Marconnay Tibor (1896-1970) egy nemesi származású, szélsőjobboldali, méltatlanul elfeledett költőnk. 1945 után a “nácizmus propagálása” és “zsidóellenessége” miatt indexre tették. Műveiből szemezgetünk, és küldetésünknek tekintjük a kiváló költőink, írónk munkásságának felelevenítését.
Bombája Pest-Budán borzalmas és nagy éjek
Riasztott rabja sírt, gyalázott, ámde férged
Zsákmánya, az akit börtönöd: föld aláz
Reám, és teszed azt, hogy a sebeim mélyek,
És hogy új gyönyörök szárnyain újra éljek,
S csitítsa kínomat, ki ronda port leráz?
Dávidját, kivezetsz, hogy aki rég dalolt már
Jobban tűnődjön, és írjon is azután?
Te láthatatlan! Ily törvényt tudsz szabni rám?!
Folytatom Művemet: – csak ez az Isten ujja…
Nem gondolhatok immár önmagamra
nem tűnhetek el sors sebes folyásán,
nem nézek vissza a letűnt napokra
sem növekvésemre jövőm dagályán.
Mást ragadtam magamba s mások sorsa
lendít most és nem tarthat vissza sátán,
nincs kedv merülni léha mámorokba
az ember roppant tereit belátván.
Hatalmasabb e jó, mint mind a rémek
mihelyt páncélnak sem kellek magamnak
s ezzel leszek minden koron túl élet.
Isten kezében vagyok boldog eszköz,
világ páncélja a vak emberek közt
kiket nem sejtett örvények ragadnak.
(Szent Korona Rádió)