Udvarhű arisztokrata család sarjaként évtizedekig küzdött, hogy nevét ne Béccsel kössék össze. A dualizmus során szinte végig ellenzékben politizált – nagyrészt a Nemzeti Párt színeiben –, volt vallás-és közoktatásügyi miniszter, viszont kiemelkedő eredményeit árnyalja a Lex Apponyi kétes megítélése. Szónoki képessége felülmúlta politikai tehetségét: a 177 évvel ezelőtt, 1846. május 29-én született Apponyi Albert az 1920. január 16-án elmondott védőbeszédével vált a nemzettudat részévé.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Trianon emlékezetének meghatározó alakja
Apponyi 1920. január 16-án az eredetileg mintegy 70 perces beszédében három nyelven fejtette ki a magyar álláspontot és azt már a beszédének kezdetén leszögezte, hogy a magyar fél számára a feltételek elfogadhatatlanok:
„Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.”
Hatalmas ívű szónoklatában történeti, jogi, gazdasági, földrajzi, kulturális, nyelvi és etnikai érvekkel, a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva próbálta Magyarország integritását megvédeni. A földrajztudósként is elismert Teleki Pál által készített néprajzi térképet bemutatva demonstrálta az öt főhatalom képviselőinek, hogy a tervezett új határok mentén tömbben élő magyarok igen jelentős számban kerülnének idegen uralom alá. Beszédében előre jelezte a diktátum által előidézett jövendőbeli problémákat, a győztesek szemére vetette a wilsoni önrendelkezési elv mellőzését.
Beszéde ugyan nem hozott fordulatot, érv- és eszmerendszere mégis beépült a magyar közgondolkodásba, és a Trianon-trauma egyik mementójaként befolyásolta a magyarság emlékezetpolitikáját: a magyarság ugyan elvesztette területeinek jelentős részét, nemzetként mégis nagy és erős maradt, kulturális missziónk a dicstelen békével nem ért véget.
1920-ra Magyarország sorsa – a külpolitikai játszmák és ígéretek fényében – már megpecsételődött: a Délvidéket, Erdély jelentős részét és a Felvidéket egyaránt már magukénak tudhatták a „győztes” hatalmak. A békeszerződés tervezete, amely Magyarország véglegesnek szánt határait is rögzítette, hónapokkal korábban megszületett, a küldöttségnek nem kínálkozott valós lehetősége az események érdemben történő megváltoztatására. A magyarok vesztes félként történő meghívása csak politikai gesztusnak álcázott díszlet volt, valós érdekérvényesítésre nem volt lehetőség.
Sőt, a franciák – Georges Clemenceau vezetésével – még Apponyi személyét is meg akarták vétózni, mondván a világégés idején támogatta a háborút, és mindvégig német szimpatizáns maradt. Miután Apponyi átvette a békediktátumot, az egész küldöttség lemondott; a szerződést 1920. június 4-én Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írta alá.
Az 1920-ban összeült Nemzetgyűlésben az igen népszerű Apponyi a pártonkívüli legitimista ellenzék egyik vezetője lett, de Bethlen István kormányfőnek sikerült ügyes taktikázással háttérbe szorítania. A belpolitikai kérdésekben mérsékelt nézeteivel egyre inkább háttérbe szorult, így elsősorban a külpolitikai színterén, a magyar ügy képviselőjeként kapott szerepet: így lett Apponyi 1923-tól Magyarország fődelegátusa lett a Népszövetségben.
Még ugyanebben az évben, szeptember 19 és december 10 között amerikai körúton vett részt, ahol Európa aktuális helyzetét ismertette, illetve a magyarok ügyét kívánta népszerűsíteni: New Yorkban, Chicagóban, de még Kanadában is adott elő.
Kifejezetten aktív volt a társaságok és az alapítványok életében is, 1898-tól az MTA tiszteletbeli tagja, 1890-től a Kisfaludy Társaság tagja, 1920-tól pedig a Szent István Akadémia elnöki posztját töltötte be. 1921-ben az aranygyapjas rend lovagja lett, sőt, pacifista nézetei miatt a magyar egyetemek többször jelölték Nobel-békedíjra is.
1933. február 7-én Genfben, 86 évesen érte a halál. A gyászhír elterjedt a világsajtóban, és többen, korábbi politikai vetélytársai is kifejezték részvétüket. Olyan kiemelkedő lapok emlékeztek meg róla, mint a Times vagy a Deutsche Allgemeine Zeitung, nem véletlenül jellemzték többen úgy, mint „the grand old man of Middle-Europe”, azaz Közép-Európa kiemelkedő kvalitású „nagyöregje”.
Gömbös Gyula javaslatára a budavári Koronázó Főtemplomban temették el 1933. február 14-én. Az utókor is megemlékezett róla, 2015-ban posztumusz Magyar Örökség díjban részesítették, az Országház épületében pedig egy Tanácstermet neveztek el róla.
(a mult-kor.hu nyomán Szent Korona Rádió)
A Károlyi-Tisza párbaj Károlyi Mihály megsemmisítő vereségével zárult