Moys Zoltán kommunikáció szakon tanult, médiaszakember a végzettsége, azonban munkássága jóval túlmutat az ehhez kötődő tevékenységeken. Író-rendezője az országosan ismert és népszerű Hazajáró-sorozatnak, egyik szervezője az immár 17. éve zajló Kitörés emléktúráknak, tanít az SZFE-n, alapítója a Védett Társadalom Alapítványnak, hogy csak néhányat említsünk a nevéhez köthető dolgokból. A Magyar Jelen interjúját változatlanul közöljük.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
– Ön nézetei szerint mindig is nemzetben gondolkodott. Mi alapozta meg ezt a világlátását?
– Olyan családba születtem bele és nőttem fel, ahol mindig nagyon fontos volt a nemzet ügye. Nemzedékeken át öröklődött az a hagyomány, hogy a mindennapi kötelezettségeken túl a közért is tennünk kell valamit, kinek-kinek a maga talentuma szerint.
A családunk mind apai, mind anyai ágon keresztény, konzervatív család. Ez a hagyomány töretlen volt a kommunizmus évtizedei alatt is. A vasárnapi szentmiséktől a nemzeti ünnepek szűk körben – nem a kommunisták szája íze szerint – történt megemlékezésein át meghatározó élmény volt számomra, hogy sokat jártunk az elszakított területekre.
Már a nyolcvanas években megtanultam, hogy ezeket a részeket Erdélynek, Felvidéknek, Délvidéknek nevezzük.
A könyvespolcunkon Nyírő-kötetek sorakoztak, mellettük pedig már akkor ott voltak Wass Albert vagy éppen Hamvas Béla művei is. Érthető, hogy édesapám Vácon a rendszerváltásnak is aktív részese volt, amelyet én tizenévesen éltem át, majd az éppen újraindult váci piarista gimnáziumban tanultam, és 1995-ben érettségiztem.
Már akkor, tinédzserként láttam, hogy ez az úgynevezett rendszerváltás akadozik, amiben az is közrejátszott, hogy elszámoltatás híján a baloldalnál maradtak az anyagi erőforrások és a médiát is uralta, összejátszva az SZDSZ-el.
A mai napig nagy bűnnek tartom egyébként, hogy a tudatformáló eszközök – s itt a média mellett a kulturális területekre is gondolok – döntően megmaradtak az értékromboló, balliberális oldal kezében.
Úgy éreztem, ha tenni akarok a nemzetért, akkor azt a média területén kell kezdenem.
– Ennek az elhatározásnak a megvalósulását a véletlen is segítette.
– Igen, hiszen pont akkor indult az MTV Akadémia Lovas István nevéhez köthető képzése, amire én is jelentkeztem. A pályázatomban leírtam, hogy ahogy Jézus ostorral verte ki a kufárokat a templomból, úgy kell nekünk is rendet tenni a médiában. Meglepetésemre felvételt nyertem. Ezen a képzésen ismertem meg barátomat és kollégámat, Schödl Dávidot is. 2002-ben végeztünk, és egyből be is kerültünk a feladatok sűrűjébe. Többek között az akkor igen népszerű „A Hét” és az „Éjjeli menedék” műsoraiba készítettünk anyagokat.
Aztán jött a kormányváltás, a D-209-es ügynök lett a miniszterelnök, ezeket a műsorokat bedarálták, így hamar saját lábra kellett állnunk.
Vándor Attilával kiegészülve Dáviddal megalapítottuk saját produkciós cégünket, a Dextramediát. A nulláról indulva építkeztünk, egy szponzortól kapott kis kamerával elkezdtük a saját produkciók gyártását.
Évekig fizetést sem tudtunk felvenni, minden fillért visszaforgattunk a cég fejlesztésébe. Az első nagy sikerünk a Böjte Csaba misszióját bemutató Csillagösvény c. filmünk volt. Aztán a 2004. december 5-ei kettős állampolgárságról szóló népszavazás „igen” kampányát is mi vittük végig, teljesen önkéntesen.
– A Dextramedia nemcsak egy cég, de egy gondolatiság is. Ezt kifejtené?
– A sötétséggel szembeni küzdelem leghatékonyabb eszköze, ha fényt gyújtunk. Ez a gondolat határozza meg munkáinkat, melyek során minden körülmények között ragaszkodunk az alapvető értékrendünkhöz, melynek fő pillérei: a magyarság szolgálata, a hagyomány átörökítése, a hit megtartása. Ezeket az értékeket próbáljuk a médián, a filmjeinken keresztül felmutatni.
