Tegyük ismét katolikussá a halloweent!

Ebben az egyik oldalt a wiccások, az okkultisták, a protestáns fundamentalisták és a reménybeli katolikus tradicionalisták valószerűtlen harci szövetsége képviseli:

ők az október végi sejtelmes vigasságban a sötétség, a pogányság, sőt a sátáni mélyen keresztényietlen ünneplését vélik felfedezni. Jóllehet abban élesen különböznek, hogy ez jó, avagy rossz, a megközelítésmódjuk voltaképpen azonos. Velük szemben sorakoznak fel azok, akik a töklámpásokban, a jelmezekben, az „kapunk vagy megtréfálunk”-ban, az almahalászatban és egyebekben ártatlan szórakozást látnak – alkalmat arra, hogy a mindenki élvezte rémisztgetést kombinálják némi mulatozással és falatozással. Ellenfeleiket ők erkölcscsősz ünneprontóknak tartják, akiknek feltett szándékuk tönkretenni minden élvezetet (amely, tudjuk, roppant hiánycikk a mostani világban). Jóllehet ez utóbbi táborral erősen rokonszenvezem, felfogásuk mégis túlzottan keveset, miközben ellenfeleik túlzottan sokat tulajdonítanak a szokásnak.

A hiba részben abból fakad, hogy a pogány gonoszságot emlegetők felültek az újpogányok hamis történeti beállításának. Ez azon alapul, hogy Margaret Mead az 1920-as években azzal állt elő (jórészt James George Frazer Aranyágából kiindulva), hogy a középkori és kora újkori európai boszorkányok a keresztények állításával szemben nem is a sátánhitet, hanem az ősi, kereszténység előtti, immár egyházilag üldözött vallást gyakorolták titkon.

Amikor két évtized múlva megpróbálták ennek a feltételezett vallásnak a szertartásait újból életre kelteni, a halloween és más keresztény ünnepek visszapogányosítására is kísérletet tettek.

Minthogy ebben számos tehetséges író serénykedett, a sajtó és az egyetemek világa pedig keresztényellenessé vált, téveszméik behatoltak a köztudatba.

Fontos tudni, hogy nem csak a halloween esett e kampánynak áldozatul: a karácsonyi magyalbogyó és fagyöngy immár druida jelkép lett; a karácsonyfa-állítás a Thor-imádat cselekménye, Mikulás és a krampuszai sámánok, az ünnepelt Fiú pedig nem más, mint Sol Invictus [Legyőzhetetlen Nap]. A húsvét „valójában” a természet tél utáni és a termékenység megújulására emlékeztet, amit közismerten a szapora nyuszik jelképeznek, miközben a májusban és Szent Jánoskor gyújtott éjjeli tüzek igazában pogány istenek tiszteletéről szólnak. Mindezt végigcsinálták az egész egyházi évvel. Halloween azért vált kedvelt célponttá, mert hagyományosan a halottakkal, tündérekkel és boszorkányokkal társították. Az apró történeti tények e hatalmas kotyvalékából irdatlan hazugság kerekedett.

Nem kétséges, hogy a szent napjainkkal kapcsolatos népszokások a kereszténység előtti időkben gyökereznek. Csakhogy ennek elég egyszerű magyarázata is van. Az emberiségnek nem áll rendelkezésére több mód arra, hogy kifejezze a tiszteletét bármi iránt. Az, hogy holt nyelveket, füstölőt, gyertyát, tüzet és vizet, sőt elég gyakran kenyeret és bort használnak számos kereszténység előtti vagy pogány szertartásban, arra indított számos katolikusellenes szerzőt a protestáns lázadás után, hogy megannyi különböző liturgiánkat „pogányként” bélyegezze meg.  A korai egyház e dolgokban és a pogány szent helyekben természetes javakat látott, amelyeket a keresztény istentisztelet átvehet, elvonva azokat a démontisztelettől és helyénvaló természetfölötti célra használva őket. Ezt a szemléletet megkapóan foglalja össze a Miasszonyunknak, a Pompeji Rózsafüzér Királynőjének szóló XIX. századi búcsúima:

Ó, nagyságos és dicsőséges Királynő, Szent Szűz, aki a Paradicsomban uralkodsz, akinek hatalmas nevén örvendeznek az egek, és retteg a pokol; a legszentebb Rózsafüzér Királynője, mi, boldog gyermekeid, akiket jóságodban kiválasztottál, hogy templomot emeljünk Neked Pompejiben, lábad előtt térdre borulva emlékezünk meg ezen az ünnepélyes napon legújabb győzelmeidről azon a helyen, ahol korábban bálványokat és ördögöket imádtak…

