A kora újkori és újkori történelmünk szereplői közül sokszor olyanokat tisztelünk hősként, akik közönséges gazemberek voltak. Említhetjük például Thökölyt, aki mikoron a nagy harcok dúltak a török rabigából való fölszabadulásért, akkor is a szultán mellé állt, s Magyarország ellen tört. Kiket tisztelhetünk helyettük? Például Koháry Istvánt, aki kortársa volt a szultán csatlósának. Életét Pezenhoffer Antal Magyarország történetéből vett részekkel ismertetjük olvasóinkkal.
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Csábrági és Szitnyai gróf Koháry István tiszta magyar vérű ember volt. Anyja Balassa Judit volt, apja pedig a törökök elleni küzdelemben a harctéren halt hősi halált fiatalon. Koháry élete végéig a szobájában tartotta azt a véráztatta ruhát, melyben apja hősi halált halt, hogy mindig figyelmeztesse magát vele a halálra, az élet komolyságára, ősei példája iránti kötelességeire, hazájára és kereszténységére.
Családja ősi várában, Csábrágon született 1649-ben s már gyerekkorában kitűnt tiszta erkölcseivel, jámborságával és bátorságával, mely pedig nemigen szokott a jámborsággal együtt járni (de az igazi jámborsággal mindig együtt jár). A jezsuitáknál tanult a bécsi egyetemen, mert Lipót császár (…) apja hősi halála miatt maga gondoskodott neveléséről. A bécsi egyetemen a legelső volt társai közt mind ész, mind szorgalom, mind jellem dolgában. Mihelyt tanulmányait ott befejezte, Lipót az apja iránti hálából már 19 éves korában egyik legerősebb és legfontosabb felvidéki várunk, Fülek parancsnokává tette. Koháry ilyen fiatal fejjel nem érezte magát sem méltónak, sem képesnek ilyen fontos feladatra, de mivel királya méltónak és alkalmasnak tartotta reá, letette neki a hűségesküt és elfoglalta állását.
1682 augusztusában Thököly, Apafi és a törökök (szép kis társaság!) együttesen vették ostrom alá Füleket. Több mint egy heti heves és véres ostrom után a többnyire protestánsokból álló őrség fellázadt és a vár feladását követelte. Mivel Koháry ellentmondott nekik, le akarták lökni a várfalakról a mélységbe. A parancsnok ellenére a gyáva, hűtlen vagy talán csak egyszerűen fanatikus protestáns őrség megbízásából a kálvinista lelkész felkereste a török parancsára Erdélyből hadaival oda jött és a vár ostromában részt vevő hittestvérét, Apafit (nem a lutheránus Thökölyt) és felajánlotta, hogy neki, mint kereszténynek, feladják a várat. Úgy látszik, hogy mind ő, mind “hazafias” megbízói azt hitték, hogy ha kijelentik, hogy a keresztényeknek adják fel a várat, nem a pogánynak, akkor mind magyar, mind keresztény lelkiismeretüknek is eleget tettek. Az, hogy az ő hittestvérük törökcseléd s török gazdája mellett mit se számít, nem zavarta őket. Mint a strucc, homokba dugták a fejüket, hogy ne lássanak. Keresztény és magyar hittestvérük (Apafi) aztán annyira semmit se számított, de annyira mameluk is volt, hogy a valóságban nemcsak a török szállta meg a várat, hanem még csak nem is a kálvinista Apafi, hanem csak azért is a lutheránus Thököly kíséretében. A várat feladók nem is igen lepődtek meg rajta, hiszen úgyis tisztában voltak a helyzettel. A fő az volt, hogy mindnyájan szabadon elvonulhattak, holmijukat is magukkal vihették (még azok is, akik nem voltak hajlandók Thököly szolgálatába állni), csak Koháry nem. Őt magát Thökölyék vezették ki a várból. A hagyomány szerint Thököly rátámadt, hogy miért állt ellen, miért ilyen késedelmesen adta fel a várat. Koháry ezt válaszolta neki:
“Én késedelmesen se adtam fel, mert megesküdtem királyomnak, hogy itt fogok élni és meghalni. A várat a hűtlen őrség adta fel.”
