A Duo Gladii folyóirat legújabb számában Baranyi Tibor Imre írását olvashatják a halál és feltámadás témakörében. A halál kettős természete – vég és kezdet egyben – a tradicionális tanítások és vallások alapvető tétele, szemben az ateista materializmus egyoldalú felfogásával, amely csak a megsemmisülést látja benne.
Kövesd Telegram csatornánkat!
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A halál, a tradicionális tanítások, respektíve a vallások gyakorlatilag összessége által tételezett módon, egyrészről bevégződés és vég, másrészről kezdet. Vég és kezdet. A halálnak ez a kettős arca az összes tradicionális tanítás egyetemlegesen fennálló alaptézise. Léteznek olyan elképzelések, világnézetszerűségek, ezek között is excellál az ateista materializmus, amelyek a halál eme kettős arculatából csak az egyiket ismerik, hajlandóak ismerni vagy képesek ismerni, az pedig a bevégződés és a vég. Ezt a Nyugaton, az antitradicionalitás világában mindenki ismeri, hiszen kisgyermek kora óta ezt tanítják vagy sugalmazzák számára szinte minden irányból, nevezetesen, hogy a biológiai értelemben vett élet vége gyakorlatilag egy biológiai értelemben vett halál, ami teljes megsemmisülést jelent a létezőre, az emberre nézve. Eszerint nincs semmiféle posztmortális, tehát halál utáni egzisztencia, jók, rosszak, mindenféle tulajdonsággal rendelkező létezők, emberek, állatok maradéktalanul elenyésznek.
Ugyanis ahhoz, hogy a halál drámaiságát meg tudjuk haladni, meg tudjam haladni, előzetesen a halál maximális dramatizálására van szükség, a halálnak mint bevégződésnek a dramatizálására, tehát azt fel kell tudni fogni, hogy az ember mit veszíthet, illetve mit veszít el a halálban. Nagyon tompa értelmű emberek sokszor azért nem félnek a haláltól, mert fogalmuk sincs arról, mit veszítenek el a halálban. Amikor viszont a dramatizáció akár hosszú folyamat eredményeképpen megfelelőképpen megtörténik, akkor lehet a halált adekvát módon és értelemben a drámaiságától megfosztani.
Dramatizáció és dedramatizáció. Ezek azok, amelyeknek óhatatlanul együtt kell járniuk,
mert különben a teljesen lényegtelen hozzá nem értés, ami a halál eljelentéktelenítésében áll, nagyon könnyen előállhat.
Léteznek olyan, egészen magas megvalósítottsági szintek, ahol a halál valóban nem jelent tulajdonképpen dramatikus törést, de ez a közönséges földi emberi egzisztencia, vagy mondjuk úgy, az átlagos földi, emberi egzisztencia vonatkozásában maximálisan nem áll fenn. A beavatottság magas szintjén elképzelhető az, hogy a halál egyszerű átlépés a posztmortális világba, és a halál általi törés, a földi emberi egzisztencia vége nem azzal a dramatikummal jelenik meg, ahogy egyébként közönségesen megjelenik. Főleg a Kali-yuga végének embere számára, azon belül is a vallástalan nyugati emberek számára. Ma már valójában az egyre nagyobb többség főként bensőleg drámai és tragikus módon hal meg, az okokat tekintve elsősorban megmérgezettségből kifolyólag. Manapság a legtöbb halál mérgezésből következik, a környezeti ártalmaktól, az étkezéstől, tehát az ember által magához vett fizikai, szubsztanciális mérgektől kezdve, a lelki mérgeken át egészen a szellemi mérgekig, elsősorban a sötét téveszmékig, amelyeket egész életében “fogyaszt”, vagy fogyasztani kénytelen abban a világban, amely – mint modern világ – éppen a transzcendenciától való megfosztottság, avagy a princípiumnélküliség jegyében álló világ.