Ebben a szellemben tesz fontos megállapítást Prosper Guéranger vízkereszt előestéjének szokásait magyarázván:

Háromszáz éve pocskondiázza a puritán buzgalom ezeket az egyszerű szokásokat, melyekben a vallásos komolyság és bizonyos ünnepek családi örömei elegyedtek. A keresztény családi ünnepek szokásait a visszaélés ürügyén hibáztatták, akárha az újjáformálásuk, amelyben a vallásnak sem része, sem hatása nincsen, kevésbe lenne kitéve mértéktelenségnek és bűnnek. Némelyek azt képzelik (csekély vagy semmilyen alappal), hogy a vízkereszti torta vagy királyválasztás szokása csupán a pogány Saturnaliát utánozza. Tegyük fel, hogy ez igaz (nem az egyébként), akkor azt válaszolnánk, hogy a kereszténység számos pogány szokást átalakított, és meg se fordul senki fejében, hogy emiatt ne fogadná el azokat. Ez a hamis buzgalom megfosztotta szokásainkat valamennyi vallásos vonatkozásától, és ránk szabadította azt, amit fellengzősen (habár a szó magában is kifejező) a társadalom szekularizálódásának mondanak. [A kiemelés eredeti.]

A Szent Jánoskor gyújtott tüzekről hasonlókat mondva a tudós bencés így zárja a szokással kapcsolatos okfejtését:

Boldogok a népek, amelyek megtartják a szokásaikat; eleink régi egyszerűsége igazabb és tisztább örömet szerez nekik, mint a mostani lélek nélküli ünnepek az ő leszármazottaiknak!

Modernebb szerző, Ronald Hutton írja A víg Anglia tündöklése és bukása: a rituális év 1400 és 1700 között című munkájában mindent alaposan dokumentálva, hogy az angol népszokások, amelyeket a wiccások a pogányság maradványainak állítanak be, valóban a „régi vallás”-ra mennek vissza. Csakhogy az a régi vallás nem holmi képzelt kereszténység előtti kultusz, hanem a katolicizmus a maga tiszta és egyszerű valóságában. Jele ez annak, hogy a szó guéranger-i értelmében mennyire szekularizálódtunk, még mi, katolikusok is bevettük a wiccás okoskodásokat.

Mindebből mit szűrjünk le a halloweenre nézve? Az nyilvánvalóan igaz, hogy számos ősi és mai nem keresztény népnek van „csúfoló”, a halottakhoz kötődő népszokása, kezdve a japán obonnal, a kínai „éhes szellemeken” át az arab „holtak csütörtökéig”. Az is igaz – megadva a kellő tiszteletet a mai újpogányoknak –, minden kultúrának megvan a maga boszorkányhite, abban az értelemben, hogy némelyek átadják magukat annak, amit lelki gonosznak tartanak, cserébe azért, hogy természetfölötti erővel térjenek vissza. Nemhogy nem az egyház teremtette, de a boszorkányság tiltása sem az egyházatyákra, hanem az Ószövetségre megy vissza; és ma is Kína és Afrika pogány vidékein a boszorkánysággal vádoltakat minden hercehurca nélkül kivégzi a közösségük (jóllehet a vád éppoly hamis, mint a közösségük vallása is). Ugyanez áll a tündérekbe, manókba és menehunékba [hawaii elfekbe] és egyéb fajtájú szellemlényekbe vetett egyetemes hitre is, amelyekkel a helyiek szerint osztoznak lakóterületükön. Ha hamis, ha nem, az ilyen hit egyidős az emberiséggel, és megtalálni mindenütt, ahol ember él.