Thököly erre dühös szidalmak közepette vasra verette és a regéci vár börtönébe szállíttatta. Hogy Kohárynak Thökölyvel nagyon önérzetesen kellett viselkednie, kétségtelen. Másképp nem kellett volna ilyen szomorú sorsra jutnia. Hiszen idős Bercsényi Miklós, a “nagy” Bercsényi apja se volt hajlandó Thököly szolgálatába állni, csak a hűségesküt tette le neki; őt Thököly mégis szabadon hagyta. Világos, hogy ugyanezt ugyanilyen feltételekkel Koháry is elérhette volna. Sőt Koháry még a hűségeskü letevése nélkül is szabadon elvonulhatott volna, ha akart volna, azaz ha a vár feladásába, melyet úgyse tudott megakadályozni, már előzőleg beleegyezett volna. Egész bizonyos, hogy a várban levő minden kincsét, vagyonát is magával vihette volna éppúgy, mint a többiek, sót még jobban is, ha a várnak ilyen feltételekkel való feladását ő intézte volna. Ő azonban képes volt nemcsak minden vagyonáról és szabadságáról is lemondani, sőt életét is kockáztatni (a janicsárok például ellenállásáért rögtön meg akarták lincselni s Thököly ezt csak azért akadályozta meg, hogy attól a nagy váltságdíjtól, melyet Koháryért remélt, el ne essék), mintsem elveiből akár csak egy tapodtat is engedni. Kitartásának ugyanis a példaadáson kívül semmi gyakorlati haszna nem volt se a hazára, se a kereszténységre.
Koháry utána három évig és két hónapig sínylődött Thököly börtönében. Eleinte (huszonhárom hónapon át) csak kenyéren és vízen tartották. Türelme és lelkiereje őreit is meghatotta. Meg is akarták szöktetni, de a kísérlet nem sikerült. (…) A szökési kísérlet után Thököly Regécről Munkács várába szállíttatta Koháryt s egy olyan földalatti lyukban tartotta, ahova napsugár sose hatolt és ahol a puszta nedves föld volt ágya és asztala. Meleg ruhája se volt, rajta levő ruhája pedig már rongyokban lógott le testéről. Emellett olyan nehéz bilincsekbe volt verve, hogy a bilincs helyét állandóan változtatnia kellett, hogy testébe ne vágódjék. Később már annyira leromlott és elgyengült, hogy ahhoz a kis ajtóhoz se tudott odavánszorogni, melyen napi eledelét beadták. Egyszer már azt is hitték, hogy meghalt s élettelennek vélt testét kihúzták börtönéből, de aztán megint életre kelt. Zrínyi Ilona is, aki ott lakott a várban, megsajnálta s – szigorú férje elől gondosan titkolva – időnként jobb falatokat juttatott neki asztaláról. Thököly legjobban azt szerette volna, ha Koháryt meg tudta volna nyerni pártjának s börtönét (bolsevik módra) csak azért tette oly kegyetlenné, hogy lelki erejét megtörje. Mikor már azt hitte, hogy eléggé megpuhulhatott, maga elé vezettette. Rögtön látnia kellett azonban, hogy a hős nagyon messze áll a megtöréstől. Alighogy Thököly elé lépett ugyanis, aki fejedelmi “státusának” megfelelően ülve fogadta, Koháry is rögtön szék után nyúlt és rátelepedett. Ezzel jelezte, hogy fütyül a töröktől kapott koronára s vele Thököly fejedelemségére s hogy neki most is csak egy ura, parancsolója és fejedelme van, aki elött tisztelettel állni hajlandó, az, akinek fejét Szent István koronája övezte. Mikor Thököly mégis előadta neki ajánlatát, ezt válaszolta:
“Őseim mind hősök voltak. Elfajult ivadékuk lennék, ha vérükkel együtt erényeiket is nem örököltem volna.
