A halál, mint beteljesedés – Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen (II.rész)

Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen című műve részletének folytatásában az író különböző ősi kultúrákban a halál jelentését vizsgálja, ahol az nem vég, hanem beteljesedés, ami hősökké vagy istenekké emelheti az elhunytakat. Az részlet bemutatja a halállal kapcsolatos rítusok és szimbolikák szerepét, kiemelve a magasabb rendű, uránikus tradíciók uralmát a totemikus, földi szintű kultuszok fölött.

Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

A halál ezekben az esetekben nem vég, hanem beteljesítés. „Diadalmas halálról” és halhatatlanná tévő halálról van szó. Ez az a HALÁL, amely miatt az egyes hellén tradíciók hérósnak mondhatták a halottakat, és hogy „meghalni” ugyanazt jelentette, mint „félisteneket nemzeni”, emiatt helyezhette – gyakori ábrázolások szerint – a „Győzelem Istennője” a halott homlokára az ugyanabból a myrtisból készült koszorút, amelyből az eleusisi beavatottaké is volt, ezért nevezheti a katholikus liturgikus nyelv a halál napját dies natalisnak [a születés napjának]; ezért tekinthették Egyiptomban az „ozirifikálódott” elhunytak sírjait a „halhatatlanság házainak”, a Túlvilágot a „Győzelem országának”, ugyanezért adorálták istenként Róma Imperátorának „daimónát”, és legáltalánosabban ezért lettek haláluk után hősök, félistenek, istenek és avatarák [isteni alászállások] azok a királyok, törvényhozók, győztesek, az intézmények és tradíciók megteremtői, akikről úgy gondolták, hogy a természeten túl is éppúgy hatnak és hódítanak, és visszatérnek haláluk után. Ebben az ideában kell azon autoritás szakrális alapját is keresni, amelyet sok antik civilizációban az öregek birtokoltak. Még életükben is elismerték bennük – akik közelebb voltak a véghez, mint a többiek – az isteni erő megnyilvánulását, amely a halál után majd befejezi a teljes felszabadítást.

A lélek halál utáni sorsának tehát két ellentétes útja van. Az egyik a halhatatlanok fényteli lakhelyéhez vezető „szoláris útnak” vagy „Zeus útjának” is nevezett „istenek ösvénye”, amelyet különböző módon a magasságok, egek vagy szigetek formájában jelképeznek, symbolikája a szintén királyok, hősök vagy nemesek számára fenntartott északiak Walhölljétől és Ásgarðrjától az azték-peru „Napházig” terjed. A másik út azoké, akik nem maradnak fenn (nem élnek tovább) valóságosan, akik újra és újra feloldódnak az őstörzsekben, a „totemekben”, amelyek mint ilyenek, nem halnak meg: ez a Hadés, Niflheim, az „Alvilágok” és a khthonikus istenségek útja. E tanítást ugyanígy találjuk meg az indiai tradícióban, ahol a deva-yäna és a pity-yäna megnevezés az „istenek útját” és (a totem értelmében vett) „ősök útját” jelenti. És itt mondták:

„Az univerzumban öröknek tekintik e két utat, amelyek közül
az egyik fényteli, a másik sötét. Az első utat követve az ember elmegy és nem tér vissza többé, a második utat követve az ember elmegy és újra visszatér.”

Az első a tűzzel, a fénnyel, a nappali időszakkal és az év – a Nap emelkedő pályájának – hat hónapjával analóg s a „Napkapun” és a villám birodalmán keresztül vezet „Brahmanhoz”, az inkondicionált állapothoz. A füsttel, az éjszakával, a Nap leszálló pályájának hat hónapjával összefüggő másik út, a Holdhoz, a változás és keletkezés princípiumának symbolumához vezet, amely itt a véges, visszatérő és elmúló lények – akik az ősök erejének mindig új, mulandó megtestesülései – körének princípiumát jelképezi. Érdekes a Hold útját járók symbolikája: ők a Manések táplálékává válnak, és azután egy új halandó születésének magjában „feláldoztatnak”. A görög tradícióban szintén nagyon kifejező ábrázolással találkozunk: a Hadésben a nem-beavatottakat, azaz a többséget danaidai munkára ítélik – átlyuggatott amforában kell feneketlen edénybe vizet hordaniok, anélkül, hogy azt valaha is meg tudnák tölteni. Ez mutatja mulandó és mindig hasztalanul újra keletkező életük jelentéktelenségét. Ezzel ekvivalens Oknos görög symboluma, aki a Léthé folyójának vidékén egy kötelet fon, amelyet azonnal felfal egy szamárkanca. Oknos az emberi munkát jelképezi, míg tradicionálisan a szamárkanca „démonikus” hatalmat testesíti meg-méghozzá olyannyira, hogy Egyiptomban a sötétség kígyójával és Ammüttal, a „Halottak Felfalójával” összekapcsolva jelenik meg.