Így volt ez az ősi keltákkal is. Többnyire nekik tulajdonítják a samhain szokását, amelynek ugyanolyan homályos szerepe van a halloween eredetében, mint a Saturnaliának a karácsony kialakulásában. Október végére esik, és persze úgy élték meg, mint amikor „a világokat elválasztó fátyol elvékonyodik”, ahogyan ma unos-untalan ismétlik ebben az évszakban. A kelta „másvilágban” éltek a holtak és a tündérek, és a boszorkányok ennek komisz vonatkozásaiból merítették a hatalmukat. Amikor a katolicizmus betette a kelta területekre a lábát, két fontos dolgot adott (ahogy ad mindenütt másutt), ami nem szerepelt a druidák kínálatában: a tanítása és a szentségei révén biztosított örök üdvösséget, illetve erős védelmet a Sötét, a természetfölötti Gonosz erőivel szemben, amelyek nem szűnnek meg és eleve nem is szűnhetnek meg harcolni a Világosság erőivel szemben. Mármost III. Gergely minden szentnek együtt oratóriumot emelt a Szent Péter-bazilikában 731. november 1-jén, és erre megy vissza mindenszentek ünnepe. 800-ra már Írországban is megtartották, és történetesen a samhain is arra a napra esett. A halottakért liturgikusan eltérő ünnepi időkben imádkoztak a különböző katolikus rítusok, ahogyan a bizánci egyházak mindmáig több lelkek szombatján is teszik ezt. Két évszázaddal mindenszentek megjelenése után azonban Cluny apátja, Odilo november 2-án kezdte megünnepelni a halottak napját, ami hamarosan Nyugat-szerte elterjedt. Számos, térségről térségre eltérő szokás kapcsolódott ehhez a két ünnephez. A liturgikus tartalom azonban összetartotta őket:

aligha van kifejezőbb, mint a mindenszentek éjjelének hagyományos latin liturgiájában az az átmenet, amikor a szárnyaló második vecsernye hirtelen átvált a halottak vecsernyéjének komorságába.

Ebből adódott a szokás, hogy a hívek este kimennek a temetőkbe, és gyertyát gyújtanak, ami látványában egyszerre hátborzongató és szép.

Mindezek tudatában mit tegyünk a halloweenünkkel? Egyrészt én minden kapcsolódó szokást megtartanék – kivéve persze a szellemtáblákat és halottidézéseket – és azokat határozottan nem! Élvezzük a maskarákat, az édességeket és a töklámpásokat, a kísértetéj minden mulatságát, a rémcsúfolást (Monster Mash) és miegymást. Arról azonban ne feledkezzünk meg, hogy a „kapunk vagy megtréfálunk” a souling („lelkezés”) régi szép szokásából ered, amelyet egykoron szerte a Brit-szigeteken gyakoroltak, s Portugáliában máig. Sima halloweenes varázslattal vissza lehet térni a dolog gyökeréhez: gyerekeink imádkozzanak azok halottaiért, akiktől a nyalánkságot kapják, és utána falhatják, illetve megfordítva: dugjunk halottainkért való imát kérő levélkéket az adandó ajándékcsomagokba. Én is így járok el, és a visszatérő tréfálkozók mindig biztosítanak afelől, hogy elmondták.

Ezenkívül pedig tegyük a halloweenünket vissza a maga helyére a saját vallásgyakorlatunkban, azaz tekintsük mindenszentek és halottak napja, e háromnapos ünnep és a halottak hava bevezetőnapjának. Az utána következő két nap menjünk misére, és ha a közelben van olyan templom, ahol az említett vecsernyéket elmondják, vegyünk azon is részt. Menjünk a temetőbe, látogassuk meg családi sírjainkat mindkét vagy egyik nap – de még halottak nyolcadában is –, teljes búcsút nyerve nekik.

Ráadásul a halottak hava igen alkalmas idő arra, hogy megtanítsuk gyerekeinknek, vagy mi magunk megtanuljuk, hogy mit mond az egyház a szentek egyességéről és a purgatóriumról, a minket a Sötéttől megvédő szentelményekről, a szentelt vízről, a Szent Benedek-medálról és a többiről. Olvassuk továbbá az olyan ördögűzők munkáit, mint Gabriele Amorth és Chad Alec Ripperger, valamint a természetfölöttiről író, valóban katolikus szerzőket, Alois Wiesingert és Sir Shane Leslie-t.

A halottak hava, az év kimúlása valóban varázslatos és bizonyos tekintetben félelmes időszak, hiszen emlékeztet különös, ámde tulajdon halálunkra. Ahogyan azonban egyre hamarabb sötétedik, megpillantjuk a távolban a karácsonyt, ahol a világosság valóban világít a sötétségben, de a sötétség nem fogja fel.

Fordította: Pásztor Péter

(Orszagut.com)

Tökfaragás kontra mécsesgyújtás