„Hull a virágeső és örömmámor ujjong felénk” – így szabadult Mindszenty József a börtönből

Immár 66 éve történt, hogy Mindszenty József bíborost kiszabadították a börtönből, melyet követően nemcsak az ujjongó tömeg fejezte ki örömét a hercegprímás szabadulásáért, hanem még maga XII. Piusz pápa is. Tekintsünk a múltba, és idézzük fel többek közt Mindszenty szemüvegén át, hogyan is történt mindez.

Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…

A Magyar Katolikus Egyház egyik legnagyobbja hosszú és hányattatott sorsú élete során népe és hite érdekében megalkuvás nélkül küzdött, s ha kellett, az igazság védelme érdekében akár még a mártíromságot is hajlandó volt vállalni. Nem véletlenül börtönözték be a Sztálin és Rákosi Mátyás szocializmusát építő kommunisták, mégpedig a sötétségen diadalmaskodó fény, vagyis Jézus Krisztus születésnapjához közeli időpontban: 1948. december 26-án tartóztatták le az akkor már Magyarország bíboros-érsekét. Ez utóbbi időpontot egyébként Rákosi Mátyás személyesen jelölte ki.

A kommunista párt első embere a Magyar Dolgozók Pártja egyesítő kongresszusán, 1948. június 12-én Mindszentyre utalva kijelentette: „ha egyszer kézbe vesszük a fiatalembert, akkor Róma kapálózhat, mert a magyar demokrácia stabilitásának jele, hogy mit csinál azzal az emberrel. És nekünk meg kell mutatni, hogy ez a rendszer stabil, nem lehet velünk tréfálni.” A bíborost kegyetlenül megkínozták a párt ökleként és élcsapataként hirdetett ÁVH Andrássy úti központjában, a Budapesti Népbíróság pedig 1949. február 8-án koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházra ítélte.

Budapest, 1949. február 8. Mindszenty József hercegprímás (b1) tárgyalása. A római katolikus vezetőt egy koncepciós per során hazaárulás és valutaüzérkedés vádjában találta bűnösnek és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a kommunista népbíróság.

Betegsége és a hatalmas nyugati külpolitikai nyomás, no meg a Sztálin halála óta enyhébben fújó moszkvai szellők miatt 1955. július 14-én házi őrizetbe került, amit előbb a pécsi püspök korábbi püspökszentlászlói kastélyában, majd négy hónap múlva, november 2-ától a felsőpetényi Almásy-kastélyban töltött. Innen szabadították ki 1956. október 30-án. A nap során az október 24-én megalakult Újpesti Forradalmi Bizottság kiküldött egy fegyveres csoportot a bíboros kiszabadítására. Ezzel egy időben, de ettől függetlenül a felsőpetényi ÁVH-s őrség is létrehozta a maga forradalmi bizottságát, amely úgy döntött, hogy szabadon engedi a bíborost. Az ávósok ezt nem jószándékból, hanem félelemből tették. Attól tartottak ugyanis, hogy a Pestről érkező fegyveres csoport majd lemészárolja őket. Felvették hát a kapcsolatot a rétsági harckocsizó ezred Forradalmi Katonatanácsának elnökével, Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnaggyal. Mire a katonák a kastélyba értek, addigra már szinte az összes ávós elmenekült. A bíboros az éjszakát a rétsági páncélosok laktanyájában töltötte.

Adjuk most át a szót magának Mindszentynek, aki az Emlékirataim című memoárban így írta le szabadulását: „Egy óra múlva belép a kastély kapuján a petényiek küldöttsége. A falubeliek egész idő alatt tudtak ittlétemről: ősszel, télen, amikor séta közben a sövényen át tudtam látni, több mindent észrevettem. Néha egy-egy arrajövő puttonyos asszony ledobta terhét. Megállt és feszülten meredt a reverendás sétálóra. (…) Most mind idejöttek. Minden petényi be szeretett volna jönni. Ott szorongtak zsongva a kapu és kerítés előtt, órákon át. Ez volt az a »csőcselék«, amiről őreim beszéltek. Követelésük, hogy engem lássanak olyan erőteljes lett, hogy őrzőim kénytelenek voltak engedni: egy küldöttségüket beeresztették hozzám. (…) Lelkük, szívük melege mélyen meghatott: könnyeznem kellett. Drága, páratlan magyar nép! A te szíved melege, könnyes meghatottságod, ragaszkodásod, ezeréves mostoha sorsod erősen szívem mélyébe hat! A jó palócok velem sírtak, bár majdnem kivétel nélkül luteránusok, vagy baptisták voltak. Az események egymást követik, most már gyorsulóbb tempóban. 18 órakor az őrségből, egy öttagú küldöttség keres föl, a parancsnok vezetésével. Bejelentik, hogy az őrség a személyzettel együtt megalakította a maga körében a forradalmi tanácsot, amely kimondotta, hogy az én fogvatartásom törvénytelen és jogtalan volt. Nem őrzőim többé. Szabad vagyok. (…) Válaszomban kijelentem, hogy azonnal Budára megyek. Ám e pillanatban nincs szállítóeszköz. (…) Aztán hallom, hogy csapat vonul a folyosón – keményen csattogó csizmákkal. Visszajöttek az orosz páncélosok? Nem ez történt. Amikor felpattan az ajtó, belép hozzám a rétsági honvédség fegyveres tisztikülönítménye. Vezetőjük, Pallavicini őrnagy jelentkezik. A hercegprímás szabad! Azonnal indulhatunk Esztergomba, vagy Budára. Szállítóeszközök, kofferek, ládák, minden ami kell, rendelkezésre áll. Drága magyar honvédek! Megáldottam őket. S nem tudom ki volt megindultabb, ők vagy én magam, amikor áldásomat kapták. (…) Leírhatatlanul édes a szabadságot élvezni a sok éves fogság után”.

