Az első világháborúban, és az azt követő harcokban is szerepeltek olyan bosnyák harcosok, akik példamutatóan védelmezték a magyar földet. Többek között a Rongyos Gárda soraiban is példát muatattak azok a muszlim harcosok, akik életüket adták egyes területek magyar kézen maradásáért.
Kövesd Telegram csatornánkat
Folyamatosan frissítjük a közel-keleti háború híreivel és az orosz-ukrán konfliktus rövid híreivel is
Furcsának tűnhet, hogy Nyugat-Magyarország megtartásáért bosnyák, muszlim katonák is hősiesen harcoltak a magyarok soraiban. Furcsa, de csak mai szemmel, a csonkaország csonka nézőszögéből. Imperialisztikus logika hajtotta arra a Monarchiát, hogy 1878-ban déli határain túlnyúlva elmarja Bosznia-Hercegovinát „Európa beteg emberétől”. Ki gondolt akkoriban arra, hogy az Oszmán Birodalom a nulladik páciens a multietnikus és -kulturális államkolosszusok szétesésének sorában? Véres, gerillaharcokkal súlyosbított küzdelem után rendezkedhetett be a Monarchia a Balkánon, a helyi elitekkel – így főként a földbirtokos muszlimokkal, akik előnyösebb partnernek tűntek a szerbekhez húzó keresztényeknél – azonban hamar megindult az együttműködés, aminek a magyarok és a törökök közötti szívélyesség múltbéli (és Rákóczi hamvainak hazahozatalával tovább gyarapodó) gesztusai alapoztak meg.
E szimpátia a törökök világháborús hadba lépése nyomán teljesedett ki: a budapesti mecsetépítést szorgalmazó hangok közepette a Múzeum körutat az oszmán szultán tiszteletére Mehmed körútra nevezték át, az iszlám vallást pedig hivatalosan is elismerte a magyar állam. A világháború végén számos muszlim vallású katona rekedt Magyarországon, akiknek nem volt opció, hogy hazatérjenek – a „hazát” ugyanis immár az újonnan alakult délszláv állam jelentette. A magyarországi muszlim közösség egyik vezetőjének Durics Hilmi Huszein számított, aki 1887-ben született a Bihácstól északkeletre fekvő Bosanska Krupában, s aki a Monarchia vegyes bosnyák ezredében tábori imámként szolgált. 1920-ban magyar feleségével költözött Budapestre, miután hírét vette, hogy otthon a szerbek lemészárolták az édesapját, s családi földjeiket is elkobozták.
„Allah szabadságot és nem börtönt rendelt a magyar nemzetnek. Mi, szláv anyanyelvű, de magyar érzésű muzulmánok is tagjai vagyunk az egykori ősi turán–iráni közös népcsaládnak, ezer évig ősi földünk Szent István koronájának dísze, ékessége volt, mi magyar hazánkat az utolsó leheletünkig szeretjük, s ha kell, mint azt a világháborúban is megmutattuk, életünkkel és vérünkkel is meg fogjuk védeni” (Részlet Durics Hilmi 1931. augusztus 20-ai beszédéből)
Az ő vezetésével csatlakozott nagyjából száz muszlim önkéntes a nyugati végeken harcoló Rongyos Gárdához. Eléggé nem becsülhető helytállásuk – s az Ágfalvánál meghalt, Ahmet nevű önkéntes életáldozata – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Ausztriának ítélt nyugati települések közül több Magyarországon maradt. A szabadcsapat muszlimjai közül különösen egy bizonyos Hadzsi Muszics Hasszán tüntette ki magát bátorságával, aki a Horthy-rendszerben nemzetvédő veteránként irredenta rendezvényeken, országzászló-avatásokon mondott beszédeket, majd 1942-ben már a munkácsi Rongyos Gárda vezetőjeként, a város visszavételére emlékező ünnepségen tartott, mint a Kárpáti Hiradó beszámolt, „idegenkiejtésű, de minden szavában izzó magyarságú” beszédet.
Berlin megsarcolója: Hadik András – Akkor most ő is egy áruló?
(Magyar Krónika – Szent Korona Rádió)