– Ez már-már politikai irányultság. Politizálhat egy cég?
– Mindig az volt az alapelvünk, hogy a napi pártpolitikai csatározásokon felülemelkedve tevékenykedünk. Igaz, annak idején a Jobbik alapításában nyakig benne voltunk, de a sokéves tapasztalat csak megerősített minket abban, hogy a pártpolitikában sajnos az érdekek sokszor felülírják az értékeket.
A modernkori politikában a kompromisszum, a megalkuvás és az árulás gyakran összemosódnak, nekünk viszont soha nem kellett trükközni, taktikázni, megtagadni elveinket.
Ha munkáinkat, tevékenységünket az aktuális hatalom jó szemmel nézi, netalán támogatja is, annak örülünk, de ha éppen mások ellenségesen állnak hozzánk, mi akkor is kitartunk ezek mellett az értékek mellett. A pártok helyett inkább azokat a jó értelemben vett civil mozgalmakat erősítjük, támogatjuk, amelyek a nemzet szolgálatában, a normalitás védelmében működnek.
– Az egyik legsikeresebb vállalkozásuk a Hazajáró filmsorozat elkészítése volt. Mondana erről bővebbet?
– Ennek a sorozatnak a gyökerei a gyermekkori élményeimre nyúlnak vissza, amikor a családdal jártuk az elszakított területeket. Nem csak a táj szépsége fogott meg, de az is lenyűgöző volt, ahogy az ott élő magyarok kitartanak. Aztán jött a már említett 2004-es népszavazás, amelynek a gyalázatos eredményén elgondolkozva arra jutottunk, hogy az nemcsak a hazaáruló baloldal propagandájának volt köszönhető, hanem az elszakított részeinken élő magyarokról való tudatlanságnak is. Generációk nőttek fel úgy, hogy nem hallottak Trianonról, azt sem tudták, hogy a jelenlegi határaink túloldalán is magyarok élnek.
Ezután kezdtünk egyre többet forgatni a külhonban, anyagokat szállítottunk például a Hír TV-nek is, majd 2011-ben sikerült a közmédiában elindítani a Hazajárót.
A koncepciónk az volt, hogy történelmi hazánk, a Kárpát-medence kisrégióit mutatjuk be hétről-hétre, részenként 26 percben. A honismereti-turisztikai műsort hiánypótlásnak szántuk.
A természeti értékek és a kulturális-szellemi örökség, a múlt magyar emlékei mellett napjaink magyar közösségeit szerettük volna bemutatni. A térségeket nem egymás mellettiségükben, hanem puzzle-szerűen választottuk ki, ezzel is minél színesebbé téve a sorozatot. 5-6 fős stábbal dolgozunk, a két állandó „turista” mellett operatőrök, hangmérnök és technikus segíti a rendezői terepi munkát, míg az utómunkálatok már természetesen Budapesten készülnek.
– Rengeteg tájat bemutattak már. Mennyi van még a Hazajáróban?
– A forgatás 12 éve zajlik, túl vagyunk a 365. részen, szoktuk is mondani, ha valaki minden nap megnéz egy epizódot, akkor egy év múlva a végére is ér. Mára annyira lefedtük a Kárpát-medencét, hogy már „csak” úgy 60 rész lehet hátra. De ahogy mondani szoktuk, „a Hazajáró útja végtelen”, ha egyszer véget is ér a műsor, a szelleme tovább fog élni közösségünkben, a Hazajáró Egyletben.
Most épp Kárpátaljára készülünk, reméljük ez az epizód sokak számára üzenet értékű lesz, két szempontból is. Egyrészt szeretnénk kitartásra buzdítani a háborús körülmények miatt még nehezebb helyzetbe került kárpátaljai honfitársainkat, másrészt felhívni az anyaországbeliek figyelmét, hogy vigyázó szemüket most fokozottan Kárpátaljára vessék.
A sorozat egyik legnagyobb sikerének a közösségépítésen túl azt tartom, hogy egy olyan narratívát sikerült behoznunk a köztudatba, ami az indulásnál meglehetősen egyedi volt.
Mi nem úgy beszéltünk a külhoni magyarságról, mint valami lezárt távoli múlt utolsó rezervátumba zárt indiánjairól, hanem mint a magyar jelen valóságáról, ami a történelmi Magyarország területén napjainkban is életképes.