Ha hallgatnék szavadra, én lennék családomban az első áruló. (…) Nem a makacsság, hanem a hűség esküje tart engem szilárdan királyom oldalán, s ha éppen őt a balszerencse sújtja is, fölvirrad azért majd az ő napja is, mert az igazságot nem lehet örökre elnyomni. Szabadság vagy halál, nekem egyre megy. S ha meg kell halnom, lesznek, tudom, akik majd megemlékeznek rólam”
Képzelhetjük, hogy fogadhatta az ilyen beszédet a gőgös, indulatos és bosszúálló Thököly s ezek után már azt is jobban megértjük, miért volt Kohárynak a börtönében olyan keserves sorsa. (…) Kivégeztetni nem merte Thököly Koháryt. A ravasz, számító ember nem merte magára haragítani egész Magyarországot. Ezért sokkal gyakorlatiasabb gondolkodású volt annál, hogysem haragját és bosszúvágyát le ne győzte volna húszezer aranyért. A jobb családból való foglyokat ugyanis akár keresztények voltak, akár törökök, ki szokták váltani a fogságból hozzátartozóik és Thököly ennyit kért foglyáért a Koháry-családtól. A pénzt azonban a rokonok semmiképpen se tudták előteremteni, mert olyan nagy összeg volt ez, hogy több ezer holdas uradalmat lehetett volna akkor rajta venni. S a Koháryak éppen nagyon pénztelenek voltak, hiszen birtokaikat Thököly, mert nem csatlakoztak hozzá, mind felégette. Birtokaik ugyanis mind a Felvidéken voltak, ahol Thököly volt az úr, Kecskeméten meg a török parancsolt. Ezenkívül Istvánon kívül ugyanakkor még János öccse is fogoly volt. Özvegy anyja, Balassa Judit, egyébként így címezte neki szép magyar nyelvű leveleit a börtönbe: “Tekintetes és nagyságos Koháry István, kedves édes rab fiamnak adassék ez levelem Munkácson.” Maga Koháry pedig kecskeméti jobbágyainak, akik börtönében is fenntartották vele az összeköttetést, sőt dohányt is küldözgettek neki oda, így zárja be levelét:
“Rab földesuratok, Koháry István.”
Mikor Thököly csillaga lehanyatlott és Koháry börtönéből kiszabadult (Caprara császári tábornok szabadította ki), barátai elrémültek, mikor az elnyomorodott hőst rongyaiban meglátták. Azt tanácsolták neki, hogy így rongyosan menjen egyenesen Bécsbe, hogy a császár a maga szemeivel lássa, mit állt ki érette. Koháry azonban nem akart szenvedésével hivalkodni. Ennél sokkal önzetlenebb, de önérzetesebb és úribb is volt. Várt, míg összeszedte magát egy kissé s utána tisztességesen öltözve jelent meg ura és királya, Lipót elött, aki – mert a hírét természetesen rég hallotta – nagy tisztelettel fogadta és egész udvara elött meghatottan átölelve ezt mondta neki:
“Üdvözlégy, hűség eszményképe!”
Aztán örök tulajdonul neki ajándékozta (…) Füleket és a hozzátartozó uradalmakat és öccsével együtt örökös gróffá tette. Koháry azonban Fülek megszerzésével nem pihent meg (…) babérjain, hanem karddal kezében küzdötte végig a Thököly bukásával kezdődött egész török alóli felszabadító háborút. Eközben Eger ostromakor jobb kezét és karját egy török golyó úgy szétzúzta, hogy egész életére nyomorék lett s írni se tudott többet.
Koháry nemcsak házasságtörõ nem volt, hanem nőtlen maradt, de természetesen nem azért, hogy agglegény legyen. Tökéletes erkölcsi tisztaságban élt, mint egy minta-pap, sőt le is tette a tisztasági fogadalmat. “Caro decipit” (a test becsapja az embert), szokta mondogatni. Hátrahagyott irataiban többek közt ezt a feljegyzést is találjuk:
“A börtön sötétje nekem világosságot hozott, azt, mellyel most a világ csalfaságain keresztüllátok.”
