Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen című művének részletében az író hangsúlyozza, hogy a modern felfogással ellentétben az ősi tradíciók nem egyenlősítik a halhatatlanságot a lélek halál utáni puszta továbbélésével. Az ősi hitvilágokban ez sokkal részletesebb volt, ezt igyekszik Julius Evola átadni.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel
és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Ha már eljutottunk ehhez a ponthoz, szólnunk kell azokról az összefüggésekről, amelyek az eddig kifejtett gondolatok és a halálon túli sorsok problémája között állnak fenn. Itt is olyan tanításokra szükséges hivatkoznunk, amelyek mára szinte már teljesen elvesztek.
Az, hogy minden ember lelke halhatatlan, olyan különös hiedelem, amelyet a Tradíció világában lehetetlen felfedeznünk. Tradicionálisan mindenekelőtt megkülönböztették a valódi halhatatlanságot (amely egy isten olymposi természetéből való részesedéssel egyenértékű) és a halál utáni egyszerű továbbélést, ismeretesek voltak a lehetséges továbbélés különböző formái, a post mortem kérdését minden individuum számára külön egyéni módon vetették fel, számon tartva azonfelül az ember összességébe tartozó elemeket, hiszen nagyon távol álltak attól, hogy az embert a „lélek-test” egyszerű ellentétpárjára korlátozzák.
És valóban, az antik tradíciókban különböző formákban újra és újra meg. jelenik az a tanítás, hogy az emberben a fizikai testen kívül lényegileg három saját karakterrel és saját sorssal rendelkező entitás vagy princípium van. Az első, a testtel együtt ébredő és annak biológiai kifejlődésével párhuzamosan alakuló tudatos Én-állapotnak felel meg: tehát a közönséges személyiségnek. A második princípium a „daimón„, „manes” a „lar” avagy a hasonmás nevet viseli. Az utolsó megfelel annak, ami a halál után az első entitásból bontakozik ki: a legtöbbek számára ez az „árnyék”.
Mindazon által amíg a „természethez” tartozik, az ember lényének legutolsó gyökere a „daimón” – Sαíμæv, amely kifejezés itt nem a rosszindulatú lény kereszténység által adott morális értelmével rendelkezik. A természeti lénynek tekintett ember viszonylatában úgy lehet definiálni a daimont, mint egyénítő egyéniséget: ez az a mély erő, amely eredetileg meghatározott egy tudatot a véges formában és ama testben, amelyben a látható világban él és amely azután, hogy úgy mondjuk, ott marad az ember „mögött” a tudatelőttiben és tudattalanban, olyan szerves folyamatok révén, mint a szubtilis kapcsolatok a környezettel, a többi lénnyel, a múlt és jövőbeli sorssal; e kapcsolatok rendes körülmények között kivonják magukat a közvetlen érzékelés alól. Sok tradícióban a „daimón” gyakran az úgynevezett „hasonmásnak” felel meg, például amikor a tradíciók a lélek lelkére és magának a testnek a lelkére hivatkoznak. Szoros kapcsolatba hozták a primordiális őssel vagy totemmel, a törzset megteremtő lélek és élet egységével a nemzetséget, a családot, a genset. Tehát a totem fogalma a modern ethnológia által tulajdonított tartalomnál általánosabb értelemmel rendelkezik. Ezen csoport egyes individuumai eme daimónnak illetve totemnak, vérük „szellemének” megtestesülései vagy kisugárzásai: benne és belőle élnek – ő azonban felettük áll: miképp az anyaméh a saját maga által megteremtett és saját szubsztanciájából kialakított egyéni formák fölött. A hindu tradícióban a daimónnak az ember mély lét-princípiuma, a linga-farira felel meg. A linga már magában foglalja ama nemző erő ideáját, amely megfelel a generából levezethető geniusnak, a teremtés értelmében vett cselekvésnek, ehhez kapcsolódik az a római és görög felfogás, hogy a genius vagy a lar (a daimón) az a nemző erő, amely nélkül kihalna a család. Továbbá az a tény, hogy a totemeket gyakran meghatározott állatfajták „lelkével” azonosították, illetve a klasszikus világban a daimón vagy a genius felfogását mindenekelőtt a lényege szerinti tellurikus állattal, a kígyóval kapcsolták össze, arra enged minket következtetni: ez az erő eredetileg közvetlen aspektusában személyalatti és ennélfogva olyan erőt jelenít meg, amely az alsóbb világok természetéhez tartozik. Ugyanígy a római tradíció symbolikája szerint a lárok lakhelye a föld alatt található, s egy női princípium – Mania, a Mater Larum (a lárok anyja) – védelme alatt áll.
