A magas elveket mindig kötelező tanítani – László András emlékére

László András, korunk egyik legnagyobb és legbölcsebb szellemi vezetője hagyta itt a földi világot április 5-én. Tiszteletére a Magyar Nemzet portál jelentetett meg néhány emléket vele kapcsolatban, melyet alább változatlanul közlünk.

Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is

Életének nyolcvanharmadik évében, április 5-én elhunyt László András filozófus, teológus. Az életút lezárulását közlő szikár szavak után rövid jellemzésnek kellene következnie. Csakhogy László András esetében, mint az igazán nagy formátumú embereknél, ez korántsem könnyű. Nézzük, mit mond ő maga:

László András

Ez az ars poeticaként felfogható néhány mondat jellemezte világéletében. A buddhista, református és katolikus teológiát végző, majd az elsőből doktoráló László András már a rendszerváltozást megelőző évtizedek egyik kiemelkedő, egyben rendkívül különleges személyisége. Húszévesen „a népi demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgatás” vádjával a bíróság bűnösnek találja, négy hónapot börtönben tölt. Fiatalon megismerkedik Hamvas Bélával, akit atyai jóbarátjának tart, s aki róla egy ízben azt mondta:

A hetvenes évektől a Buddhista Misszió előadója, majd onnan kilépve 1983-tól kezd lényegében haláláig tartó előadói tevékenységébe. A rendszerváltozást követően számos, sokak szemében kultikussá váló folyóiratban publikál rendszeresen, így a Radixban, az Őshagyományban, a Hunniában, az Arkhéban, a Tradíció évkönyvben, a Pannon Frontban, a Sacrum Imperiumban és az Északi Koronában. Később több könyve is megjelenik: A mindenség fénye az emberben címmel kiadott doktori disszertációja, a Tradicionalitás és létszemlélet, a Solum Ipsum, a Tradíció és metafizika, valamint A jobboldaliság alapelvei című kötetek.

László András a tevékenységével – Hamvas Bélát követően – a tradicionális iskolának is nevezett kör hazai megalapítója, magyarországi hatása René Guénon vagy Julius Evola nemzetközi befolyásához mérhető. Előadásain nemzedékek nőttek fel, a mai magyar jobboldal előtérben lévő vagy háttérszereplői közül is számosan hallgatták, olvasták őt – akár vállalják ma, akár nem. Tanításának lényegét a hozzá közel álló egyik tanítványa, Horváth Róbert így foglalta össze a hetvenedik születésnapjára írt tisztelgő kötet előszavában:

„Életművének három fő aspektusa van. Egyrészt a világnézeti nevelés a világnézettelen emberek korában – oly módon, hogy az átadott alapelvek ne csupán valamiféle láthatatlan párttagkönyvbe illő pontok legyenek, hanem eleven, folyamatos és elmélyült létszemléléshez vezessenek. Másrészt a szellemi tradíciók szerteágazó alapelveinek integrális kivonatolása – olyan (többnyire neo­logizmusok formájában összegzett) elvi princípiumok megadásaként, amelyekre számtalan tradicionális elv, jelenség és sajátosság visszavezethető. Ezen integrális alapelvek magunkévá tétele a tradíciók tág spektrumába való belépést teszi lehetővé. Harmadrészt a tradíciókban közölt lehető legmagasabb lét- és tudatállapotokra irányított figyelem.”

Hogy kezdetben miért magánlakásokon kellett zajlaniuk ezeknek az előadásoknak, annak a rendszerváltozást megelőző években érthető okai voltak – annál inkább magyarázatra szorul, hogy 1990-et követően is miért csak kisebb egyesületek, civil szervezetek előadótermei nyíltak meg előtte egyetemi katedrák, nota bene nagy rendezvénycsarnokok helyett. Horváth Róbert ezt azzal magyarázza, hogy ma sem a teológia, sem a filozófia jelentőségét nem „a lét legmagasabb minőségeit, perspektíváit és lehetőségeit közvetítő, meghatározó tudományként” vetik fel, miközben László András minden szava, előadása annak jegyében hangzott el, hogy

„a tradicionális vallások minden döntő, alapminőséget és alapvalóságot jelölő kifejezése megvalósítható és megvalósítandó”.

A teológián kívül történelmi-politikai tanításai sem tekinthetők a mai fősodornak.

A Scientia sacra László András által legtisztább tradicionális jobboldaliságot tükrözőnek nevezett részében Hamvas Béla írja: „Az újkorban a legtöbb, amit egy király magáról mondani tudott, hogy: az állam én vagyok. Ez teljesen hamis. Hamis pedig azért, mert kicsiny és kevés. A király több, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több, mint a világ. A király az a szakrális személy, akinek viszonya az állammal az, ami Istennek a teremtett világgal. Király nélkül az emberiség »sokadalom«, mint Hérakleitosz mondja, és az emberi élet értelmetlen zavar.” Nem véletlen az sem, hogy az újkori magyar történelem legcsodálatosabb eseményének 1956-ot tartotta, s még véletlenül sem 1848-at. Az Északi Korona című lapban e sorok írója is éppen ’56 apropóján találkozott először László András gondolataival, a jobb- és baloldali forradalmak mibenlétével.

Ahogy a Magyar Hüperión című folyóiratnak adott interjújában mondta: „Nagyon sok minden érdekel, de a sok minden közül a teológia érdekel legjobban.” S akik ismerték László Andrást, pontosan tudják, hogy ez mennyire igaz, hogy a szó szoros értelmében minden szellemi téma érdekelte a tradíciótól, a teológiától és az asztrológiá­tól kezdve a magyar sorskérdéseken vagy a művészeteken át olyan apróságnak tűnő dolgokig elmenően, mint a Papp Jancsi-viccek, amelyekkel több mint egy évtizeden át méltósággal és szellemi tudatossággal viselt betegsége nehezebb pillanataiban is bármikor jó kedvre lehetett deríteni.

Mi, a földi világban itt hagyott tanítványai és tisztelői a hála és a köszönet mellett annak tudatában gondolunk most rá, hogy azon a bizonyos létrán feljutott oda.

(Magyar Nemzet nyomán Szent Korona Rádió)