A fiú és az eloszló köd

2018 áprilisában jelent meg portálunkon egy olvasónk novellája Fiú a sötét utcán címmel, mely a hazafi és az arctalan tömeg képviselőjének szembenállását mutatta be. Sokévnyi kihagyás után a közelmúltban elkészült a mű folytatása is, melyet az alábbiakban olvashatnak a szerző, Párkányi Gergely gondolataival egyetemben:

Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió Jobbklikk oldala >>>
Csatlakozz!

A fiú és az eloszló köd című írásban ismét az első rész főszerepében lévő fiatal jobboldali aktivista, Borkúti mindennapjairól olvashat a tisztelt Olvasó. Megírásához fantáziámat és saját emlékeimet hívtam segítségül, így született meg eme alternatív világ, mely sokban hasonlít napjaink Magyarországára. A leírt események egy részét átéltem (igaz, nem Dorogon), másik részét átélhettem volna, ha másként alakulnak a dolgok. Hasonlóan jártam el a szereplők kilétét illetően is: többnyire kitalált személyekről írtam, van azonban némi valóságalap. Közeli bajtársaim inkább csak a főszereplőre ismerhetnek rá, akit magamról mintáztam.

A központi témám ezúttal a magány és a kiút a magányból, mely a hazafias összetartás, és bajtársiasság hívó szavával válik lehetővé és az aktivitás felé vezet. Napjaink harcának tüzében ez legyen az irány: a tevékeny, elhivatott élet pótolhatatlanul fontos és nem hiábavaló. Erre utal Kristóf is a műben: „Ha megvan a lehetőség, élnünk kell vele.” Félreértés ne essék: a műben foglaltakkal ellentétben az országos jelenlétet nem tartom elhanyagolhatónak, hiszen igazán nagy eredményeket ezáltal érhetünk el.

És miért pont a köd? Ennek megválaszolásához kerül a képbe a német romantikus festő, Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című alkotása 1818-ból. A festményt sokan sokféleképpen elemezték már, mégis nekem mindig a magány és az egyedüllét jut eszembe, valahányszor ránézek. A sziklán álló férfi, akárcsak Borkúti ismeri a helyes utat, hiába veszi körbe a köd. A magány a novella esetében átmeneti. A mi Borkútink a szürkeség és a tétlen henyélés, azaz a köd helyett a harcot választja. Előrenéz, és nem fordulhat vissza.

Borkúti a teraszon ült azon a délutánon, amikor az a bizonyos váratlan dolog történt. Éppen újságot olvasott, és mit sem törődött a külvilággal. A legénylakás csendes és nyugodt volt: látszólag nem volt semmi, ami megzavarhatná. A Magyar Patrióta folyóirat új számát tartotta a kezében. Bár az internetnek hála lassan eltűntek az ehhez hasonló kiadványok, ő mégis fontosnak érezte, hogy a hagyományos módon is értesüljön a hírekről.

A telefonja zökkentette ki. Rezgés, majd rövid csörgés után felvette:
– Itt a Kristi, az már bizti – szólt bele tréfásan, amikor látta, hogy ki a hívó.
– Találj ki valami új szöveget, Borvedelő! – tolta le szintén viccből régi ismerőse, Kristóf.
– Persze, majd ha ráérek. Most sok a dolgom.
– Ja, képzelem – nevetett Kristóf – Megint a híradót nézed?
– Nagyon vicces vagy. Na, ki vele Kristóf úr, mit tehetek Önért?
– Múltkor szó volt róla, hogy újra összerakhatnánk a csapatot – szólalt meg Kristóf pár másodperc szünet után – Helyi szintű dolgok és önálló egyesület. Szólni akartam, hogy részemről rendben van.

Borkúti hitte is, meg nem is, amit az előbb hallott. Három éve már, hogy kilépett a mozgalomból; azóta néha-néha beülnek egy dorogi sörözőbe, és a múltról, de főleg a jelenről beszélgetnek. Legutóbb egy esztergomi bajtársuk vetette fel, hogy mi lenne, ha felélesztenék a közösséget és ott folytatnák, ahol abbahagyták, csak most központi jelenlét nélkül. A nagy ötlet persze már jó pár sör után hangzott el, tehát Borkúti nem igazán reménykedett benne, hogy mindez halló fülekre talál. Két hete áthelyezték egy másik munkakörbe, így inkább arra koncentrált. Mégis, valahol mélyen ott motoszkált benne a kérdés: mi lenne, ha…?

