Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a világ csak úgy szabadulhat meg az atomháború fenyegetésétől, ha ő valami nagyon sokkoló dolgot tesz.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
A cím könnyednek tűnik, pedig a maga idejében nagyon is komoly – sőt, véresen komoly – eseményt takar. Hiszen Mathias Rust, egy tizenkilenc éves német srác nevetség tárgyává tette az akkori világ egyik szuperhatalmát, amikor 1987. május 28-án elegánsan landolt sportrepülőjével a moszkvai Vörös téren.
Maga az eset elsősorban a szovjeteket sokkolta, hiszen
a légvédelem, ami annak idején simán leszedte a huszonegyezer méter magasan repülő amerikai U2 kémrepülőt, most egy hétköznapi sportgépet kilencszáz kilométeren át hagyott szovjet terület felett mélyrepülésben kódorogni.
El lehet gondolkodni, hol kezdődik egy szuperhatalom hanyatlása, mert a mondás szerint az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik.
Talán éppen ez az esemény volt a bukáshoz vezető első lépés? Hiszen 1987-ben a szovjet rendszer csődje már nyilvánvaló, de katonai presztízse, amit a Szovjetunió sok millió polgára áldozatával harcolt ki a második világháborúban, addig kikezdhetetlen volt. Ennek a repülőnek a landolásakor azonban pelyvaként fújták el az új idők szelei. Pontosabban: Mathias Rust repülőgépének légcsavarszele.
Ami történt, látványnak is szürreális volt. Moszkvában, a Vörös tér felett, a szovjet állam szívének is a legbelsejében tűnt fel egy Cessna 172-es túragép, amely leszállóhelyet keresve, ráérősen lebegett át a hatalmas téren, aztán elegáns forduló után lágyan leszállt a Moszkvorecnij hídra, hogy ugyanazzal a lendülettel a Vaszilij Blazsennij-székesegyház elé guruljon. A pilóta – egy egészen fiatal srác – pár pillanattal később már a Vörös tér kövezetén állt.
A korabeli felvételeken a járókelők egyáltalán nem reagálnak hisztérikusan. Sőt, még a rendőrök se, akik a Szovjetunióban bármilyen eseményre pillanatok alatt szinte a föld alól bukkantak elő. Civilek és egyenruhások barátságosan diskurálnak a szintén kedvesen mosolygó német fiúval, nem ellenségesek és nem fenyegetőek. A srác még autogramokat is osztogat.
A KGB emberei csak bő másfél óra múlva érkeztek, igazoltatták, őrizetbe vették és az autójukba tessékelték. Állítólag ők is kértek tőle autogramot. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy pár évvel korábban egészen másképp történt volna. Csakhogy a „főnököt” már nem Brezsnyevnek vagy Andropovnak hívták, hanem Mihail Gorbacsovnak.
Ki volt tulajdonképpen Mathias Rust?
Alig tudunk róla valamit, pedig szinte világpolitikai tényezővé vált. Kurázsi mindenesetre volt benne: az akkori nyugat-németországi Wedel városában élő 19 éves fiú kevesebb mint száz repült óra után indult észak-európai repülőtúrára. Bérelt Cessna 172-esével több mint kétezer kilométert tett meg Uetersen repülőterétől a Feröer szigeteken át Izlandra.
Ott pihent és császkált néhány napot, aztán a Cessnával egyből a norvégiai Bergenben, majd Finnországban termett – ez ismét egy kétezer kilométeres ugrás. Rust mögött tehát több mint négyezer repült kilométer volt, amikor a helsinki reptéren elbúcsúzott odaérkező fivérétől és nekiindult a nagy kalandnak.
Vajon eleve úgy indult-e otthonról, hogy tudta, hol szeretne kikötni? Vagy útközben támadt ez az őrültséggel felérő ötlete?
Ma már tudjuk: igen, eleve az volt a szándéka, hogy Moszkvába repül. Ezért szerezte be a legjobb térképeket, és tartalék üzemanyagtartályok elhelyezéséhez vette ki a hátsó ülést. Reykjavíkban megnézte az épületet, ahol nemrég Gorbacsov és Reagan eredménytelen tárgyalásai zajlottak.
Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a világ csak úgy szabadul az atomháború fenyegetésétől, ha ő valami nagyon merész és sokkoló dolgot tesz. Az északi államokba repülve megbizonyosodott róla, hogy gyakorlatlansága ellenére képes nagy távolságokat megtenni.
A végső elhatározás Helsinkiben született, ahol hosszas tépelődés után valóban megszólalt benne egy belső hang: tegye meg, amit eltervezett.
Tisztában volt-e a halálos veszéllyel? Átgondolta-e, hogy az életét viszi vásárra?
Felesleges feltenni ezeket a kérdéseket. Egyszerűen csak próbáljuk beleélni magunkat egy tizenéves fiú lelkivilágába. Van-e olyasmi, ami ebben az életkorban lehetetlennek tűnik?
Mathias Rust a finnországi felszállás után kikapcsolta gépe kommunikációs berendezéseit, és a Balti-tenger felé vette az irányt. Északnyugatról, Észtországban érkezett szovjet terület fölé, és a radarok hamarosan befogták.
Egy légvédelmi rakétaüteg ráállt, de – mivel a légtérbe való belépését senki nem látta – saját gépnek gondolták, és nem adtak ki tűzparancsot. Egy vadászgép felszállt ellenőrizni, és (bár a gép tisztán látható német felségjellel repült) JAK típusú szovjet futárpostagépként azonosította.
A sasszemű földi és légi elhárítás ezek után Isten kegyelmébe ajánlva Rustot, hagyta tovább repülni.
Persze ez még nem volt elég ahhoz, hogy egészen Moszkváig jusson. Átrepült olyan terület felett, ahol éppen gyakorlatozott a légierő, és az egyszerűség kedvéért minden gépet barátinak jelzett a felismerőrendszer. A további kilométerek százait is simán legyűrte, volt, hogy tanulógépnek, volt, hogy egy előző napi légi baleset nyomait kutató gépnek nézték.
Estefelé, mikor már a híresen jól őrzött moszkvai légtérig jutott, az ellenőrző rendszer karbantartás miatti kikapcsolása folytán gond nélkül elért a magasból is kitűnően látható Vörös térig – ahol már „csak” leszállnia kellett.
Minden túlzás nélkül állíthatjuk: a következő napokban a szovjeteken röhögött az egész világ.
Azonban a kivételes történelmi személyiségekre jellemző, hogy bármilyen eseményből képesek politikai előnyt kovácsolni. Gorbacsov is egyből meglátta a hatalmas lehetőséget. Egy autoriter társadalomban a hadsereg mindig komoly tényező, és adott helyzetben döntő, kinek az oldalára áll.
Márpedig Gorbacsov erre a kapitális fiaskóra hivatkozva a reformjaira nézve komoly akadályt, a pozíciójára nézve pedig komoly veszélyt jelentő keményvonalas tisztek és tábornokok százaitól szabadulhatott meg. Persze már nem Sztálin-módra. Néhányat ugyan jól „megmért” a szovjet hadbíróság, de Gorbacsov beérte a nyugdíjazásokkal (mint Szokolov marsall, a honvédelmi miniszter esetében) vagy a kevésbé kulcsfontosságú beosztásba helyezéssel, ahogy jó pár körzetparancsnokkal tette. Fiatalabb, rugalmasabb, megbízhatóbb emberek kerültek a helyükre.
Akkor még senki nem sejthette – bár ki tudja, Gorbacsov talán igen –, hogy ezek az intézkedések létfontosságúak lesznek majd az 1991 augusztusi puccskísérlet idején. Hiszen amikor reformpolitikája, de személye is végveszélybe került, a hadsereg mellette állt. A sajátos gorbacsovi káderpolitika helyesnek bizonyult.
Rustot pedig meggyanúsították garázdasággal, a légi közlekedés rendjének megsértésével és az államhatár illegális átlépésével. A Lefortovo börtönben helyezték el, ahol jó ellátást kapott, és az atyáskodó természetű börtönparancsnok szemináriumokat tartott neki Moszkva és a Szovjetunió történetéről.
