Franco tábornok a spanyol polgárháború során, majd az azt követő időszakban helyreállította a rendet Spanyolországban, majd halálakor valódi jobboldali létéről tanúskodva a rendbehozott államot visszaadta a király kezébe. I. János Károly király azonban nem testesítette meg a valódi uralkodói minőséget, sőt saját hazájának árulójává vált annak demokratizálásával. A falangistáknál a pohár végül azon lépésével telt be, amikor legalizálta a kommunista pártot.
Ne maradj le a híreinkről! Cenzúramentes felületek:
A Szent Korona Rádió Telegram-csatornája >>>
A Szent Korona Rádió HunDub oldala >>>
Csatlakozz!
1981. február 23-án 18 óra 23 perckor, napra pontosan negyven éve egy utolsó elkeseredett tettel megpróbálták megmenteni Spanyolországot a baloldal végleges uralomra törésétől. Antonio Tejero csendőr alezredes kétszáz katonai csendőr élén bevonult a spanyol parlament alsóháza, a Cortes nagytermébe, majd figyelmeztetésképpen háromszor a mennyezetbe lőtt, és 18 órára túszul ejtette a képviselőket. A puccskísérlet kiváltó okai a Francisco Franco 1975-ös halála óta Spanyolországban bekövetkezett változások, a lassan, de biztosan kibontakozó demokratizálódási folyamatok betetőződése, amelynek egyik központi elfogadhatatlan eleme az addig törvényen kívül álló kommunista párt legalizálása volt.
A Tejero-puccskísérlet nem egy magányos hős őrült próbálkozása volt, hanem megszervezett ellenforradalom. A Cortes bevételénél stratégiai szempontból sokkal fontosabb szerepet játszott Jaime Milans del Bosch altábornagy bátor húzása. A III. katonai körzet parancsnoka kiküldte tankjait Valencia utcáira, de végül egyetlen ágyúlövés sem dördült el. Hét órával azután, hogy Tejero betört a Cortesbe, I. János Károly király elmondta nemzetáruló beszédét, melyben valódi feladatát megtagadva hadat üzent a spanyol demokrácia ellenségeinek.
Fotó: Jacques Pavlovsky / Getty Images Hungary
I. János Károly volt az, aki – igaz, hétórás tétovázás után – elküldte nemzetvesztő telexét Milans del Boschnak, aki reménykedett a királyi támogatásban:
„Egyetlen államcsíny-kísérlet sem takarózhat a királlyal. Az államcsíny lényegénél fogva az uralkodó ellen irányul. Utasítalak, hogy parancsold vissza a laktanyákba a csapataidat, amelyeket Valencia utcáira küldtél. Továbbá megparancsolom, hogy mondd meg Tejerónak, azonnal hagyja abba azt, amit a parlamentben csinál. Esküszöm, hogy nem mondok le a trónról, és nem hagyom el a hazámat. Aki most nem engedelmeskedik nekem, az újabb polgárháborút robbant ki Spanyolországban.”
A balliberális közvélekedés úgy tartja, hogy I. János Károly volt a csak 23–F-ként emlegetett február 23-i puccskísérlet hőse. Csakhogy maga a lemondott király cáfolja részben vagy egészében ezt a hiedelmet abban az interjúban, amelyet a negyvenedik évforduló alkalmából adott az El Mundo című madridi lapnak.
Juste tábornok volt az, aki a valóságban megakadályozta, hogy Armada bejusson a Zarzuelába, és azt hihesse, hogy én is a puccsistákkal tartok. Továbbá Juste tábornok volt az, aki utasította a Brunete páncélos hadosztályt, hogy tankjaival maradjon a kaszárnyáiban, és ne vonuljon ki Madrid utcáira.
No de ki is volt Juste tábornok, ki volt Armada, és mi az a Brunete, amelynek nevét viselte az a bizonyos páncélos hadosztály?
Az akkor 63 éves José Juste annak idején harcolt a spanyol polgárháborúban a köztársasággal szemben, mérsékelt falangista hírében állt. 1980-ban nevezték ki annak a páncélos hadosztálynak az élére, amely az 1937-es brunetei csatáról kapta a nevét. A csata Madrid közelében zajlott le Franco és a köztársaság csapatai között, utóbbiak megsemmisítő vereségét hozva. A puccsisták tervei szerint Alfonso Armada tábornok, a király egykori kabinetminisztere és bizalmasa vette volna át a hatalmat, a baloldali Leopoldo Calvo-Sotelo miniszterelnök helyére lépve.
Fotó: Diario Región (Oviedo) / Agencia EFE / Wikipedia
A hadsereg demokratizálását 1981-ig sem sikerült végrehajtani, így Spanyolország tizenegy katonai körzete élén kivétel nélkül olyan falangista tábornokok álltak, akik Franco oldalán vettek részt a polgárháborúban. Továbbá sokan közülük a Kék Légióban (Legión Azul) harcoltak az orosz fronton a második világháborúban önkéntesként a Vörös Hadsereg ellen. Köztük Armada is, természetesen.
Ilyen előzmények után logikus lett volna, hogy Juste és a Brunete Spanyolország potenciális megmentőinek oldalára áll. Csakhogy mindebből nem lett semmi.
