1921 november 27-én, százegy évvel ezelőtt, advent vasárnapján született a huszadik századi magyar líra egyik legnagyobbja, Pilinszky János. Alább néhány, Adventről szóló néhány gondolatát osztjuk meg olvasóinkkal.
Kövesd Telegram csatornánkat
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Köztudott, a hívő költő az Új Ember c. katolikus hetilap munkatársa volt. Időről-időre jelentkezett itt írásaival, amelyeket életében soha nem gyűjtött össze, csak halála után jelentek meg külön kötetben. Ezek a hosszabb-rövidebb szövegek többnyire – a költő egyik írásának címét idézve – “hitünk titkairól” elmélkedtek; megváltás, szeretet, bűn, bűnbánat – néhány alapszó a szerző “szótárából”. S bár Pilinszky többnyire a kereszt megváltó botrányára, “Isten napfogyatkozására” és a föltámadás tényére figyelt, mégis fogalmazhatunk úgy, hogy élete és költészete az adventi várakozás jegyében állt.
“Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek legcentrálisabb mozzanata /…/; Isten szeretetének legmélyebb megnyilvánulása. A teremtést nekünk a megtestesült Isten jelenti ezentúl, s ezért kell már életünkben, nem a világba, hanem az Úrba beöltöznünk”
– írta szinte napra pontosan 55 évvel ezelőtt [Pilinszky: Advent. Új Ember 1967. november 26. 1. p.] Nem a világba, hanem az Úrba… Mit is akar mondani nekünk a költő?
Egyik, 1961-ben kelt naplójegyzetében olvassuk:
“A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és ’tényszerűbb’. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek. Akkor még a halál sem üthet sebet rajtam. El kell veszítenünk a világot? Ó nem! Csupán a látszatát kell elveszítenünk, hogy szívünkre szoríthassuk a lényegét.”
[Pilinszky: Naplók, töredékek. Bp., 1995, 12-13. p.]
Advent évada épp arra hív, hogy a lélek valóságában éljünk. Belső megtisztulás, bűnbánat nélkül nincs igaz várakozás. De ez nemcsak erre az időszakra érvényes, hiszen – ahogy Prohászka Ottokár fogalmazott egyik adventi elmélkedésében – “a mi egész életünk Advent”, mert
“az emberéletnek nagysága épp az, hogy nem cél, hanem csak híd”.
Híd a valóság felé; várakozás a valóságra.
A hetvenes évek derekán a költő betegségből lábadozva élte át a gyógyulásra való várakozást, amelyben – ahogy fogalmazott – “van valami adventi”. S ebből a hétköznapi, mindannyiunk által megélt tapasztalatból szűrte le ezt a két mondatot:
“Igen, egyedül az igaz várakozás méltó az igaz befogadására. És életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.”
[Pilinszky: Napló. Új Ember, 1974. január 6. 2. p.]
Érdemes megkapaszkodni ebben a két mondatban. Mert – ahogy idézett cikkében írja a költő – “legfontosabb fölismeréseink és döntéseink is a tiszta várakozásban” érlelődnek.
Barsi Balázs atya: “Advent reménye nélkül ez az élet őrült zuhanás a semmibe”