A másnapi újságok úgy jelentek meg, hogy Pálinkás őrnagy szabadította ki a bíborost. Az őrnagyot ezért a tettéért a forradalmat követő kádári megtorlás során 1957. december 10-én kivégezték. A katonák a bíborost Budapestre kísérték, s útközben akármerre is ment a menet, az emberek ujjongtak örömükben és a frissen elnyert szabadságot és Mindszenty Józsefet éltették.

Budapest, 1956. október 31. Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek magyar katonák kíséretében, miután Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy (b) Budapestre hozta.

A bíboros így írta le a fővárosba vezető útját: „a közbeeső falvakban mindenütt ki kell szállnom: leírhatatlan a nép öröme, szeretete. Körülfognak, nem engednek. Hogy érek ma Budára? Csak Rétságig érünk. Azért hajtottunk arrafelé, mert a rétsági magyar katonák szabadítottak ki, s parancsnokuk arra kért, maradjak éjszakára a honvédekkel, hiszen a többiek is látni szeretnének. Egyébként az éjszakai út még nem volt egészen biztonságos. Az éjszaka folyamán egymásután, nagy számban érkeznek a kaszárnyába a szabadságharcos fiatalok, egyetemisták, katonák, matrózok, munkások; ezek mind a fővárosból indultak el felém, hogy kiszabadítsanak. Elkéstek. De most ők is minden áron fel akarnak kísérni Budára. (…) Október 31-én reggel 6 órakor indultunk a honvédkaszárnyából: katonai diadalmenetben, virágot hintő, ujjongó közönség sorfala közt. Katonai autón megyek. Impozáns a menet: harcikocsik, rohamlövegek, ragyogó arcok. (…)

Amint most a falvakon lassítva és áldást osztva haladunk át, mindenütt megszólalnak a harangok, hull a virágeső és örömmámor ujjong felénk. Vácott, Újpesten megállunk; lépésben tudunk csak hajtani, a tengernyi nép mindenütt lelassítja a menetet. Ledöntött orosz emlékeket, sérült épületeket, szünetelő gyárakat látok – és boldog megkönnyebbült emberi arcokat.

Akik közel férnek hozzám, simogatnak, gyűrűmet csókolják (…) Már Budapest utcáin haladunk. Az egész főváros az utcán van. Nagy tömeg futva érkezik a budai prímási palota elé. Síró-ujjongó magyar tömeg; munkások, honvédek, egyetemisták, édesanyák, fiatalok, öregek. Egymás keblén sírjuk el egy évtized bánatát. Aztán áldást adok a térdeplő tömegre, majd belépek nyolc éve nem látott otthonomba”. A főpap november 1-jén rövid sajtónyilatkozatot tett, amiben bejelentette, hogy újra szabad, az eseményeket pedig nemzeti szabadságharcnak minősítette, majd egyháza élére állt.

XII. Piusz pápa másnap kibocsátotta a Laetamur Admodum kezdetű enciklikáját, melyben kijelentette: „örömmel vettük tudomásul, hogy szeretett fiainkat, S. Wyszynski bíborost, Varsó érsekét, valamint Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, akiket a múltban eltávolítottak székükből, visszaállítottak méltóságukba és felelős hivatalukba, ahol örvendező tömegek fogadták őket diadalmas üdvözléssel, miután ártatlannak és igazságtalanul megvádoltnak jelentették ki őket. Reményt táplálunk aziránt, hogy ez jó előjele mindkét országban az újjászervezésnek és a béke megteremtésének, az eddiginél józanabb és tökéletesebb elgondolás alapján. Ezért még egyszer azzal fordulunk ezen országok valamennyi katolikusához, hogy hozzák összhangba erőiket, csoportosuljanak törvényes pásztoraik köré és így szorgalmas munkával ennek a szent ügynek továbbvitelére és megerősítésére szenteljék magukat. Mert ha egy ilyen alkalmat elszalasztanak, akkor sohasem fogják tudni elérni az igazi békét.”