Szerencsére ezek a gondolatok ma már a közbeszéd részei is lettek, azt is mondhatnánk a mai nemzetpolitika – s ez nagyon örvendetes – utolérte a Hazajáró szellemiségét.
– Ez a nemzetpolitika vagy emlékezetpolitika egyszer az önök által szervezett megemlékezést, a Kitörés túrát is utol fogja érni?
– Nem titkoltan hasonló a célunk ezzel az emléktúrával is, mint a Hazajáróval volt annak idején. Szintén hiánypótlásként indult, s idén már 17. alkalommal rendeztük meg a Kitörés emléktúrát, mellyel emléket szeretnénk állítani azoknak a magyar és sok más nemzetbeli hősöknek, akik Budapest, Magyarország, s egész Európa védelmében ontották a vérüket. A Kitörés nem csak kegyeleti megemlékezés, de komoly éjszakai teljesítménytúra is, kijelölt útvonallal, ellenőrzőpontokkal, szintidővel. Három távon, 25, 35, és 60 km-en lehet bejárni az egykor kitörő katonák útját, s útközben a résztvevők a katonasíroknál is leróhatják a kegyeletüket.
Bár a média hazug vádaskodásaival az utóbbi időben meglehetősen nagy hisztériát csap körülötte, ez a túra nem több, mint méltóságteljes megemlékezés katonahőseinkről.
Budapest ostroma, illetve a hozzá kapcsolódó kitörés szervesen illeszkedik a magyar történelem korábbi hasonló hősies cselekedeteihez, elég csak Szondy Györgyre vagy Zrínyi Miklósra gondolni. Bár a történelmet a győztesek írják, a heroizmus, az önfeláldozás, a társaimnak, a közösségemnek, a nemzetemnek a saját életem fölé helyezése a legnagyobb tiszteletet kell, hogy ébresszen az utókorban is.
Sajnos ma olyan időket élünk, amikor a győztesek szellemi utódai, a mindent deheroizálók és megszentségtelenítők el sem tudják képzelni, hogy voltak, akik akkor így gondolkodtak és cselekedtek. Nem érzik és nem is értik, mit jelent a hősiesség, mert ők képtelenek felülemelkedni hiúságukon.
– De mellettük azért szerencsére szép számmal vannak olyanok is, akik átérzik és tisztelik a hősiességet. Vannak számadataik a túrákon résztvevőkről?
– Azt hiszem, mindent elmond a fogadtatásról, hogy míg első túránkon még a százat sem érte el a résztvevők száma, legutóbb már több mint 3500 ember vágott neki a három táv valamelyikének.
– Sokan támadják, mások óvatos távolságtartással fogadják a túra megszervezését és a hasonló kezdeményezéseiket. Mégis, mi ad motivációt, hogy sokszor az árral szemben is továbbmenjenek?
– Szeretnénk kiemelni a materiális síkból és visszaadni eredeti, magasabb szellemi tartalmukat azoknak a kiüresített szlogenné degradált örök értékeknek, amelyeket egyesek hangoztatnak, de azokkal ellentétesen cselekszenek. Magyarország mindig akkor volt erős, a magyar emberek akkor tudtak szabadon élni, amikor a más szerves kultúrát tisztelve, de a saját hagyományaikat követve éltek. Míg a válságainkat mindig az idegen, romboló téveszmék szolgai átvétele okozta. Sajnos a progresszió álcája mögé bújó, de mindig vért és szenvedést hozó anyagelvű ideológiákat ránk erőltető idegeneknek való megfelelési kényszer és a kettős mérce ma is köztünk él, csakúgy, mint az értelmiség gyávasága és az ebből fakadó árulása. A kettős mérce valahogy mindig a nemzeti oldal kárára és a balliberálisok előnyére érvényesül, de ide sorolnám a szélsőbalt is.
Erre jó példa, hogy míg a Kitörés hőseire nem szabad emlékezni, addig a Tanácsköztársaságra vagy a szovjet megszállásra engedélyezik a megemlékezéseket. Ez nemcsak erkölcsi, de jogi nonszensz is.
