Létünk kulcsmomentuma, hogy halljuk-e a hangot a túlvilágról, és ha igen, hallgatun-e rá? Erről szól a Médiavadász alább megtekinthető videója.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
Születésemtől fogva hallok egy vissza-visszatérő hangot a fejemben. Egy hangot, ami egy másik világba hív. Egy hangot, ami minden kimondatlan gondolatom forrása, minden át nem élt óhajom beteljesítője. Honnan jön? Kitől ered? Valós ez a hang vagy csak képzelet? Nem is számít. A fontos, hogy hallom. Hol halkan, suttogóan, hol erősen, intenzíven. Nem mindig hallgatok e hangra. Van, hogy napokra teljesen megfeledkezem róla. Elszundítok, mint Buddha palotájának lakói. Kihagy a figyelmem, mint a világi vágyakon merengő kezdő tanítványnak. Kétségbeesem, mint a kötélbe gabalyodó, aki a sötétben azt hiszi, kígyó fojtogatja.
Hiába zengtek napokkal ezelőtt a fejemben a felismerés ébresztő kiáltásai, az önnön lényegemre való elemi visszaemlékezés üstdobjai és cintányérai, hiába láttam benső szememmel a szellemi fényt. Időnként a fátyol lehullik újra. Az ég ismételten beborul. A Vádló megint szót kap, s mérgét jól kimért adagokban lelkembe csepegteti. De ha nem is tudatosul bennem, érzem, hogy még ilyenkor is, a hang szüntelen szól.
Egy jó alvás sokszor mégis jobban esne, mint magamba tekinteni. Egy filmet megnézni, szép nőkön ábrándozni, egy újabb felest lehúzni, a politikán bosszankodni, a világot szidni, a gondokat megoldani, új terveket szövögetni – a végén valahogy mindig erre jut idő. A hang pedig, ami éppúgy szól a végtelen távolból, mint a legközvetlenebb közelségből, látszólag visszavonul, mint a szív észrevétlen lüktetése, mint a lélegzet rejtekező ritmusa. A hang ott van, de én rendre csak legyintek: ráérek még. Szívem a végtelené, de ezt és ezt a teendőt még befejezem. Az anyagelvűség visszataszító, de az évek óta dobozban pihenő hasznavehetetlen kacatjaimat, melyekhez jelentéktelen emlékek kötnek, s amik csak a helyet foglalják, ma se fogom tűzre vetni. Teszem a dolgom, de közben mégis alszom.
Lassan araszolva a hanghoz közeledek, de az élet labirintusa végül folyvást máshova vezet. Te vagy a célom, de nem szívben, csak gondolatban. Feléd igyekszem, mint a rémálmodó, akinek földbe gyökerezett a lába. Akarlak-e eléggé, te hang; célom és értelmem, kiért fejben életemet adnám? Szeretlek-e úgy, ahogy másoknak mesélem? Hiszek-e áldásodban, mikor jóságod dicsérem? Akarlak-e eléggé, mikor meghallak, s elégedetten csettintve közlöm: én bizony meghallottalak!
De ez az én gondom. Te csak szólj, templomi harang, szólj! Mecsetek müezzinjei, ne hallgassatok! Ziháló dervisek, kántáló sámánok, angyalhangú kórusok, egy percre se némuljatok! Öntsétek el fülemet e hanggal, zúdítsátok rám a dicsőség harsonahangú emlékét! Üvöltsétek arcomba a szabadság titkos mantráját! Békétek mennydörgő zaja kísértsen, bárhová is teszem be a lábam. Sikoltsatok és csörömpöljetek, dübögjetek és ordítsatok! Halljam e hangokat, akárhol is járok. Hangját a végtelennek, hangját az örömnek, hangját a legvégső énnek, hangját Istennek. Légy velem, légy bennem, örökké.
(Médiavadász)