Ez a szöveg a középkori és keleti művészetszemlélet és a modern felfogás közötti különbségeket tárgyalja, hangsúlyozva, hogy a régebbi korok művészetét nem lehet pusztán esztétikai vagy fejlődési szempontból megítélni. A középkori művészet a tudás és a megismerés eszköze volt, nem pedig az alantas önkifejezés vagy puszta dekoráció, mint ahogyan azt sok kortárs „művésznél látjuk”.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A modern elme éppúgy távol áll a középkori művészetben kifejeződő gondolkodásmódoktól, mint a keleti művészetben kifejeződőktől. Kétféle nézőpontból nézzük ezeket a művészeteket, amelyek közül egyik sem érvényes: az egyik az a nép-szerű nézet, amely a művészet „fejlődésében” vagy „evolúciójában” hisz, és a „primitív” művészetről csak annyit tud mondani, hogy „Ez még azelőtt volt hogy bármit is tudtak volna az anatómiáról”, a „vad-emberek” művészetéről pedig, hogy „nem hű a természethez”; a másik a kifinomult nézet, amely az esztétikai felületekben és a részek viszonyaiban találja meg a mű egészének értelmét és célját, és csak az érdekli, milyen érzelmi reakciókat adunk ezekre.
Nem vesszük ész-re, hogy amikor a középkori (vagy ókori vagy keleti) művészetet ilyen szempontból vizsgáljuk, saját érzéseinket olyan embereknek tulajdonítjuk, akiknek a művészetről alkotott felfogása egészen más volt, olyan embereknek, akik úgy vélték, hogy „a művészetnek köze van a megismeréshez”, és a megismerésen kívül semmit sem ér, olyan embereknek, akik azt mondhatták, hogy „a műveltek értik a művészet logikáját, a műveletlenek csak azt tudják, mi tetszik nekik”, olyan embereknek, akik számára a művészet nem cél volt, hanem eszköz a jelenbeli célok, a használat és az örömteli élvezet, valamint a végső cél, a boldogság felé, amely egyenlő Isten látásával, akinek lényege a szépség oka minden dologban.
A művészet a középkori nézőpontból egyfajta tudás volt, amelynek megfelelően a művész képzeletében megalkotta az elkészítendő mű formáját vagy tervét, majd általa az adott formát a kívánt vagy rendelkezésre álló anyagban reprodukálta. A terméket nem nevezték „művészetnek”, hanem „műalkotásnak”, „művészettel készült” dolognak; a művészet a művészben maradt. Nem volt megkülönböztetve „képző-” és „alkalmazott művészet”, illetve „tiszta” és „dekoratív” művészet sem. Minden művészet „jó használatra” és „a körülményekre szabottan” készült. A művészet alkalmazható volt akár nemes, akár közönséges célokra, de nem beszélhetünk több vagy kevesebb művészetről az egyik esetben, mint a másikban. Az általunk használt értelemben a „díszítő” szó visszaélésszerű lett volna, mintha pusztán egy női kalapról vagy kárpitozásról beszélnénk: mert sok nyelvben, beleértve a középkori latint is, a díszítésre-ékesítésre utaló összes szó eredetileg nem arra vonatkozott, amit egy már kész és hatékony termékhez hozzá lehetett adni, pusztán azért, hogy a szemnek vagy a fülnek örömet okozzon, hanem arra, hogy valamit elláttak mindennel, ami a működéséhez szükséges lehet, akár az elme, akár a test tekintetében: egy kard például „ékesít” egy lovagot, ahogy az erény is „ékesíti” a lelket vagy a tudás az elmét.
A művész nem egy különleges emberfajta volt, hanem minden ember egy különleges művészfajta.
Nem az ő dolga volt megmondani, mit kell készíteni, kivéve azt a különleges esetet, amikor önmaga mecénásaként például egy ikont vagy egy házat készített saját magának. A mecénás feladata volt megmondani, hogy mit kell készíteni; a művészé, a „művészet által alkotóé” pedig az, hogy tudja, hogyan kell elkészíteni. A művész nem úgy gondolt a művészetére, mint „önkifejezésre”, és a mecénást sem érdekelte a művész személyisége vagy életrajza.
A művész általában – hacsak véletlenül nem derült fény kilétére – névtelen volt, és ha egyáltalán aláírta művét, akkor csak garanciaként: nem az számított, hogy ki, hanem az, hogy mit mondott.
A szerzői jog nem jöhetett létre ott, ahol jól tudták, hogy nem lehet tulajdonjogot bejegyeztetni az eszmékre, amelyek azéi, akinek eszébe jutnak: aki tehát egy eszmét a magáévá tesz, az eredeti módon dolgozik, egy közvetlen forrásból, saját magából fakadóan, függetlenül attól, hogy ugyanazt az eszmét hányszor fejezték ki mások előtte vagy körülötte.
A keresztény szimbolizmus, amelyről Emile Mâle „kalkulus”-ként beszélt, nem valamely egyén, század vagy nemzet magánnyelve volt, hanem egyetemes, általánosan érthető nyelv. Még csak nem is sajátosan keresztény vagy európai. Ha a művészetet méltán nevezték egyetemes nyelvnek, akkor az nem azért történt, mert érzéki képességei minden ember számára lehetővé teszik, hogy fel-ismerje, amit lát, és így azt mondhassa: „Ez egy embert ábrázol”, függetlenül attól, hogy a művet egy skót vagy egy kínai készítette, hanem azért, mert a megfelelő szimbolika, amelyben a jelentéseit kifejezték, egyetemes.
Az isteni misztérium útján – Kolonits László: A tanítvány (Duo Gladii)
(Részlet Duo Gladii III. évf. 6.szám)