Sok gondjuk végül is nem volt vele. Minden kérdésre válaszolt, és az imperialista ármánykodás ellen dresszírozott kihallgatói is beláthatták, hogy nem tagja semmiféle szervezetnek, és nem jött ellenséges szándékkal. „Aszap”-pal tehát nem lehetett megvádolni. Márpedig ez a mozaikszó félelmetesen hangzott abban az időben. A szovjet jogrendszer e kifejezését az is érti, aki egy szót sem tud oroszul: Anti-szovjetszkaja agitácija i propaganda. Magába a tényállásba gyakorlatilag bármi belefért, és akit ebben találtak bűnösnek, minimum tíz év kényszermunkára számíthatott.
Mathias Rustot négy év börtönre ítélték.
Hogy végül Gorbacsov és Reagan még az év novemberében Európa számára létfontosságú megállapodásra jutott a közép-hatótávolságú atomrakéták számának csökkentéséről, talán Rustnak is köszönhetjük, mindenesetre tudott dolog, hogy a neve többször elhangzott a tárgyalásokon. Mégiscsak az első lépés volt egy kevésbé veszélyes és megosztott kontinens felé, és Mathias Rust éppen ezt szerette volna elérni, mikor a Szovjetunió felé fordította a gépét. Kellett hozzá egy kis őrültség, de halált megvető bátorság is – ne restelljük ezt kimondani.
Soha nem került munkatáborba. Maradt a Lefortovóban, ott söprögetett és mosogatott, így húzva le 14 hónapot, amikor Andrej Gromiko (aki pedig a tárgyalás idején a példás büntetés mellett kardoskodott), mint utolsó előtti szovjet államfő, kegyelemben részesítette. Már a szabadulása napján Németországba távozhatott.
A következő években históriai mértékkel mérve szinte pillanatok alatt zajlott le a Szovjetunió felbomlása, együtt rendszerének csődjével és megsemmisülésével. Az addigi szovjet blokkba tartozó országok is felszabadultak, végre a történelem szemétdombjára került mindaz, ami oda való is volt.
A rendszerváltástól és a Szovjetunió felbomlásától immár emberöltőnyi idő választ el minket. Ami történt, annak könyvtárnyi irodalma van, a komoly történeti művektől a memoárokon át a sztorizgató visszaemlékezésekig. Milyen érdekes, hogy Mathias Rust repülését szinte mindegyik alapvető eseményként tartja számon.
Mindegyik kiemeli, hogy a Szovjetunió koporsójába Rust verte az első (bár ki tudja, lehet, hogy az utolsó?) szöget, hiszen éppen a rendszer presztízsének végső maradékát, a szovjet hadsereget tette nevetség tárgyává. Igazuk van: egy alapvetően katonai erőre támaszkodó rendszerben valóban végzetes a fegyveres erők nimbuszának megsemmisülése. Az agyaglábú óriás támaszték híján menthetetlenül összeroskadt.
A moszkvai aszfalthumor pedig nem kímélte az egykor dicsőséges Vörös Hadsereget sem. „Egy német pilóta mégiscsak eljutott Moszkvába” – járt szájról szájra a legújabb vicc. Pedig a németek akkorra már rég letettek róla…
Visszatérve Mathias Rustra és az ő repülésére: azért ha belegondolunk, drámai történet ez. No meg tépelődhetünk, tulajdonképpen kik és hogyan kovácsolják a sorsunkat? Valóban egy Reagan, egy Gorbacsov vagy egy II. János Pál kell-e ahhoz, hogy mindent megrengető történelmi folyamatok induljanak el, és egy egész világrendszer kerüljön a kukába? Vagy elegendő egy félig kamasz srác őrültségszámba menő ötlete ahhoz, hogy birodalmak semmisüljenek meg? Hiszen talán valahol, valaki éppen most is élete nagy dobására készül, és megvan benne a kellő vakmerőség, hogy véghez is vigye.
Mi pedig csak remélhetjük, hogy jó szándék vezérli.
A szerző jogász, író
(magyarhirlap.hu nyomán Szent Korona Rádió)
Magyarország nagyhatalom volt buszgyártásban, ezt is sikerült lenullázni
Kire ütött ez a gyerek? Sötét mese Szabó Ervinről és Janikovszkyékról