Spanyolország nehéz időket élt akkoriban. Bár a hadsereg vezetői felesküdtek a királyra – ahogy Franco is kérte a halálos ágyán végrendeletében, amit lányának, Carmennek diktált le –, sokan úgy érezték a tábornokok közül, hogy a király nem képviseli azt a valódi minőséget, amire rendeltetett. Számukra is az utolsó csepp a pohárban a kommunista párt legalizálása volt, mely annak ellenére történt meg, hogy a szocialista miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy ez nem fog megtörténni. Mégis megtették. Ez hazaárulás volt. Santiago Carrillo, a Spanyol Kommunista Párt főtitkára keményvonalas sztálinista volt, aki persze a hetvenes évekre magára öltötte az eurokommunizmus álruháját, ám továbbra is báránybőrbe bújt farkas maradt. Nem felejtették el azt sem neki a spanyolok, hogy mikor a polgárháború alatt a köztársaságiak őt nevezték ki közrendért felelős komisszárnak Madridban, akkor pireneusi-félszigeti Szamuely Tiborként terrorizálta a lakosságot.
Azt sem nézték jó szemmel a tábornokok, hogy Franco halála, 1975. november 20. óta az ETA, a Baszkföld elszakadásáért küzdő terrorszervezet 277 embert ölt meg különböző merényletekben, csak 1980-ban kilencvenkettőt. Mindezt a közrend felbomlásaként értelmezték, ami szigorú intézkedésekért kiáltott. Az ország forrongott, az elégedetlenséget szította az olajár egekbe szökése, az elszabadult infláció. Amikor a király 1981. február 4-én ellátogatott a baszkföldi Guernicába, megemlékezni a város polgárháború alatti terrorbombázásáról, a tömeg füttykoncertje fogadta az uralkodót. Általános volt a vélekedés: valamit tenni kellene.
Ezt a „valamit” Tejero alezredes cselekedte meg, amikor február 23-án kétszáz fegyverese élén bevonult a Cortesbe. Tejerót néhány évvel korábban Baszkföldre küldték, ahol szemtanúja volt számos csendőr meggyilkolásának az ETA által, és nem is annyira ez bőszítette fel az alezredest, hanem az, hogy a szolgálatuk teljesítése közben elesett csendőrök nem kapták meg az őket megillető végtisztességet.
Armada szerepe világos volt: az elképzelések szerint a „puha puccs” betetőzéseként ő lett volna Adolfo Suárez utóda a miniszterelnöki poszton, csakhogy a király oda Calvo-Sotelót nevezte ki. Február 23-án az ő beiktatására gyűltek össze a képviselők és ennek okán vezette be Tejero csendőreit az ülésterembe.
Eközben Juste – a Brunete parancsnoka – versenyt futott az idővel. És kétségbeesetten próbált tájékozódni. Fogalma sem volt, ki kivel tart, és azt sem tudta, a király a puccsisták oldalán áll-e. Ezért hosszas töprengés után felhívta a Zarzuelát, a királyi palotát: „Felség, Juste tábornok vagyok. Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést? Felséged Armada tábornokkal és a puccsistákkal tart?”
A király nemleges választ adott.
Erre Juste így folytatta: No, akkor ha Armada be akar menni felségedhez, mondja neki azt, hogy erről szó sem lehet!
De ekkor már Armada a palotában volt. A király hívta telefonon Sabino Fernández Campót, a háznagyot. Campo rémülten közölte: „Armada már itt van, és be akar menni felségedhez!” Ekkor a király a sarkára állt: „Mondja meg neki, hogy nem jöhet be, azonnal menjen vissza a kaszárnyába! Látni sem akarom Armadát a palotában!”
Ekkor Juste felhívta Fernandez Campót is, és megkérdezte, vajon ott van-e Armada.
Armada, itt?! Nincs itt, és nem is várjuk!
Juste fellélegzett, látva, hogy a király megfogadta a tanácsát. A tábornok azonnal utasította a harckocsikat, hogy maradjanak a laktanyákban. Csakhogy néhány tank már megindult Madrid városközpontja felé. Juste ezeket is visszaparancsolta. Majd újból felhívta a Zarzuelát, és azt tanácsolta a királynak, mondjon beszédet a televízióban, demonstrálva, hogy az alkotmány talaján áll, nem támogatja a haza megmentőit.
Hajnali fél kettőkor a király beszédet mondott a televízióban, majd az ellenforradalom összeomlott.
Tejero és csendőrei megadták magukat, Valenciában Jaime Milans del Bosch tankjai visszatértek a bázisukra. Tejerót a haditörvényszék harminc év börtönre ítélte, Del Bosch 26 évet és 8 hónapot kapott. Utóbbit kilenc év után kiengedték, Tejero utolsóként, csak 1996-ban szabadult. Armadát is 30 év börtönre ítélték, de rossz egészségi állapota miatt már 1988-ban amnesztiát kapott.
Tejero még mindig él, 89 éves; Juste 2010-ben hunyt el, 92 éves korában.
I. János Károly csak a napokban, az El Mundónak adott interjúban fedett fel néhány negyven éven át féltve őrzött titkot. De lehet, hogy mindent még ő sem mondott el. Például azt, hogy a király gyermekei február 23-án miért nem mentek iskolába, ahogy nem mentek a Torrejónban állomásozó amerikai katonák gyermekei sem. És vajon miért hívta fel őfelsége 23-án reggel Barbara Rey színésznőt, a szeretőjét, hogy figyelmeztesse, ne küldje iskolába a gyermekeit, mert aznap valami történhet?
Könnyen lehet, hogy az exkirály a sírba viszi a huszadik század egyik utolsó fényteli nemzetmentő próbálkozás valódi titkát.
(Indexet korrigálva Szent Korona Rádió)
’56-ban csak Franco küldött volna katonákat Magyarországra, de az USA megakadályozta