Trianon; egy szó, mely több mint 100 évvel a békediktátum aláírása után is szomorúságot okoz az emberi szívekben. Ebben az egy szóban benne van egy tönkretett ország, több ezer szétszakított család, milliók életének megnyomorítása. S az ezt átélők ivadékai sem élhetnek boldogan, ugyanis jelen pillanatban is a trianoni utódállamok folyamatosan hátrányban részesítik és diszkriminálják őket, ha nem hagyják el magyarságukat. Ezen cikkünkben arra tekintünk vissza, hogy miként élhette meg Magyarország a “béke” aláírását, ezt az Uj Nemzeték elnevezésű napilap 3 vezércikkének közreadásával tesszük meg. Vesszen Trianon!
Exkluzív anyagok, mémek, rövid hírek, amiket nem feltétlenül rakunk ki a weboldalunkra…
Június 1.: A béke
1920 június négy! Egyikévé lesz viszontagságos történetünk legtragikusabb dátumainak, amelyre keserű haraggal fognak visszaemlékezni ivadékaink ivadékai is. A békét alá kell írnunk, mert százszorosan jaj a legyőzötteknek, mert az igazság és a jog súlyát a mérlegben lenyomja a győzőknek meztelen kardja, mert Fosch marschall erősebb Wilsonnál s a terület- és néprabló szerződés hatalmasabb a józanságnál és a reálpolitika kétszerkettőjénél. Volt idő, mikor idegen királyok alkut kötöttek Magyarország integrális határainak rovására, mikor vereségük bérét magyar területekből fizették ki, mikor királyi aláírás szentesítette országunk megcsonkítását. Arra azonban nem volt példa, hogy magyar politikusok egy magyar nemzeti kormány megbízásából jóváhagytak és aláírtak volna szerződést, amely nemzetközileg kodifikálja felnégyeltetésünket s kikényszerített beleegyezésünk morális pecsétje száradt volna állami területünk felosztásának szégyen-bulláján.
Mérhetetlenül gyászos és keserves óra ez, amelynek megrendítő realitása nem lesz kevésbé valószerű és csekélyebb jelentőségű, hogy a keserű mézespirulákat a felülről célzatosan terjesztett jóhírek cukros levében próbálják nekünk adagolni. A magyar közönség valami bódító optimizmus mámorában él. Bizonyos jól adminisztrált és ellenállásunkat ernyesztő szóbeszédek és hírek kóvályognak a levegőben határkiigazításokról és egynémely elorozott vagy elalkudott országdarab visszacsatolásáról. Az emberek egy isteni csodát várnak s vakon és állhatatosan valamiféle Deus ex machinára lesnek, amely megjelenik, összetöri ellenfeleinket és jóvátesz és helyreigazít mindent, anélkül, hogy nekünk moccanni kellene. Ez a könnyelmű és léha Patópálkodás egy veszedelmes lethargiává dagadt: Budapesten gondtalan emberek ezrei járnak-kelnek vidáman vagy közönyösen, foly a mindennapi élet szakadatlan folyama, kiki a szürke hétköznapok közömbösségével végzi vagy nem végzi a maga dolgát, s talán nincs senkinek egy tragikus, megrendült, önmaga lelkiismerete felé fordult vagy az elalkudott magyarok tájára áldozott pillanata. Nem az a borzalmas, hogy felosztottak és széjjeldaraboltak bennünket, hanem az a szörnyű lelkiállapot, amellyel ezt a drámát végigjátszuk, hogy szemérem nélkül beszélünk róla, mint a tavaszi divatról, hogy ebből a boldogtalan nemzedékből hiányzik a süllyedő korok egyetlen ereje: a méltósággal viselt fájdalom is annak elvesztén, amit egyezer éve úgy megszoktunk mint a mindennapi kenyeret vagy a ruhát testünkön.
Az ébredés, a feltámadás ott kezdődik, mikor valaki tudatára jutott halálos kábultságának. Az új élet öntudata nem fakadhat fel lelkemben, míg azt hiszem, hogy az a tetsz-élet, amit élek, a halál bélyege és élet-agóniája. Hogy magasba emelkedhessünk, ahhoz tudnunk kell, hogy a mélységek völgyében vagyunk, hogy tudatában vagyunk tengernyi nyomorunknak, hogy meglegyen bennünk a sursum corda lelki igénye és erkölcsi parancsolata. Egy Zrínyi kellene, aki a riadó vak mélységet fölverje szavával s hogy kirántson bennünket a posványból, amelyben fetrengünk, hogy összefogja a maradék erőket, hogy akaratának viharával szétfújja az indokolatlan optimizmus és csodavárás aranyos felhőit, hiszen “Ihol a halálos veszedelem, ihon az emésztő tűz”.