– Ez most meglepett – mondta végül Borkúti – Komolyan újra akarod kezdeni?
– Ha megvan a lehetőség, élnünk kell vele.
– Mondasz valamit, de szerinted ez a többieket is érdekelné? Régen volt már, azóta leült a harci kedv, na meg mindenki ment a maga útján.
– Én sem tudom, hogy mit válaszolnának. Először kiírom a csoportba, aztán ha van érdeklődés, tartunk egy gyűlést, de ha nincs, akkor sem vesztünk semmit. Na, mit szólsz?
– Nem is tudom.
– Én viszont tudom, Borkúti. Te is aktivitásra vágysz, ne is tagadd. Arra vágysz, hogy alkothass valami maradandót, mint annak idején. Az ember elvei nehezen változnak meg, ha pedig megvan hozzá az erő, annál jobb.
– Jó, gondolkodni fogok rajta.
– Csak aztán ne túl sokáig, uram! Figyelj. Ma már nem, de holnap kiírom a csoportba a dolgot. Örülnék neki, ha jönnél.
– Rendben, kösz szépen. Szia!
– És még valami!
– Igen?
– B-o-r-v-e-d-e-l-ő! – hangzott fel hangosan Kristóf vicce, majd kinyomta a telefont. Egy ideje ezzel szórakozott, és Borkúti még nem tudta, hogy visszavágjon-e valamivel, mielőtt megkéri a bajtársát, hogy fejezze be a szándékos bosszantást.
Elrakta a telefont, összehajtotta az újságot és visszament a lakásba. Folytatta a napi teendőit, és közben ezernyi gondolat járt a fejében.
Amikor kilépett a Fiatal Szívvel Magyarországért Mozgalomból, úgy érezte magát, mint a honvéd, aki hazatér a frontról, és leteszi a fegyvert: mintha mérhetetlenül nagy űr tátongott volna benne. Kilépett, mert… miért is? Itt mindig megállt egy pillanatra. Túl sok olyan tényezőt vélt felfedezni, ami miatt nem folytatta az aktív hazafiak életét. A távozás után még sokáig úgy gondolta, hogy belül továbbra is fiatalszívű maradt. A fiatalszívű, aki felül a vonatra. A fiatalszívű, aki megfőzi az ebédet, és így tovább. Tudta, mikor mit kell tennie akár hétköznapi, akár politikai jelentőségű helyzetekben. Még jó darabig naprakész maradt a tagszervezet megmozdulásait illetően, aztán a hírek nagyjából egy év után elvesztek a ködben.

Borkúti gondolkodott – ahogyan Kristófnak ígérte – és végül úgy döntött, hogy elmegy a gyűlésre. A fiatalszívű csoportból megtudta, hogy a tagok saját bérleményét (mely terem és raktár is volt egyben) már kiürítették, fűtetlenül pedig amúgy sem felelt meg nekik ebben az időszakban, ezért be kellett érniük akkori vezetőjük, Botond házával.

Eljött az összejövetel napja. Borkúti az előszobában állt indulásra készen. Amióta Kristóf felhívta, egyre csak erősödött benne az együvé tartozás semmihez sem fogható érzése. Látta magát a közösségben, amely az élete volt.

Botondék kerítése mellett parkolt le és szállt ki az autóból. A bejárat felé menet hangos beszédet hallott: Botond és Kristóf társalogtak.
– Borkúti mikorra ér ide? – érdeklődött Botond – Már 17:20 van.
– Jönni fog, nyugi. Jellegzetes szaga van, érezni fogjuk.

Borkúti nagyot sóhajtott, de magában elmosolyodott. „A régi fiúk”, gondolta.

Pilisvörösvár, 2021. október 15.

(Rózsa András – Szent Korona Rádió)