Gyűlölethullám zúdult Suhajda Szilárdra, miután oxigénpalack és serpák nélküli Mount Everest vállalkozása, most már minden bizonnyal halálával végződött. A kispolgári és proletár néplélek köztörvényes bűnözőként kezdett el rá tekinteni, csupán azért, mert vállalkozott erre a kockázatos expedícióra. Teszik ezt úgy, hogy legtöbbjüknek egy valódi élménye, egy igazi tette sincs egész életéből. Alább két, az esettel kapcsolatos megszólalást közlünk. Elsőként Erőss Zsolt özvegyéét, aki szintén átélhette a tragédiát, hiszen Erőss a Kancsendzöngán vesztette életét. Másodikként pedig a Gerilla a kispolgári szemléletet ekéző írását.
REQUIESCAT IN PACE SZILÁRD!
Erőss Zsolt özvegye: „A hegymászó él. Igazán él. Tudja, mire hivatott…”
„Mi is az élet?
Suhajda Szilárd már nem jön haza a Mount Everestről, ezzel sok kérdést hagyva maga után. Az egyik ismétlődő kérdés: Miért megy oda? E mögött valójában vád húzódik: Micsoda felelőtlenség! Meghalni egy hegyért!
Nem jut idő az egészségre, a családra, a kultúrára, a kedvelt hobbira, a barátokra, a közösségre, önmagamra.
Fizikailag ugyan élünk, de azt az életet éljük, amit élni szeretnénk?
Suhajda Szilárd halálával egy teljes életet élő emberrel lett kevesebb a világban”.
Gerilla: „Olyan gyűlölet zúdul rá kommentekben, mintha valami rablógyilkos lett volna.”
„Meghalt egy ember. Meghalt egy kiváló magyar sportember, szakágában az ország egyik legjobbja. És olyan gyűlölet zúdul rá kommentekben, mintha valami rablógyilkos lett volna.
Pedig Szilárd nem ártott tényleg senkinek. Még politikai vagy egyéb kérdésekben sem mondott nyíltan véleményt. Az expedícióira azt a pénzt költötte, amit ő maga szedett össze a szponzoroktól. És az országnak is szerezte a dicsőséget. Igaz, a mászóké nem egy nagy közösség, de ezen belül ismertté tette Magyarország nevét. Szóval racionálisan érthetetlen ez a gyűlölet.
Más szögből nézve viszont sajnos érthető. Azok a senkik, azok a beszari tömegemberek képezték át magukat hirtelen alpinista szakemberré, azok osztogatnak neki életvezetési tanácsokat, azok törnek felette pálcát, akik nemhogy a Mount Everestre, de még az ötödik emeletre sem tudnának oxigénpalack nélkül feljutni. Akiknek a munkájuk nem az életük, csak egy utálatos napi rutin. Akiket az asszonnyal nem a közös szenvedély köt össze, hanem a lakáshitel. Akik a büdös életben nem fogják megtudni, hogy milyen az, amikor elönt az adrenalin, mert belépsz a ringbe, kiugrasz a repülőből, rohamra indulsz a páncélosod tornyában, vagy felnézel az előtted tornyosuló sziklafalra.
Most végre odaverhetik, hogy „Én megmondtam”! Most végre találnak valami önigazolást saját nyomorúságukra. Most végre elhitethetik magukkal, hogy győzött a középszer. De aztán rádöbbennek, hogy hiába rúgnak bele egy halottba, ettől ők egy jottányit sem lesznek sikeresebbek.
Szilárd ezt már úgysem olvassa. Nem írom azt, hogy olyan halála volt, amit szeretett volna, mert azért ezt ő is későbbre tervezte. De le a kalappal előtte azért az életért, amiben ki tudott teljesedni és amiben ilyen messzire eljutott! Minden értelemben…”
(Gerilla és Sterczer Hilda nyomán Szent Korona Rádió)