Az ő belső embereinek és cselédjeinek nem kellett irigyelniük a gazdagokat, mert meghatva látták uruk igénytelen életmódját. Bort sohase ivott, enni is csak napjában egyszer szokott, néhány órával lefekvés előtt. Azonban ő is kora gyermeke volt, vagy talán mint katona szokta meg, de igen nagy dohányos volt és igen sok feketekávét megivott. Fekvőhelye deszka volt, melyre medvebőrt terített. Öregségében, mikor aludni már nemigen tudott, sokszor az egész éjjelt imádságban és vallásos elmélkedésben töltötte. Koporsóját előre elkészíttette. Önsanyargatásait annyira nem az emberek előtti hivalkodásból csinálta, hogy mikor a pap betegségében meglátogatta s kérte, hogy kényelmesebb fekvőhelyet csináljon, szót fogadott és átfeküdt az ágyba, mikor azonban a pap eltávozott, újra csak visszafeküdt medvebőrére. Minden Mária-ünnepre meggyónt és előtte két napon át böjtölt. (Mivel akkor is csak este evett, mikor nem böjtölt, az ő “böjtölésén” csak azt érthetjük, hogy este se evett.) Még azt a két nehéz aranyláncot is, melyet Lipót császártól kitüntetésül kapott (az elsőt még egyetemi hallgató korában kapta tőle, mint a legképzettebb hallgató), Mariazellnek adományozta. Mikor barátai kifogásolták embertelenül szigorú böjtjeit, ezt felelte: „Ha képes voltam három esztendőn át koplalni a királyomért, nem illik-e, hogy megtegyem ugyanezt Uram és Istenem kedvéért is? Erre csakugyan nem lehetett mit szólni. Egészségügyi szempontból érdekes, hogy három évi sötét földalatti élet, nedves lyukban való lakás és éhezés, a sok hadi fáradalom és embertelen böjt ellenére s a nagy dohányzás és a sok feketekávé káros hatásának is fittyet hányva 82 évig élt olyan korban, mikor az ötven év megérése is már jósszerencsét jelentett. De hogy nem véletlen eredménye az eset, mutatja, hogy kortársa, Széchenyi György, esztergomi érsek, aki szintén közmondásos volt igénytelen életmódjáról, száz évig élt.
Koháryban még 82 éves korában is akkora volt az életerő, hogy a halál olyan nehezen tudott vele végezni, hogy 12 napig feküdt eszméletlenül, étel-ital nélkül, mire végül elfogyott az életereje és testét elhagyta az erkölcsileg annyira erős lélek. A Szilágyi-féle nagy történelemben közölt arcképe olyan, mint amilyeneknek gyermekálmainkban a nyugatot megrettegtető ősmagyarokat elképzeltük.
Jobbágyaihoz – mint igaz keresztényhez illik – nagyon jó volt. Terheiket enyhítette, adósságaikat sokszor elengedte, szolgálataikat bőven megfizette. A gazdatisztekkel szemben is pártul fogta őket, s mikor ezek figyelmeztették, hogy a pórnépet nem szabad elkényeztetni, mert még követelőzőbb lesz, azt felelte nekik: “Az csak az én károm lesz, nem a tiétek.” Elképesztően nagy adományai, melyeket mindjárt említünk, bizonyítják, hogy neki se volt kára belőlé. A szeretetnek is van ugyanis akkora ereje, mint a rettegésnek. Annyiban azonban igazuk volt a gazdatiszteknek, hogy az olyan földesúr, akit se nem szeretnek, sem nem rettegnek “a pórok”, az csakugyan pórul jár.
Említettük már, hogy Koháry birtoka volt Kecskemét is. (…) Koháry alapította a napjainkig megmaradt kecskeméti piarista gimnáziumot is. Vagy már életében vagy végrendeletében (melyben jobbágyairól is megemlékezik) adott 74 ezer forintot a ferenceseknek, 64 ezret a kegyesrendieknek (piaristák), több mint 100 ezret az esztergomi főkáptalannak vagy főszékesegyháznak (mely tudvalevőleg a török kiűzésé, tehát Koháry korában éledt fel romjaiból), 48 ezret a jezsuitáknak és papnevelő intézeteknek, újabb 100 ezret egyéb szerzeteseknek, 62 ezret kongregációknak, kórházaknak és koldusoknak, 111 ezret szegény tehetséges ifjak kitaníttatására. Ez összesen 600 ezer forint s megfelel mai 20 millió aranykoronának, tehát 500 millió bolsevik magyar forintnak.
Tettekkel kell szolgálni a hazának, a magyarságnak, a kereszténységnek és az emberiségnek, mint Koháry tette, nem pedig terméketlen (…) és üres szavakkal, (…) az Egyház ellenségei csinálják. Mivel azonban Koháry útja és utánzása egy kissé nehezebb, mint a szájhősöké, az utókor magyarjainak csak a kurucokat van kedve bámulni, de nem a Koháry Istvánokat. A mai kor magyarjának az ő példája elrettentő vagy legalábbis elijesztő, de nem vonzó. Ezért jobb szereti inkább észre nem venni. Ha néha mégis észre kell vennie, el kell neki is ismernie, hogy feltétlenül tiszteletreméltó
Pezenhoffer Antal: A 16. század legnagyobb magyarjai (III. rész)
(Pezenhoffer Antal – Szent Korona Rádió)