A modern ember úgy él, mintha örökké élne, úgy tesz, mintha örökké élne. Amikor szembesül a halál tényével, akkor tulajdonképpen belsőleg összeroskad és olyan rettenetes, számára idegen erőt tapasztal ezzel kapcsolatban, hogy – még akkor is, ha ezzel úgyszólván világnézetileg nem tud foglalkozni – gyakorlatilag hátat fordít neki és tabusítja. Nem foglalkozik vele mindaddig, amíg a halál mint bekövetkezés és tény, kérlelhetetlen erővel jelenik meg számára. Akkor viszont a teljes felkészületlenségből kifolyólag többnyire kollapszus, összeomlás következik be. Sokan, és egyre többen már a halál előtti időszakban megőrülnek, tehát az értelmüket elveszítik. A megsemmisüléstől való félelemtől az őrületbe “menekülnek”. Tudvalevő, hogy az egyik leghatalmasabb félelem a megsemmisüléstől való félelem, ami ebben az esetben is alaptalan, de a modernitás – nyíltan vagy sugalmazott módon – az ember halálban való megsemmisülését vallja
A halál bármikor bekövetkezhet, éppen ezért a tradíciók általános, élesre állított spirituális felfogása volt az, hogy tekints minden napodra úgy, mintha az utolsó lenne. Aki ennek jegyében él, az nagyon nem fogja elhibázni a dolgokat, ugyanis ilyen értelemben a halál szimbolikusan mint fény jelenik meg számára. Ez nem “halálkultuszt” jelent, ahogy az ostoba modernek szeretik kiforgatni. Szó nincs erről, hiszen az ember akkor kezd igazán élni, amikor a halállal való szemközti létét felfogja, és azt intenzíven tételezi önmaga számára. Erre utalt a karthauziak köszönése, akik némasági fogadalomban éltek, ám amikor találkoztak, Memento mori! (’Emlékezz a halálra!’) köszöntéssel üdvözölték egymást.
Emlékezz a halálra! – mert ha emlékszel a halálra, akkor kezdesz majd élni.
Ha ezután a teljesség igénye nélkül kissé részletesebben megvizsgáljuk a különböző tradíciók idevágó tanításait, akkor először is azt kell újra kimondanunk, hogy a halál kettős természetét egyöntetűen tanítja kivétel nélkül mind, tehát hogy egyrészről a halál lezáródás és bevégződés, másrészről, hogy kezdet, mégpedig egy más természetű egzisztencia, egy halál utáni, vagyis posztmortális létezés kezdete. Itt, hogyha a Sanātana Dharmát vesszük, azon belül mindenekelőtt az ind-hindu hagyományt, ami a jelenkori emberiség legrégebbi tradíciója, akkor ennek kapcsán általános az a közkeletű tévedés, hogy ebben reinkarnacionizmust, tehát újra testet öltést tanítottak. Főleg abban az interpretációban tévedés, ahogy Nyugatra érkezik a XXI. században. Azt, ahogy ez ide eljön, soha nem tanították. Ez egy téves, antitradicionális interpretáció, és ha egyáltalán felmerült ilyesmi, akkor az nem vigaszként merült fel, ahogy a modernek gondolni szeretik.
A buddhizmus, elsősorban a tibeti buddhizmus egészen részletes túlvilági kalauzzal szolgál. Egy terma, vagyis ’kincsirat’ az, ami a Nyugaton úgy vált ismertté, mint Tibeti Halottaskönyv. Ez a Bardo Thödol, ami tulajdonképpen a halál utáni köztes lét részletes leírását tartalmazza, és azt a metodikát, ami a megholtat kalauzolja a bardoknak nevezett, halál utáni köztes állapotokban, aki a bardokba kerül, illetve abban bizonyos “mozgásokat” hajt végre, pontosabban bardo-ekvivalens állapotokat vetít ki a maga számára. Ez tulajdonképpen a hallás által való megszabadulás yogája. A yoga metafizikai realizációt jelent, nem azt, amit ma értenek alatta, tehát a hallás útján való megszabadulás yogája mint metodika próbálja a holtat a bardo állapotokban, tehát az átmeneti túlvilági állapotokban minél pozitívabb végkimenetelhez hozzásegíteni.
A kereszténység – minden túlzás nélkül mondhatjuk – legfontosabb tanítása a feltámadással kapcsolatos, ami latinul resurrectio, és Jézus kereszthalálát, meghalását követően általánosan ismert tanítás. Hogy ezen tulajdonképpen mikor mit értettek, nem teljesen egyértelmű. Konkrétan az, hogy “a test feltámadása” az úgynevezett Apostoli hitvallásban – Symbolum apostolicum – jelent meg. Latinul credo in carnis resurrectionem: ’hiszünk a test feltámadásában’. A korábbi nikeai-konstantinápolyi hitvallásban – Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum – viszont még az szerepelt, hogy expecto resurrectionem mortuorum vagyis ’várjuk a holtak feltámadását’. Nem a test feltámadását, hanem a holtak feltámadását várjuk. Itt van egy szignifikáns különbség. Továbbá egyáltalán nem mindegy az, hogy a test alatt mit értünk. Mi is az a test, ami feltámad?
/2024. április 18-án elhangzott előadás. Lejegyzetelte: Gönczi Dániel/
Az isteni misztérium útján – Kolonits László: A tanítvány (Duo Gladii)
(Részlet Duo Gladii III. évf. 6.szám)