1921 november 27-én, százegy évvel ezelőtt, advent vasárnapján született a huszadik századi magyar líra egyik legnagyobbja, Pilinszky János. Alább néhány, Adventről szóló néhány gondolatát osztjuk meg olvasóinkkal.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Köztudott, a hívő költő az Új Ember c. katolikus hetilap munkatársa volt. Időről-időre jelentkezett itt írásaival, amelyeket életében soha nem gyűjtött össze, csak halála után jelentek meg külön kötetben. Ezek a hosszabb-rövidebb szövegek többnyire – a költő egyik írásának címét idézve – „hitünk titkairól” elmélkedtek; megváltás, szeretet, bűn, bűnbánat – néhány alapszó a szerző „szótárából”. S bár Pilinszky többnyire a kereszt megváltó botrányára, „Isten napfogyatkozására” és a föltámadás tényére figyelt, mégis fogalmazhatunk úgy, hogy élete és költészete az adventi várakozás jegyében állt.
„Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek legcentrálisabb mozzanata /…/; Isten szeretetének legmélyebb megnyilvánulása. A teremtést nekünk a megtestesült Isten jelenti ezentúl, s ezért kell már életünkben, nem a világba, hanem az Úrba beöltöznünk”
– írta szinte napra pontosan 55 évvel ezelőtt Nem a világba, hanem az Úrba… Mit is akar mondani nekünk a költő?
Egyik, 1961-ben kelt naplójegyzetében olvassuk:
„A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és ’tényszerűbb’. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek. Akkor még a halál sem üthet sebet rajtam. El kell veszítenünk a világot? Ó nem! Csupán a látszatát kell elveszítenünk, hogy szívünkre szoríthassuk a lényegét.”
Advent évada épp arra hív, hogy a lélek valóságában éljünk. Belső megtisztulás, bűnbánat nélkül nincs igaz várakozás. De ez nemcsak erre az időszakra érvényes, hiszen – ahogy Prohászka Ottokár fogalmazott egyik adventi elmélkedésében – „a mi egész életünk Advent”, mert
„az emberéletnek nagysága épp az, hogy nem cél, hanem csak híd”.
Híd a valóság felé; várakozás a valóságra.
A hetvenes évek derekán a költő betegségből lábadozva élte át a gyógyulásra való várakozást, amelyben – ahogy fogalmazott – „van valami adventi”. S ebből a hétköznapi, mindannyiunk által megélt tapasztalatból szűrte le ezt a két mondatot:
„Igen, egyedül az igaz várakozás méltó az igaz befogadására. És életünk nemcsak cselekedetek, de talán még inkább a várakozás iskolája.”
Érdemes megkapaszkodni ebben a két mondatban. Mert – ahogy idézett cikkében írja a költő – „legfontosabb fölismeréseink és döntéseink is a tiszta várakozásban” érlelődnek.
Barsi Balázs atya: „Advent reménye nélkül ez az élet őrült zuhanás a semmibe”