Az ezoterikus tanítások szerint a közönséges ember általában elveszti a test halálakor személyiségét, amely egyébként életében is illuzórius. Pusztán az árnyékra redukált személyisége marad meg, amely arra ítéltetett, hogy az úgynevezett „második halálban” hosszabb-rövidebb idő után feloldódjék. A halott lényegi élet-principiumai újból visszatérnek a totemhez, mint a quasi örök és kimeríthetetlen ősmatériához, amelyből újból visszaáramlik az élet ugyanezen sorsnak alávetett más individuális formákban. Ezért tartják a totemeket, a manést, a lárokat vagy penátésekett olyan „isteneknek”, akik éltetnek minket: ők táplálják testünket és irányítják lelkünket – a halottakkal is azonosíttattak, ugyancsak ezért gyakran összeolvadt a halottak tiszteletével az ősök, daimónok és a mindenkiben meglévő láthatatlan, teremtői erő kultusza. Az elhunytak „lelkei” a dii manésbant (a holt lelkek isteneiben) éltek tovább, amelyekben feloldódtak, ezzel egyszersmind a törzs, a rassz vagy a család vérének erejében is, amelyben éppen ezen dii manesok élete manifesztálódik és folytatódik.
E tanítás a természeti rendre vonatkozik. Azonban létezik még egy további tanítás, amely a felsőbb rend lehetőségéről és a továbbélés problémájának másik, kivételezett, arisztokratikus-szakrális megoldásáról beszél. Ezzel újra visszatérhetünk azon már említett ősök ideájához, akik „győzelmükkel” meghatározták a patrícius utódok szent örökségét, amely a rítus követésében és megújításában áll.
A „hérósok” vagy félistenek, akikre a magasabb kasztok és a tradicionális antikvitás nemes családjai eredetüket visszavezették, különböztek a halálukkor „árnyékot” kibocsátó és a halálnak szánt Én lárváját maguk után hagyó, vagy a túlvilágon próbáknak alávetett, de legyőzött lényektől, a „hérósok” vagy félistenek éppen ellenkezőleg, olyan lények, akik megvalósították egy „isten” saját, önmagában álló, transzcendens és romolhatatlan életét: győzedelmeskedtek a második halál felett. Ezt az a tény tette lehetővé, hogy többé-kevésbé közvetlenül életerejükön véghezvitték azt a természetváltoztatást, amelyről már az áldozat transzcendens értelme során beszéltünk – és azt saját élet-princípiumuk alá rendelték. Egyiptomban jelent meg legegyértelműbben az a feladat, amelynek során egy külön erre rendelt, rituális műveleten keresztül a kából – a „hasonmás” vagy daimón egyik neve-, a láthatatlan tartományban a hús-vér testet pótló és „megmaradó”, újfajta és romolhatatlan testet – sabut – kellett kialakítani. Ugyanez a koncepció található meg más tradíciókban, a „halhatatlan test”, a „dicsőséges” vagy a „feltámadott test” fogalmában. A homérosi idők görög tradíciójának (ahogy különben a Vedák első indárja periódusának) koncepciójában mindazok tökéletes túlvilági élete, akik „elragadtattak” és „láthatatlanokká” lettek az istenek által, „a Boldogok szigetén” történik, ahol nincs halál, és ha úgy gondolták, hogy a lelket és a testet elválaszthatatlanul megőrizték ebben nem szabad durva materialisztikus elképzelést látni, ahogy manapság számos vallástörténész teszi. Éppen ellenkezőleg, ebben a halhatatlanság előfeltételét képező idea, a „halhatatlan test” symbolikus kifejeződését kell többnyire felismerni, miként ez a távol-keleti ezotériában az operatív Taoizmusban nyert klasszikus kifejeződést. A rítus által formált egyiptomi sabu, amely révén a halott a szoláris istenek között lakhat – a bölcsesség, a hatalom és a dicsőség egy bizonyos szintjét elért és ezáltal múlhatatlan és romolhatatlan testet jelez. Ennek felel meg a formula: „A lelked él, a tested növekszik, magának Rének parancsára, csökkenés és hiba nélkül, mint Ré, örökké.” Itt a teljességgel, a lélek és a test elválaszthatatlanságával – egy olyan testtel, amely nem semmisül meg – kerül kapcsolatba a halhatatlanság meghódítása, a feloldódás ellenszegülő hatalmának legyőzése. Különösen kifejező emellett a következő védikus formula: „Elhagytál minden gyarlóságot – térj vissza otthonodba. Egyesülj a ragyogás teljességében a testtel!” Különben ez a prehisztorikumig visszavezethető idea az,10 amelynek legvégső visszhangja „az utolsó ítéletkor feltámadó test” keresztény dogmája.
Folytatjuk!
A harcos etika és a demokrácia örök ellentéte – Julius Evola gondolatai a militarizmusról (I.rész)
(Részlet Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen c. könyve 73-76. oldal)