A mérges kígyó szó hallatán a többség félelmetes, veszélyes állatokra gondol, a rákosi vipera viszont egy meglehetősen békés, sőt gyámoltalan állat, amely ráadásul fokozottan védett. A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Ócsai Tájvédelmi Körzet területén jártunk, ahol a közelmúltban 50 egyedet engedtek szabadon az évek óta tartó tenyésztési program keretében.
Lassan halad az autó a Bivalyos tanya felé, néhány méternyire gyurgyalagok röppennek fel, szemben, az árnyékban bivalyok legelésznek. Esőnek – egyelőre – nyoma sincs, ami jó hír: előreláthatóan órákat töltünk majd el a terepen.
Az Inárcs és Dabas közelében fekvő, védett, Natura 2000 terület a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) vagyonkezelésében áll, de azt haszonbérleti szerződéssel egy gazda legelteti. A helyszínen 2019-ben különleges projekt kezdődött, melynek csúcspontjaként 2024. május 31-én első alkalommal engednek szabadon rákosi viperákat a DINPI területén – ezért érkeztünk most ide.
A szakértők célja az volt, hogy a Bivalyos tanyánál speciális legeltetéssel teremtsék meg a fajnak, valamint a zsákmányállatainak kedvező környezetet.
Magyarországon két mérgeskígyó-faj is él, a keresztes, illetve a rákosi vipera, mindkettő fokozottan védett, utóbbi egyben Európa legveszélyeztetettebb mérges kígyója.
A fajra – pontosabban a parlagi vipera alfajára – nagyon súlyos hatást gyakorolt a második világháborút követően kialakult nagyüzemi mezőgazdasági gyakorlat, de a jelek alapján már a 19. század gépesített agráriuma sem kedvezett neki. A városok terjedése végül szinte lehetetlen helyzetbe hozta az állatot, amelynek egyedszáma az 1990-es évekre drasztikusan lecsökkent.
A kígyók, főleg a mérges kígyók megítélése hagyományosan nem túl jó, a hazai fajokat is rengeteg tévhit övezi. „Sokan hatalmas, agresszív, veszélyes állatoknak hiszik a rákosi viperákat, de valójában egy meglehetősen kicsi, kifejezetten félénk, nagyjából 50 centiméter hosszúra megnövő fajról van szó. A kollégák tapasztalatai alapján tényleg csak akkor mar, ha már nincs más választása. Alapvetően pontosan tudja, hogy nincs esélye leteríteni az embert” – mondja Major Borbála, a DINPI projektmenedzsere a National Geographicnak, ahogy a tanya felé tartunk.
A rákosi vipera megmentésén, szaporításán régóta dolgoznak a szakemberek, a tenyésztési programban már több ezer példány jött világra – a faj álelevenszülő, az utódok a nőstények testében fejlődnek egy hártyás burokban, amelyet megszületésük után szakítanak fel a fejükkel. Korábban több helyszínen, több alkalommal engedtek szabadon példányokat a Kiskunsági Nemzeti Parkban és a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban, a DINPI viszont még nem hajtott végre hasonló akciót.
Nem kell sietnünk
Megállunk, az egyik kocsi csomagtartójában tíz láda lapul, minden ládában egy-két zsákocska, a zsákokon belül pedig a rákosi viperák, összesen 50 egyed. Mint Halpern Bálint herpetológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársa kiemeli: nincs miért sietnünk, reggel van, délutánig nem lesz eső, a kígyók pedig az éjszakai hőmérséklet miatt most nyugodtak. Ha felmelegednek, már kicsit küzdelmesebb velük dolgozni.
A védőkesztyűkön látni, hogy időnként odakapnak, ha megfogja őket a szakember. Halpern Bálint szerint ha kampóval emelik őket, nem marnak, általában csak próbálnak kapaszkodni.
Az állatokat egy elkerített területen engedik szabadon, itt védve vannak a szőrmés ragadozóktól, például a rókáktól, illetve remélhetőleg az embertől is, a fajt ugyanis illegálisan mind a mai napig gyűjtik. A természetben az egyik fenyegetést a vaddisznók jelentik a viperákra, a kerítés őket is távol tartja, egyedül a levegőből érkezhet támadó, például gólya.
A gyepen tíz mesterséges, kerámiából készített telelőüreget alakítottak ki, a kígyókat ezekbe helyezik, majd egy napra lezárják azt. Az eljárást régóta alkalmazzák a programban: mivel a példányok szabadon engedésük előtt olyan szabadtéri terráriumokban élnek, ahol ilyen üregekben kereshetnek menedéket, így nem ismeretlenek számukra ez a környezet, az egynapos bent tartás ugyanakkor segíti az akklimatizációjukat.
A kitelepítés mindenképp stresszel jár, fontos, hogy az állatok ne kezdjenek el a mezőn hanyatt-homlok menekülni, nehogy ragadozók áldozatául essenek.
Másnap aztán végleg kiszabadulnak, hogy bejárhassák a területet. Mivel a rákosi viperák életükben nem mozognak nagy távolságokat, remélhetőleg többé-kevésbé a helyszínen maradnak majd.
A darázstól jobban félhetünk
Az első néhány egyed egészen jól tűri a kihelyezést. Halpern Bálint szerint általában az első példány bejuttatása a legnehezebb a telelőüregbe, ha a társak megérzik a telelőüregben a kígyószagot, már együttműködőbbek. Azért így is gyakori, hogy a vipera megpróbál kijutni, főleg a hímek barátkoznak meg nehezen a bezártság gondolatával.
„Vannak köztük olyan példányok, amelyek épp vedlés előtt állnak. Az a tapasztalatunk, hogy ilyenkor nem látnak jól, és nagy jelentősége van, hogy olyan üregnél tartózkodhatnak, amelyben el tudnak bújni” – emeli ki a szakember.