alakjával, színével és illatával foglalkoztak.
A könyvespolcok még a kisebb teremben is folytatódtak, és végigkísérték a lépcsőt is, amely fölvezetett egészen a herbáriumig. Itt kaptak helyet az egyházatyák, a gondolkodók és a régebbi és újabb korok klasszikus szerzői, illetve mindenféle-fajta szótárak és enciklopédiák egész gyűjteménye. Esténként a kis teremben találkoztam Otho testvérrel, ahol a kandallóban száraz szőlővessző égett. Ha napközben jól haladt a munka, akkor könnyed szórakozással mulatattuk magunkat, s meghatározott módon vitatkoztunk, dátumokat és szerzői tekintélyeket követve. A tudás csip-csup dolgaival mókáztunk, illetve ritka vagy az abszurdot idéző idézetekkel. Ezeknél a játékoknál igen jól jött nekünk a bőrbe vagy pergamenbe öltöztetett néma rabszolgáknak ez a serege.
Általában korán fölmásztam a herbáriumba, és éjfélnél tovább folytattam ott a munkát. Beköltözésünkkor a padlót fával borítottuk be, és szekrények hosszú sorát állítottuk föl. Ezeknek a szekrényeknek a fiókjaiban halmozódtak ezerszámra a herbáriumos lapok kötegei. Csak kis részben gyűjtöttük ezeket mi magunk, s általában olyan kéztől származtak, mely már rég az enyészeté lett. Néha, ha valamilyen növényt kerestem, olyan, az időtől megbarnult ívekre is leltem, amelyek megfakult aláírása magától a híres Linnaeus mestertől származtak. Ezekben az éjszakai és reggeli órákban rendszereztem és gyarapítottam számos cédulával a regisztert – egyszer a gyűjtemény nagy névkatalógusát, aztán pedig a Kis flórát, amelyben a Marina környékének minden leletét gondosan megőriztük. Más napokon aztán Otho testvér átnézte a könyvek alapján a papírlapokat, és egy csomót még ő húzott ki és színezett át. Így növekedett ez a munka, amely már keletkezése alatt sok örömmel szolgált számunkra.
Ha elégedettek vagyunk, akkor érzékszerveinknek a világ legszánalmasabb adományai is elegendők.
Mindig is tiszteltem a növények világát, és számos vándorévem alatt követtem csodáit. S jól ismertem azt a pillanatot, amikor a szívverés megáll, ha megsejtjük a kibontakozásban azokat a titkokat, amelyeket minden egyes búzaszem magában rejt. S mégis, soha nem állt hozzám közelebb a növekedés pompája, mint ezen a földön, amelyet a már rég elvirágzott zöld illata lengett be.
Mielőtt elpihentem volna, még föl-alá sétáltam a szűk középső folyosón. Gyakran gondoltam ezeken az éjszakákon, hogy a növényeket világítóbbaknak és szebbnek látom, mint bármikor valaha. A fehér pöttyös tüskevölgyek illatát is messziről éreztem, a tavaszi tél ideje alatt arabia desertaként ittam ilyet, valamint a vaníliabokrot, amely a kandelábererdők árnyék nélküli hőségében frissíti a vándorlókat. Aztán felcsapódtak, mint egy öreg könyv oldalai, a vad boldogság idejére való visszaemlékezés pillanatai – forró mocsarakra gondoltunk, amelyekben a Victoria regia virágzik, és a tengeri ligetekre, mint amilyeneket messze a pálmás partok előtt, a fakó oszlopokról látni lehet. Ám hiányzott a félelem, amely akkor ragad el minket, ha túlzott növekedéssel állunk szemben, mint valamilyen istenség ábrázolásával, amely ezer karral csábítgat. Éreztem, ahogy tanulmányaimmal együtt az erőnk is növekedett, amellyel a heves életerőket zaboláztuk, mint ahogy lovakat vezet az ember kantáron.
Gyakran már a hajnal hasadt, mire elnyújtóztam a herbáriumban felállított keskeny tábori ágyon.
Folytatjuk!
A természet rendje ellen – Aranyszájú Szent János a homoszexualitásról (I.rész)
(Ernst Jünger: A márványszirteken c. mű nyomán, Nemes Péter fordítása alapján Szent Korona Rádió)