Június 5.: Testvéreinkhez
A gyásznak, keserűségnek és elszánt haragnak ezen a fekete napján Páris felé csak egy megvető mosolyunk fordul, — szívünknek minden nemes, férfias érzése, testvéri részvéte, könnyes szeretete és az élő Isten színe előtt való esküvése felétek száll, testvéreink azon a drótsövényen túl, amellyel a vak bosszú, gyűlölet és telhetetlenség elszakítana minket egymától örök időkre.
Oly véghetetlen messze szakadtunk egymástól ezen a kis Magyarországon, — amely mától kezdve hivatalos papirosokon még kisebb lett, — azt sem tudjuk, eléri-e szavunk a ti szíveteket, szemetek elé kerül-e vérrel írott betűink sokasága? De ha van az emberi léleknek telepátiás ereje, ha tud a szenvedés, a közös múlt és az összedobbanó akarat szikratáviratokat váltani az ezeresztendős magyar levegő hullámain, meg fogja ma érezni Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Kassa, Pozsony, Pécs, Szabadka és Temesvár, hogy mától kezdve még jobban egymásé vagyunk, mint valaha és a szétszaggatott magyar szív izmai jobban együttmozdulnak, erei jobban együtt lüktetnek, mint valaha. Meg fogjátok hallani a szél zúgásából, a fák sóhajából, a felhők arculatából, az éj csillagaiból, hogy aláírhattunk az ékes Trianonban egy darab papírt, de az a néhány tollvonás — amelyet erőszakkal kényszerítettek ki belőlünk — lélek nélkül való, betűinek minden vonása ellenmond az idegen akaratnak, amely diktálta, és a Kárpátok halhatatlan medencéjének egyetlen zugáról, egyetlen rögéről, egyetlen mesgyéjéről le nem mondtunk.
Azt mondották a verseillesi békéről, hogy az hadüzenet. Nos, mitőlünk is hadüzenet volt a béke aláírása. Amíg a békét meg nem ismertük, amíg az ellenséges hatalmak szívének fenekéig nem láttunk, addig gondolhattunk sok mindent. Mától fogva csak egyet gondolhatunk, csak egy gondolatra lehet agysejtünk és vérhullámunk: azt a drótsövényt, amelyet körénk bogoztak, szét kell tépnünk, ha kell: a fogainkkal. Mögöttünk egy fekete nap van: a június négy, és előttünk egy sugárzó, felséges nap van: az a nap, amelyen utolsót vonaglik a június negyedike és holttestén át egymás elé lépünk, ölelkezni, ujjongani és új életet kezdeni. A nagy nap, haragnak és ítéletnek napja, amelyen eltakarodnak a martalócok Kolozsvár, Arad, Várad, Kassa, Pozsony, Pécs, Szabadka és Temesvár meggyalázott falai alól.
Testvéreink, a ti szenvedéstek kegyetlenebb a mienknél s mi nem akarunk versengeni veletek a szenvedés elsőbbségében. De mi is mérhetetlenül szenvedünk. S ami a mi szenvedésünkben hiány a tietekhez képest, azt nekünk munkával kell megszereznünk, megtetéznünk. Kivetünk magunk közül mindenkit és hetedíziglen elátkozunk, aki igazán, mélyen boldog tud lenni, amíg ti föl nem szabadultatok. Hitványnak bélyegzőnk mindenkit, aki szótlanul is nem rátok gondol, nem értetek dolgozik, nem a ti megkínzott szemetek parancsoló villamosságát érzi minden cselekedeténél, nem a roppant felelősség hidegborzongását és a küldetésnek forróságát. Mint egy könyörtelen, felhőkig magasló ítélőbíró áll előttünk mindegyőtök, akinek mérlegén megméretik minden szavunk és cselekedetünk. Tudjátok meg ezt, testvéreink, és gyötrelmeitek utcáin, üldöztetéstek kamaráiban, magánosságotok szomorú mécse mellett emeljétek föl fejeteket a mi esküvésünkre, amely mint egy örök vihar, áramlik és zúg felétek: a mi egész nemzedékünk föltette életét az értetek való munkára, harcra és köztünk minden férfi, minden asszony és minden gyermek egy-egy elszánt Simeon, aki megesküdött, hogy addig nem lesz öröme és addig nem engedi elmúlni az életet szeme elől, amíg meg nem látott titeket dicsőségben, vigadozásban, karjaink közé borulásban. Ma két magyar bevonult a Trianonba gyászosan, sírva, mi holnap dalolva fogunk elmenni közétek.