Magyarországon törvény rendelkezik arról, hogy tilos a kommunizmus bűneinek a kisebbítése, illetve közterület sem viselheti kommunisták nevét. Mégis, 2024-ben büntetlenül tarthatnak kommunisták bűneiket dicsőítő rendezvényeket, ahogy tele az ország gyilkosokról elnevezett utcákkal is. Ennek pedig nagyon rossz üzenete van. Ha ugyanis a hatóság nem tartja és tartatja be a törvényeket, akkor joggal kérdezheti meg bármely átlagember, neki miért kellene bármilyen jogszabályt követnie? Ez a kettős mércére alapuló joggyakorlat elfogadhatatlan, ráadásul bátorítást is ad a szélsőségeseknek. Láthattuk, hova vezetett a hatóságok és média kettős mércéje: nem sokon múlt az, hogy tavaly – magukat antifának nevező, de valójában – szélsőbaloldali támadók terrorcselekményei halálos áldozatot követeltek.
– Mi lehet a változtatás útjának demokratikus módja?
– Nem hiszek a demokráciában. Ezt az egész demokráciának nevezett álságos rendszert nem érzem magaménak. Hazugnak tartom az emberi jogokról, a szabad véleménynyilvánításról, a sajtószabadságról, az egyén önmegvalósításáról hirdetett maszlagjait. Az időtől és tértől független örök hagyomány, a keresztény látásmód felől közelítem meg a dolgokat, ahol az igazság a szabadság forrása, ahol a lelkiismeretnek van szabadsága, az igen az igen, a nem az nem, a bűn az bűn, a jóság pedig jóság – ez viszont nem nagyon fér össze a pártpolitikára épülő demokráciával. Ahol – az egyébként senki által meg nem választott multicég-vezetők és médiatech-cégek által manipulált – tömegek szavazataiért megy a küzdelem, ahol a mennyiség számít a minőség helyett, ahol a jólétet pénzben mérik, ahol a test eluralkodik a szellem és a lélek felett, ahol az igazság keresése helyett az anyagi javak birtoklása iránti vágy határozza meg az emberi létet, az a rendszer a káoszba vezet.
– Hisz abban, hogy választások útján – hiszen közeleg június 9-e, az európai parlamenti és az önkormányzati választások időpontja – jelentősen javulhat Magyarország, illetve Európa helyzete?
– Madártávlatból nézve azt látom, hogy egy nagyon veszélyes folyamat részesei vagyunk, ami az elanyagiasodott világunknak és az értékek teljes relativizálódásának köszönhető. Az erkölcsi zsinórmérték szétszakadt, az emberiséget évezredeken át fenntartó hagyományos értékek eltűnnek, a normalitás helyett az abnormalitás lesz a követendő példa.
Ugyanakkor már látszik, hogy elindult egy ezzel ellentétes folyamat, még az elveszettnek hitt nyugaton is, ami úgy is nevezhető, hogy „lázadás a modern világ ellen”.
Egyre több ember fordul vissza a zsákutcából. Alulról jövő kisközösségek szerveződnek, amelyek tudják, hogy a természet törvényeivel nem lehet hosszú távon szembemenni. Ahogy a napot az égről, úgy Istent sem lehet kiiktatni az életünkből. Hiszek benne, hogy a lassan kisebbsége kerülő, de lélekben erős minőség képes lesz megdönteni a virtualizációba hanyatló mennyiség uralmát. Az élet ugyanis nem az ember alkotta világhálón zajlik, hanem odakint a teremtett világban, ahol kibillenthetetlen rend uralkodik. Ennek a rendnek az emberi közösségekben való helyreállítása a legnagyobb feladatunk.
Bízom benne, hogy a választások eredménye is üzenetértékű lesz. Azt fogja üzenni Európa ellenségeinek, hogy a hagyományos, keresztény Európának még nincs teljesen vége. Még újraépíthető, még helyreállítható a Rend. És ennek az újjáépítésnek pont itt, Kelet-Közép-Európában lehet az origója, hiszen mi, itt a Kárpát-medencében a legnehezebb történelmi időkben is példát tudtunk mutatni a világnak, gondoljunk csak a Kitörésre vagy 1956-ra.
De van egy olyan érzésem, hogy ezt az újjáépítést már nem választások fogják megelőzni, hanem valamiféle – előre még nem látható, de bizonyosan bekövetkező – újabb történelmi kataklizma.
„Franciaországban már késő fellázadni” – Egy vármegyés lány interjú Almássy Ferenccel
Kik uralják a világot? – A Bogár Lászlóval készített interjúból kiderül
„Mindent Isten dicsőségére teszek” – Az Egy vármegyés lány interjúja Szász Péterrel
(Magyar Jelen nyomán Szent Korona Rádió)