Ezen a téren újra felismerjük a két természet (cfr. I. fej.) tárgyalása során bemutatott alapideákat. Azonban itt mélyebbre hatolhatunk abban, hogy milyen jelentést hordozott az egzisztencia az antikvitásban, hogy mi volt az értelme annak, hogy nem csupán az istenségek két rendje – az uránikus-szoláris és a tellurikus-lunáris rend -, hanem a kultusz és a rítus két egzisztenciálisan különböző, sőt olykor ellentétes típusa is létezett. Mondhatjuk: az határozta meg egy civilizáció általunk „tradicionálisnak” nevezett típushoz való tartozását, hogy benne a kultuszok és rítusok első típusa milyen szinten uralkodott a második típushoz képest. Így – ebből a speciális szemszögből, egyértelműbben jelennek meg – a „spirituális férfiasság” világának természetéhez és funkcióihoz tartozó rítusok.

A mai állítólagos „vallástudomány” egyik jellemző tulajdonsága az: ha véletlenül megtalál egy bizonyos ajtóhoz tartozó kulcsot, akkor azt hiszi, hogy ez nyitja az összes többi ajtót is. Így amikor egyszer tudomást szerzett a totemről, mindenütt azonnal totemeket akart látni. Később áttértek arra, hogy ezt a „totemisztikus” értelmezést különösebb megfontolás nélkül a nagy tradíciók formáira alkalmazzák, mert azt hitték, hogy a vad népek tanulmányozása tartalmazza ezek legjobb magyarázatát. De ez még mind nem volt elég, odáig mentek, hogy megfogalmazták a totemek szexuális theóriáját.

Mi nem állítjuk azt, hogy ezen népességek totemjeitől a tradicionális királyságokig időbeli értelemben vett fejlődés vezetett volna. Azonban mégis lehetséges ebben az összefüggésben ideális értelemben vett haladásról beszélni. Csak ott jelenik meg a királyi vagy arisztokratikus tradíció, ahol nem a totemek uralkodnak, hanem a totemek fölött uralkodnak: ott, ahol megfordul a kötelék és a törzs mély erőit egy természetfeletti princípium ragadja meg és orientálja biológiafeletti módon a „győzelem” és az olymposi halhatatlanság irányába. Egy alacsonyabb kultusz lényege: olyan kétértelmű promiszkuitásokat létrehozni, amelyek méginkább azon hatalmaknak szolgáltatják ki az egyéneket, amelyektől természeti lényekként egyébként is függenek, hogy egyre mélyebbre süllyedjen létük centruma a kollektívben és a személyiség-előttiben, az alsóbb világ befolyását „enyhíteni” vagy kedvezővé tenni, lehetővé téve nekik ezáltal, hogy megtestesítsék a lélekben és az emberek világában azt, amire törekednek. Mindez valójában a tényleges kultusszal és rítussal nem rendelkező lények létmódjának meghosszabbítása, illetve a magasabb tradicionális formák szélsőséges degenerációjának jellemzője. Az arisztokratikus kultusz feladata viszont az, hogy elragadja a lényeket a totem uralma alól, megerősítse őket, elvezesse egy spirituális forma, egy határ megvalósításához, és elvigye a lényeket láthatatlanul a heroikus és felszabadított halhatatlanság sorsának kedvezni tudó befolyások vonalára. Ha valaki hű maradt ehhez a kultuszhoz, úgy hadési sorsa felfüggesztetett és lezárult az „Anya útja”. Ha ezzel szemben elhagyta az isteni rítusokat, akkor ez a sors újból megerősödött és mindenhatóvá váltak az alsóbb természet erői. Így érthetővé válik a már említett keleti tanítás jelentése: aki elhanyagolja a rítusokat, nem menekül a „pokol” elől – ez nem feltétlenül egyfajta egzisztenciális szintet jelent ebben az életben, hanem egy túlvilági sorsot. Legmélyebb értelmében ama kötelesség, hogy a mystikus tüzet – amely a családok, városok, Birodalmak istenének teste és egy bizonyos, sokatmondó védikus kifejezésnek megfelelően a „halhatatlanság őre” – megszakítás nélkül fenn kell tartani, táplálni és gerjeszteni kell annak rituális vállalását jelentette, hogy az ős által teremtett felsőbbrendű sors princípiumát és az általa világfelettivel való kapcsolatot szakadatlanul fenntartsuk, tápláljuk és gerjesszük. Így tekintve, ez a tűz igen szoros kapcsolatot jelent azzal – amely a hindu és általában a görög koncepció szerint, a halotti máglyán fellángolva azt az erőt symbolizálta, amely felemészti a halott földi természetének utolsó maradványait egészen addig, míg ennek helyébe lép egy halhatatlan „villámfényű formája”.

A halálon túli lét titkai – Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen (I.rész)

(Részlet Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen c. könyve 76-79. oldal)