Június 13.: Amikor a győzők sírnak
A bosszú kilencszer édesebb a méznél. Úgy tetszik azonban, hogy a győzők kancsójába az isteni nedű kissé megsavanyodott, még ajkukhoz sem emelik, máris fanyar és élvezhetetlent itallá válik. Minden oldalról nagyon különös hang hallatszik a magyar békéről. A Corriere della Sera a lap homlokán közli a megcsonkított s a régi Magyarország térképét s e lázitó rajz alá a következőket írja:
— Ha csak rátekintünk erre a térképre s egy pillantást vetünk a statisztikára, nyomban látjuk, hogy az a béke, amelyet a magyarok kényszerítve voltak aláírni, minden béke között a lehető legkegyetlenebb, amelyet Párisban kötöttek. Növényzettel, patakokkal, hegyekkel, kikötővel, mindefféle terménnyel és ásvánnyal gazdag ország hullott szét cserepekre, a régi tulajdonosoknak megmaradt a közepe, dús szélei pedig a bitorlóknak jutottak. A háború előtti népszámlálás szerint húsz millió lakost számlált a történelmi Magyarország, az új Magyarországnak pedig csak nyolc millió lakosa marad. Ezek majdnem mind tiszta magyarok. Ezzel szemben félmillió magyar kerül a csehszlovák uralom alá, negyedmillió jugoszláv alattvaló lesz, egy millió és kétszázezer magyar pedig (hatszázezer némettel együtt) alkotórészévé válik Nagyromániának. Ez egy nemzet lemészárlása.
Ilyen véleményeket hallunk a győzőktől és mi, akik már rekedtre kiáltottuk magunkat s elaléltunk a vérveszteségünkben, Európa egyetlen vértanú népe, bizonyos elégtétellel vesszük tudomásul, hogy a hamar diadalmaskodók az öröm után érzik az ürmöt is. Hogy ünnepelnek a többiek? Scotus Viator a magyarság régi, legendás ellensége Zágrábba rándult. Ez az angol újságíró évtizedes munkásságával tépázta és rontotta a magyar állam hírnevét, védte a mi rovásunkra a nemzetiségeket, akik a maguk iskolájába jártak s az anyanyelvükön beszélhettek a magyar állam védelme alatt. Az angol újságíró az új államokat úgy üdvözölheti, mint legszebb álmainak valóra válását. Nem hisszük azonban, hogy Scotus Viatornak különösen kedve telne a zágrábi idillben, ahol mindennapos a visszavonás, a szerb testvérekkel faló késhegyig menő gyűlölködés, a forradalmi kétségbeesés. Scotus Viatornak volt kodakja is? Ezzel lefotografálta a románokat, a tótokat, a szerbeket és az angol képeslapokban közzétette, bizonyságot szolgáltatni, hogy ezek az “elnyomott” nemzetiségek nem fürödnek nálunk tejben, vajban. Kiváncsiak vagyunk, működik-e még ez a kodak és vajjon lefotografálja-e most az angol újságíró az erdélyi megbotozott asszonyokat, a magyar kereskedők cyrillbetűs cégtábláját, az ősi kolozsvári egyetemet, ahol románul tanítanak, a színmagyar “csehoszlovák” városokat, ahol még az orvos sem írhatja ki magyarul a nevét, vagy Rákóczi városát, melyben szintén tilos a magyar szó? Látja-e most Zágrábban, ahol régebben annyiszor megfordult, az ő nagy művének közvetetten eredményét, hallja-e innen a közelből az erdélyi, tótföldi és délvidéki kiüldözött magyarok kiáltását, fölháborodik-e a választási erőszakon, személyi üldözésen és vérengző brutalitáson, amelyet naponként azok követnek el nyers hódító célok érdekében, akiket eddig mint a felebaráti önzetlenség és az őszinte demokrácia szelíd báránykáit festett le a világ számára? Vajjon most, amikor évtizedes munkájának fanyar gyümölcsét látja maga előtt, továbbra is arra fogja-e csábítani az angol nemzetet, hogy egész tekintélyével és presztízsének súlyával fedezze a brutális balkáni államrombolók kedvtelését? Az angol újságíró — ezt hirdette — a szenvedőket, az elnyomottakat védelmezte a múltban. Ha a lelke szavára hallgat, akkor most nagyon nagy szerep vár rá.
Nem irigyeljük a győzők diadalérzését. Nagyon keserű lehet az, hasonló az ürömhöz. Szomorú, hogy a mi örömünk, melyet ezen érzőnk, szintén keserű.
(Uj Nemzedék – Szent Korona Rádió)